Prózák

Jászberényi Sándor

Az eseményhorizont elhagyása

A doxiciklin hatni kezdett.

A fogaim nem kocogtak többé, és az izmaim sem görcsöltek tovább a takaró alatt. Sokáig bámultam a moszkitóhálót, mire kitisztult a fejem. Végül felálltam az ágyról, az ajtóhoz botorkáltam, és kinyitottam. Hunyorogtam a kinti fényben. A napsütés csillogott a levegőben lebegő poron.

Ignációt láttam a misszió nyitott vaskapuja előtt. Egy csoport nő vette körül, színes ruhákban. Jajveszékeltek és a kezüket tördelték.

„Nincs gyógyszer.” – mondta Ignáció. A teste megfeszült, ahogyan rázta a fejét. Ősz haja világított az alkonyatban.

„Nagyon sokan betegek. A kisbabák is.”

„Nem tudok gyógyszert adni. Nekünk sincs elég az esős évszakra. Nem jutna mindannyiuknak.”

„Az Isten nevében segítsen.”

„Az ENSZ nem ad gyógyszert?”

„Csak a menekülttáborban. Minket hagynak itt meghalni. Isten nevében segítsen.”

„Isten nevében sem tudok gyógyszert adni. Ez nem kórház, hanem plébánia. Most menjenek.”

Ignáció visszaindult az épület felé.

Az asszonyok abbahagyták a jajveszékelést. Némán álltak a vaskapu előtt, és bámulták a hátát.

„Örülök, hogy jobban van.” – mondta Ignáció, amikor meglátott a vendégszoba ajtajában.

„Én is.”

„Gondolom, szomjas. Én egy hordó vizet is meg tudok inni utána.”

„Igen.”

„Jöjjön velem, keresünk valamit a konyhában.” – mondta, és belém karolt.

Az ebédlőben félhomály volt. Ignáció leültetett az asztalhoz. A falakra tűzött szentképeket bámultam, amíg visszajött a konyhából a vízzel. Leült mellém, miközben kiittam a palackot.

„Hozzak még?” – kérdezte, miután végeztem. Inas férfi volt, mély ráncokkal az arcán. Azok közé a szép emberek közé tartozott, akik szépen is öregszenek.

„Nem. Köszönöm.” – feleltem.

„Hihetetlen, hogy ilyen hamar túl van rajta. Én egy hétig is nyomom az ágyat.”

„Gyorsan észrevettem.”

„Igen, ez igaz. De fiatal is. Még vasból van a szervezete. Fiatalon nekem sem ártott semmi.”

„Annyira azért nem öreg, Ignáció.”

„Hatvanhárom éves vagyok.”

„Húsz évvel idősebb nálam.”

„Majd meglátja, hogy mennyit számít az a húsz év.”

„Biztosan. Ebben az esetben viszont számított, hogy időben kaptam gyógyszert.”

„Igen, az kétségtelen segített. Honnan tudta, hogy maláriás?”

„Tíz évvel ezelőtt már túlestem rajta. Emlékeztem a hidegre. Az ember soha nem felejti el, hogy mennyire fázott.”

„Ez a láz miatt van.”

„Sosem éreztem még ilyen hideget az életben. Amikor azt hinnéd, hogy nem fázhatsz jobban, még hidegebb lesz.”

„Mindez az ötven fokban. Hihetetlen, nem? Majd megfagy az ember a tűző napsütésben.”

„Igen. Amint éreztem, hogy fázni kezdek azonnal visszafordultam. Nem nagyon tudom, hogyan értünk ide.”

„Már nem volt eszméleténél. Úgy kellett magába erőltetni a gyógyszert.”

„Köszönöm.”

„Nem tesz semmit. Látja, egy nap alatt rendben van.”

„Igen, egy teljes napot vesztettem.”

„Veszíthetett volna többet is. Annak örüljön, amit Isten ad, és ne kérdezze, hogy miért veszi el, amit elvesz.”

„Nem gondoltam, hogy megint elkapom. Még nem kezdődött el az esős évszak.”

