Az Előretolt Helyőrség folyóirat története hivatalosan harminc évvel ezelőtt indul, amikor 1995 legelején megjelenik annak beharangozó, „előretolt” száma. Nemhivatalosan viszont már évek óta készültünk a „nagy dobásra”, a saját folyóirat beindítására. 1990 januárjában kezdődött minden, amikor a kolozsvári magyar bölcsészkar korábbi be nem jutott felvételizői behívót kaptunk az egyetemre.(Az 1989-es romániai változások előtt évente mindössze hét magyar helyet hirdettek meg a magyar bölcsészképzésen, és – mit ad isten – pont azok nem jutottak be oda, akik később tekintélyes irodalmi pályát futottak be.)

Szóval ott vagyunk sokan Kolozsváron, katonaságon túli fiatalok, húszas éveink elején, már nem tizennyolc éves ifjoncok, és gondolkodunk az irodalomról, és az egész életünk arról szól, hogy beszélgetünk. Irodalmi köröket alakítunk és buktatunk be, vitázunk Thomas Mannról, Rejtő Jenőről, Urmuzról, Hamvas Béláról, François Villonról, Faludy Györgyről, Sziveri Jánosról, Szőcs Gézáról, éppen kire van valamelyikünk rákattanva. Hazajön ′91-ben Franciaországból a „nagy öreg” Bréda Ferenc (született 1956-ban) megfertőzve nyelvfilozófiával és teozófiával, másfél évvel utánunk felkerül Kolozsvárra a nagyon szemtelen és fiatal Orbán János Dénes, Kolozsvárra látogat Radnóti barátja, Reinhold Alfréd, aki életében egyetlen verseskötetet írt (nem mintha kifogyott volna a szuszból, hanem rájött arra, a költészetnél fontosabb dolgok is léteznek). Egy évig Kolozsváron tart kurzusokat magyarul és románul Ion Ianoși, avagy Jánosi János, és Gyimesi Éva beszél a teremtett világról, amelyet ugyan a nyelv hoz létre, de mögötte ott van az Isten.

Lassan úgy éreztük, hogy egymás gondolatait is ismerjük, és aztán a nagy machinátor, Bréda Ferenc jött azzal, hogy ebből valamit kell csinálni, meg kell írni mindezt. Elneveztük transzközép irodalomnak ezt az irodalomfelfogást, és szakítottunk azzal, hogy az új irodalmat jelölő kiáltványok szakítanak a korábbi hagyománnyal: az éppen akkor dívó (dúló) „pesszimista posztmodernnel” és a kiüresedett transzszilvanizmussal szemben ugyan felléptünk, de a megoldást egy mélyebb hagyományhoz való visszatérésben láttuk (kissé vagy nem kissé ahhoz, amit Bahtyin ír meg a karneválelméletében).

Szerkesztjük a kolozsvári Echinox diáklapot, 1993-ban beindul a Helikon mellékleteként a Serény Múmia (Fekete Vince jegyzi), és lassan nyilvánvalóvá válik a vájtfülűek számára, hogy itt nem a szokásos ifjúkori hőzöngésről van szó, hanem valami mélyebbről, ami az egész irodalmi berendezkedést felforgathatja. Mi akkor még azt gondoljuk, hogy ez belefér, mások azt, hogy nem – ezzel akkor szembesülünk, amikor 1997-ben testületileg jelentkezünk a József Attila Körbe, és nem vesznek fel minket olyan átlátszó indokra hivatkozva, hogy mai napig a szégyentől belepirulok (ti. a határon túliak csak tiszteletbeli tagok lehetnek). (Ugyebár, Trianon-ügyek nemcsak most vannak, hanem akkor is voltak. Ám úgy látszik, senki nem tanul semmit a történelemből.)

1994 végén elkezdjük szerkeszteni az Előretolt Helyőrséget, mely a következő év elején meg is jelenik, kiadója Szőcs Géza, főszerkesztője Orbán János Dénes, felelős szerkesztője Sántha Attila, szerkesztői: László Noémi, Páll Zita és Szilágyi P. Csaba, főmunkatársai: Bréda Ferenc, Fekete Vince, Kelemen Hunor, majd hamarosan Lövétei Lázár László is bekerül. Bevallottan irányzatosan szerkesztünk, azt tesszük be, amit közel érzünk a felfogásunkhoz. Ujjongva fogadjuk Térey János Interpretátor című versét, első oldalon közöljük, benne ilyen részekkel:

„Hé, segédmunkás a szöveggyárban,
Interpretátor, zsargon-zsonglőr! (…)
Tiéd örökre a befogadói státusz,
örülj, ha a szövegkijáraton átjutsz.
Megesz a méreg, a penna-irigység;
azér’ születtél, hogy magasztalj kicsinykét.
Ne mesélj arról, hogy’ működik a diszkurz.
Sokkal fontosabb, atya, hogy kit kúrsz.
(A nődet is én dugom meg rendesen,
nem úgy, mint te: csak csendesen.)”

Utáljuk a szövegirodalmat, a posztmodern hülyeséget a lét kilátástalanságáról, és egyetértünk Téreyvel, nehogy már a kritika csóválja az irodalmat. A kritikus helyett az olvasó felé fordulunk,  mert azért vagyunk a világon, hogy másokban legyünk. Ezt ismerte Rabelais és Tamási Áron, és úgy éreztük, ismerjük mi is. Valahol otthon kell lenni, valahol otthonosan kell érezni magunkat: például a nyelvben, amit beszélünk. Nem nagy transzcendentális célokat követni, hanem ezt.

Sikerült is ezzel kivívni az „establishment” utálatát, az Előretolt Helyőrség hamarosan szitokszóvá vált.

De én azt mondom mégis: az Előretolt Helyőrség nem volt, hanem lesz.