„De most már nagyon közel vagyunk. Maga is látja a viharfelhőket.”

„Igen.”

„Minden nappal egyre feketébbek. Egyébként, úgy tűnik, idén korábban kezdődik a malária szezon.”

„Erre én vagyok az élő bizonyíték.”

„Igen, de a faluban is sokan betegek.”

„Ez volt a jelenet a ház előtt?”

Ignáció tekintete elkomorult. A ráncok világítottak az arcán.

„Igen. Mindig ezt csinálják. Idejönnek, hogy adjunk gyógyszert. Mi meg nem tudunk adni.”

„Értem.”

„Hát ők nem értik.”

„Nem lehet könnyű.”

„El sem tudja képzelni, milyen nehéz. Jeanban és Armandban van fegyelem, és nem lesz lelkifurdalásuk. Én szeretném, ha elnyelne a föld, amikor nemet mondok.”

„Tényleg, hol vannak a többiek?”

„Bementek a faluba vacsorát venni a sofőrjével. Remélem, nem baj, hogy elvitték az autót.”

„Dehogy.”

„Látom, hogy kimerült. Pihenjen egy kicsit. Majd a vacsoránál találkozunk.”

Négyen ültünk a vacsoraasztalnál, a három pap és én. Perlistin, a sofőröm nagyon boldog volt, hogy életben maradtam, és ezzel nem úszott el a fizetése. A vacsora után felállt, és jó éjszakát kívánt. Ki akarta aludni magát, mert abban maradtunk, hogy hajnalban indulunk. Egyedül maradtam a papokkal. Ignáció volt a legöregebb közülük, és az egyedüli fehér. A másik két pap afrikai volt, Jean Kongóból, Armand a Közép-Afrikai Köztársaságból származott. Armand elővett egy húszliteres kannát, és bort töltött a másik két papnak.

„Maga jobb, ha nem iszik.” – mondta, majd hozzátette: „az antibiotikum miatt”.

A papok csendben kortyolták a bort, csak a ventilátor zúgását lehetett hallani a fejünk fölött.

„Szóval maga újságíró?” – kérdezte Jean.

„Fotós vagyok. Bocsánat, hogy nem mutatkoztam be rendesen. A menekülttáborokat fotózom.”

„Semmi baj. Nem volt éppen báli ruhában, amikor megérkezett. Az a lényeg, hogy jobban van, hála Istennek.”

„Ámen.” – mondta a két pap, és ittak.

„Maga milyen vallású?” – kérdezte Armand.

„Hagyd már.” – mondta Ignáció.

„Nem baj.” – feleltem. „Ami azt illeti, nem vagyok vallásos.”

„Akkor nem hisz a Szentlélekben.”

„Nem igazán.”

„A lélekben sem?”

„Nem.”

„Akkor miben hisz?”

„Mostanában sok modern fizikát olvasok. Főleg az asztrofizikáról.”

„A Bibliát kellene olvasnia, és akkor hinne valamiben.”

„Én hiszek a fizikában.”

„Tényleg? És mit tanít a fizika?”

„Tényeket. Felfedi az univerzum titkait.”

„Mihez kezd vele, ha nem hiszi, hogy van lelke?”

„Sokkal jobban tisztában vagyok a saját jelentéktelenségemmel.”

„És ettől jobban érzi magát?”

„Nem. De azt például tudom, hogy lehetetlenül apró vagyok egy végtelen univerzumban, aminek a nagyságát egyszerűen nem lehet felfogni. Mégsem vagyok teljesen jelentéktelen. Élek, és meghalok, de ami voltam, nem vész el teljesen. Nem lehet kitörölni a létezésből.”

„Ez istenhitnek hangzik.” – mondta Ignáció mosolyogva.

„Nem egészen. Ez az információ-megmaradás törvénye. Ha fogok egy könyvet, és hamuvá égetem, de tegyük fel, eközben minden fizikai információt rögzíteni tudok, ezeknek az információknak a birtokában össze tudom állítani, és elolvasni a könyvet.”

„Ezotéria.” – morogta Armand.

„Nem, ez tudomány. Volt ezzel a törvénnyel egy kis probléma.”

„Az, hogy nincsen benne Isten?”

„Nem. A fekete lyukak. Azok az összeomlott csillagok, aminek a gravitációja mindent magába szív. Fényt, anyagok, hullámot, mindent. Egészen eddig látható cáfolatai voltak az információ-megmaradás törvényének, mert ami beesett rajtuk, örökre eltűnt.”

„Szóval, akkor még sincs örök a világban Istenen kívül.”

„Eddig azt hittük. Egy brit fizikus azonban bebizonyította, hogy bizonyos részecskék ki tudnak lépni az eseményhorizontról. Ez azt jelenti, hogy a fekete lyukak sem nyelnek el mindent.”

„És ennek örülünk?”

„Szerintem roppant érdekes. Minden információból áll, és a dolgok jelenlegi állása szerint nem lehet kitörölni az információt.”

„Szóval, akkor mégis hisz a lélekben?”

Nem tudtam válaszolni Armand atyának, mert Ignáció közbeszólt.

„Úgy tűnik, hogy idén korábban kezdődött a malária.”

„Igen.” – mondta Jean atya, és maga elé bámult. „Holnap többen fognak jönni.”

„Behordom az ágyakat az iskolába, és felállítjuk a gyengélkedőt.” – mondta Ignáció.

„Rendben. Én megpróbálom elérni Mongot, és kérni, hogy küldjenek gyógyszert.”

„Adré közelebb van, és ha jól tudom, ott van kórház.”

„Nekik sincs semmi gyógyszerük.” – mondta Armand.

„Nagyon úgy tűnik, hogy járvány lesz. Még el sem kezdett esni az eső. Sokan fognak meghalni gyógyszer nélkül.”

„De Isten ott lesz nekik. Talán Abéchéből is küldenek orvosságot.”

„Mire megjön, sokan nem fognak élni már.”

„Mert a szegények mindenkor veletek lesznek.” – mondta Armand. Nem kellett ismernem a szöveget. Az arcára volt írva, hogy a Bibliából idéz.

„Ámen.” – mondták a papok. Ittak, hallgattunk.

„Arra gondoltam, hogy megoszthatnánk a gyógyszerünket a súlyos esetekkel.”

„Nincs elég gyógyszerünk nekünk sem. Egyébként semmit sem segítene. Azt tudjuk csinálni, mint mindig: lázcsillapítás a szokásos módszerrel, és persze valami étel. Másra nincs lehetőségünk.”

„Legalább a gyerekeknek adjunk gyógyszert az Isten szerelmére!” – mondta Ignáció.

„Nem. Akkor nekünk sem lesz, ha megbetegszünk.”

„De nem vagyunk betegek!”

„Még. Ignáció, te minden évben megbetegszel. Idén is el fogod kapni. Gyógyszer nélkül a te korodban bele is halhatsz.”

„De.”

„Nem adjuk oda a saját gyógyszereinket. Én vezetem ezt a plébániát, ez a döntésem.” – zárta le a vitát Jean atya. Felém fordult.

„Volt kint a menekülttáborokban?”

„Igen.”

„És mit látott?”

„Tömegeket víz és élelem nélkül a nap alatt. Láttam a táborok mellett a tömegsírokat. Katasztrófa, ami a határon történik.”

„Darfúrban több sír van.”

„Darfúrba nem tudtam átmenni. Az itteni tömegsírok is nagyobbak, mint amilyeneket valaha is láttam. Húsz méter szélesek és olyan mélyek, mint a...”

„Fekete lyukak?” - kérdezte Armand.

„Nem tudom, milyen mélyek a fekete lyukak.”

„Pedig amit mesélt, illik a tömegsírokra. Ami azt illeti egész Darfúrra illik. Innen nem jut ki információ.”

„Kijut. Én például fotóztam. Ez információ.”

„Ámen.” – felelték a papok.

„Feküdjünk le, testvérek, késő van. Holnap nehéz nap jön.” – mondta Jean.

Armanddal ketten felálltak, és a szobáikba mentek. Segítettem Ignációnak leszedni az asztalt, elmosni a tányérokat és a poharakat. A megmaradt ennivalót egy ősöreg hűtőszekrénybe tettük, ami az akkumulátorokról ment. Amikor végeztünk, kimentünk a ház elé. Ragyogtak a csillagok felettünk, miközben elkísértem a papot a szobájához.

„Tudja, nem lehet könnyű magának.” – mondta Ignáció.

„Már sokkal jobban vagyok.”

„Nem a maláriára gondoltam.”

„Hanem?”

„Arra, hogy Istenben nem, de az információ-megmaradásban hisz.”

„Nem olyan szörnyű ez, atyám.”

„Hogyne lenne. Őrjítő lehet abban a tudatban élni, hogy a végén senki sincs, hogy összegyűjtse ezt a rengeteg információt.”

Kelt fel a nap, amikor elindultunk. A levegő gyorsan melegedett. Előszőr balzsamos volt, majd nyomni kezdte az ember agyvelejét. Tele volt elektromossággal, felállt tőle a szőr a kezemen.

A terepjáró imbolygott a homokdűnék között, és a Száhel előttünk imbolygott vele.

Három órán keresztül mentünk a homokkövek és a satnya cserjék között. Mire megálltunk egy falunál, már kicserepesedett a szánk, és forró vattát lélegeztünk az ötvenfokos melegben. Kisgyerekek rohantak a kocsihoz a kunyhók közül, a nők abbahagyták a munkát. Kecskeszarszagú volt minden. Hunyorognom kellett, mire észrevettem a nyájat a tűző napsütésben. Némán álltak a kecskék egy vesszőből font karámban a kunyhók túloldalán.

Perlistin kiszólt az ablakon, hogy van-e hideg vizük. Volt. Egy asszony egy gyékénnyel letakart gödörből felhúzott egy kosarat, és mindkettőnknek átnyújtott egy-egy műanyagpalackot. Nyilvánvalóan ezerszer utántöltötték őket, kopottak voltak, de az oldalukon gyöngyözött a víz. Ittunk. A szoba-hőmérsékletű víz jeges üdítőnek ízlett a dögletes forróságban.

Az volt a tervem, hogy elmegyek a szudáni határra. A menekülttáborban dolgozó külföldiek azt mondták, hogy naponta ezer ember érkezik gyalog az országba, és a szám folyamatosan növekszik, mióta sem a felkelők, sem a kormányzati csapatok nem ejtenek túszokat.

Perlistin nem rajongott az ötletért. A határon mindenki képviseltette magát, akinek volt fegyvere. A csádi nemzeti hadseregen kívül még vagy öt különböző milícia ellenőrizte a határt. Isten tudta, milyen hangulatban lesz, amelyikbe belefutunk. Nem rajongott az ötletért, de végül persze belement. Nem nagyon volt más választása. Négy gyereket nevelt a feleségével, és úsztak a tartozásokban.

A papok hívtak, hogy visszafelé ugorjunk be a plébániára, és vacsorázzunk velük, mielőtt visszaindulunk. Azt mondtam nekik, hogy feltétlenül, amennyiben belefér az időnkbe. Ez tulajdonképpen egy udvarias nemet jelentett. Biztosra vettem, hogy az éjszakát a határon fogjuk tölteni, a csillagos ég alatt.

A faluból már nem vezettek utak. Egy kiszáradt folyómederben mentünk, satnya cserjék és vörös sziklák között. A hegyek előttünk reszkettek a forróságban. Egy órája mentünk, amikor megláttuk a homokvihart. Láttuk, hogy lábak verik fel a port, ahogyan közelebb értünk. Nők, gyerekek gyalogoltak az úton. A fejükön vitték a holmijukat és az állataikat. Hatalmas tömeg volt, nem látszott a vége a horizonton. Kiszálltam a kocsiból, és csináltam néhány képet. Kaparta a torkomat a homok, és levert a víz, miközben állítgattam a gépet. Felettem viharfelhők úsztak lustán az égen, mintha az alattuk gyalogló embereket követték volna. Pompás felhők voltak, kátrányszínűek és haragosak. Egyedül Afrikában látsz ilyen felhőket. Ezek adtak némi árnyékot a menetnek, ha éppen az eszükbe jutott.

Miután befejeztem a fényképezést, indultunk tovább. Fél órán keresztül mentünk szemben a tömeggel, amikor feltűnt az út oldalán egy terepszínűre festett Toyota Pickup egy ötvenkaliberes géppuskával a platóján.

Amikor észrevettek minket, a levegőbe lőttek a géppuskával. Mélyen és öblösen dörögtek a sorozatok, messzire visszhangozták őket a hegyek. Perlistin oldalra kapta a kormányt, a kocsi leszaladt az útról, és lefulladt. Szerencsére senkit sem ütöttünk el. A tömegből rutinosan a földre vetette magát mindenki, egyedül a birkák, a kecskék és a szamarak álldogáltak értetlenül. Perlistin próbálta beindítani az autót. Mire sikerült neki, tudtam, hogy nincs nagyobb baj. Egyszerűen megüzenték nekünk, hogy nem mehetünk tovább.

Visszafordultunk. Néztem a visszapillantó tükörből, hogy az emberek is felállnak a földről, és szedelőzködni kezdenek. Eszembe jutott, hogy nem fotóztam le, ahogyan mindenki a földön fekszik, és haragudtam miatta magamra. Jó kép lett volna, én pedig hagytam, hogy lebénítson az adrenalin. Hiba volt.

Mentünk húsz kilométert, amikor megláttam egy nagyobb csoportot az út szélén. Egy törött lábú szamarat álltak körül, és bámulták a keservesen bőgő állatot. Szóltam Perlistinnek, hogy álljon meg, mert le akarom fotózni, ahogyan megölik.

Már kiszálltam a kocsiból, amikor Perlistin kiabálni kezdett, hogy jönnek a katonák. Felnéztem és láttam is, hogy közeledik valami. Nem vártam meg, hogy odaérjenek. Visszaültem a kocsiba, és mentünk tovább. A katonák egészen addig a faluig követtek minket, ahol a vizet vettük. Sötétedett már, mire a plébánia vályogból tapasztott falaihoz értünk. Sokan álltak bent az udvarán. Amikor megálltunk, körbevették az emberek a kocsit. Úgy kellett ellökdösni őket az útból, hogy elérjünk a parókia bejáratához.

A papok már megvacsoráztak. Csendben ültek az asztal körül, amikor beléptünk. Ignációnak felderült az arca.

„De jó, hogy jöttek.” – mondta. Felugrott az asztaltól, a konyhába ment, és kihozott két francia katonai élelmiszercsomagot, kibontotta, elénk tett egy-egy spagettikonzervet.

„Egyenek.” – mondta. „Jó étvágyat.” – válaszolták a többiek. Enni kezdtünk. Néma csend volt, a papok nézték, ahogy eszünk. A feszültséget vágni lehetett a levegőben.

„Valami baj van?” – kérdeztem.

„Tegnap éjjel betörtek. Elvitték az összes gyógyszert.”

„Remélem, egyikük sem sérült meg.”

„Nem. Igazából semmi mást nem vittek el. Még az ételt sem.”

„Hogyan jöttek be?”

„Nem zárjuk az ajtókat. Gondolom, átmásztak a kapun.”

„Felfeszítették a zárat a szekrényen?”

„Nem, a szekrényt sem zárjuk. Egyszerűen csak feltűnt, hogy minden gyógyszert elvittek.”

„Sajnálom.”

„Én is. Teljesen védtelenek leszünk, ha elkezdődik az esős évszak. Jean és én még túléljük valahogyan, de Ignáció minden évben megkapja a maláriát.”

„Jaj, ne temess már” – vágott közbe Ignáció. „Nem lesz semmi bajom.”

„De lesz, és ezt te is tudod.”

„Ha gondolják, be tudok szólni a püspökségre Mongóban holnap, hogy gondjuk van. Útba esik.”

„Azt megköszönném.” – mondta Jean, felállt az asztaltól, és kiment a szobából.

„Elvihetnék magukkal Ignációt.”

„Szívesen.”

„Szó sem lehet róla.”

„Majd visszajössz a mongói küldöttekkel.”

„Nem fogom itt hagyni a betegeket.”

„A betegek meglesznek nélküled.”

„Nem megyek sehová.”

„Meg akarsz halni?”

„Nem akarok meghalni.”

„Makacs vénember, nem érted, hogy a javadat akarom?”

„Értem, testvérem, de nem megyek sehová. Itt van dolgom. Tele van a kórház.”

Hallgattam egy darabig, ahogyan a papok vitatkoznak. Éreztem, hogy végigfolyik a gerincoszlopomon a fáradtság.

„Ha meggondolja magát, Ignáció, szívesen elvisszük. Reggel négykor indulunk.” – mondtam, és felálltam. Fülledt forróság volt a vendégszobában. Perlistinnel kivonultunk a parókia belső udvarára, leterítettük a pokrócokat, és lefeküdtünk.

Ignáció nem gondolta meg magát. Üres tekintettel kortyolgattam a porkávét az asztalnál, amikor megjelent.

„El akartam búcsúzni.” – mondta, miközben Perlistinnel hordtuk ki a holminkat a kocsiba.

„Ez kedves öntől. Biztosan nem jön velünk?”

„Biztosan.”

Perlistin beült a kocsiba, és beindította a motort.

„Vigyázzon magára, atyám.” Kezet fogtunk.

„Imádkozni fogok magukért.”

„Köszönöm.” – feleltem, és beszálltam Perlistin mellé.

Félhomály volt még, a horizonton vörös vonalban derengett a nap. A fényétől a felhők feketébbnek és dühösebbnek tűntek, mint valaha. Bámultam a pap integető alakját, ahogyan kihajtottunk a plébánia nagykapuján.

Délután öt órára értünk Mongoba. A püspökségen egy nagydarab nő fogadott minket, a papok mind kint voltak a bozótosban. Elmondtam, hogy nincs gyógyszer a plébánián, mire a nő megígérte, hogy még az este szól a püspöknek, és két-három napon belül odaküldenek valakit az orvossággal. Teával kínált minket, de elutasítottuk. Tizenkét órányi út állt előttünk a fővárosig.

Az eső még Mongóban ért minket. Felülről és oldalról is esett, olyan volt, mintha egy vízesésbe állt volna az ember. Húszpercenként elállt, majd újrakezdte. A levegő a föld nehéz szagától lett terhes, és a kocsi ablakáig ért a köd. Őszinte örömöt láttam Perlistin arcán, amikor elértünk a betonútig.

„Rendes emberek voltak ezek a papok.” – mondtam.

„Azok.”

„Remélem megkapják a gyógyszereket.”

„Nem fogják. „Ez az eső most négy hónapig esni fog.” – mutatott ki a szélvédőn Perlistin. „Négy hónapig minden járhatatlan lesz a határon. Legfeljebb helikopterrel lehet bevinni valamit.”

„A püspökségnek nincs helikoptere.”

„Nincs.”

„El kellett volna hozni az öreget.”

„Maradni akart.”

„Szerinted ő lopta el a gyógyszereket?”

„Nem tudom. Lehet.”

„Kinézni kinézem belőle.”

„Nem számít, hogy ki lopta el. Az számít, hogy nincs.”

„Remélem, túlélik az esős évszakot.”

„Vagy igen, vagy nem.”

„Erőltetnem kellett volna, hogy velünk jöjjön az öreg. Ez nem játék.”

„Az ember nem rabol el egy papot.”

Az ablaktörlő monoton ritmusát hallgattam. Elnyomott az álom. Mire felébredtem, már ment le a nap. Az eső szünetet tartott, Perlistin lehuzódott a kocsival, hogy mozogjunk egy kicsit. A vörös földből füstként szállt a pára az ég felé. A lángoló horizont néztük, ahogyan a nap megpróbál áttörni a fekete esőfelhőkön, és veszít. Pompás látvány volt.

Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.

Főoldal

2025. február 18.

Vissza