Bordás Sándor

  

Hímtagra húzott történelem

Antihistorizmus és ön-/múltidézés Cserna-Szabó András Zerkó című regényében

 

 

„Ha nem olvasol, hát dalolok most,
fordulj, bébi, a Nagyokoshoz!
Fürtös, láncos, táncos meg nyalka,
aj de szép, térdig ér a farka.”

                   Orbán János Dénes[1]

 

Habár egy könyv recepciója a megjelenés után feltartóztathatatlanul robog előre, nem számlálva a befogadókat és az értelmezők hadát, a hatástörténetét könnyen hátrahagyva egyszer csak néhai olvasmánnyá csendesül. Ám nem így a Zerkó – Attila törpéje, melynek 2022-es papírborítós, keménytáblás első kiadása után a Helikon,[2] kicsit más borítóval – melyen a főhős aranyszínű, méretes fallosza egy nevet követő, kicsiny vesszővé szelídült –, a Cserna-Szabó-életműsorozat köteteihez igazodva, megjelentette a regény második kiadását 2023 júniusában.             

Hayden White immár klasszikusnak nevezhető munkája óta tudjuk, hogy a történelem terhe nem csak a referencialitással való leszámolási kényszer miatt nyomja a vállunk, sokkal inkább a történelmi tény mint objektív létező helyébe lépő retorika és narratív struktúra nehezedik ránk egyre nagyobb súllyal. Mióta tehát a posztsrukturalista történetírás sutba vágta a történelmi tényt, sok víz lefolyt a Dunán a dinnyehéjjel együtt. Ahol pedig „Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang” (Ady Endre), ott nem elhanyagolható Cserna-Szabó András Zerkó című könyve szempontjából sem a József Attila-i rothadó gyümölcsös örökség („A rakodópart alsó kövén ültem,/néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”).

Zerkó több szempontból is irodalmi (torz)szülött, egy nevét és identitását kereső, nyelvét gyakran váltogató irodalmi figura, akit egyetlen biztosnak hit fogódzójától, origónak számító fix kapaszkodójától (méretes pénisz) is megfosztanak a regény cselekménye során. A Zerkó néven emlegetett szereplő és történetmondó Cserna-Szabó Andrásnál is irodalmi figura, a narratív szerkezetben egy bizonyos névvel megjelölt viszonyítási pont, összetettsége, és más oldalról alakjának bizonytalansága éppen ezért teremt izgalmas játékteret az e címmel jelzett regényben.

Ekként is érthető a főhős figurájának a kritika által hangoztatott „alibi” jellege, ahol Zerkó, a törpe alakja a történetmondó személyén túl a történelem szubjektivizálásában, az egynézőpontúság retorikai feldúsításában tölt be bizonytalan származásával és változó identitásával viszonyítottsága által meghatározó szerepet. „Cserna-Szabó András új regényében a főszereplő Zerkó lényegében egy irodalmi alibi, de annak nagyon jó. Hiszen miközben olvasóként egy nagypofájú és nagyfarkú berber törpe kalandjait követjük nyomon, egy kis tivornya meg némi orgia között, a hatalmi felemelkedések és bukások árnyékában, hadjáratok, színházi előadások és bizarr szertartások szünetében megelevenedik a komplett ókori világ, amelynek koordinátáit Észak-Afrikától Rómáig, Szentestől (Zentes) Konstantinápolyig húzta ki Cserna-Szabó.”[3]

 A regénykezdő szituáció narratológiailag a mesemondó elbeszélő bemutatását szolgálja. A 133 éves Zerkó pár kancsó borért egy ciprusi kocsma törzsközönségének meséli el, immár sokadjára, élete történetét. A Kelet-római birodalomban 6. századi görög nyelven sztorizik tehát, s Zerkó nyelve egy teljesen mai kocsmai nyelv, irodalmi kreálmány, alternatív nyelvi közeg, melyben a történetmondó magyar hangja (és mai magyarra fordítója) Cserna-Szabó András. Nem előzmény nélküli ez a megoldás a történelemtudomány modern szemlélete felől sem, hiszen White a történész feladatát éppen a nyelvészéhez hasonlítja, aki egy ismeretlen nyelvet alkot meg, felépítve annak lexikáját, grammatikáját, szintaxisát és szemantikáját, miközben persze a múlt eseményeinek nyelvi kódolását poétikai aktusként értelmezi.[4]

Így nem meglepő tehát, hogy az egész regény egy át- és kifordítás (történelmiregény-paródia, mai magyarra fordított görög és latin szöveg) nyelvi átültetése egy abban a formában nem is létezőnek; az időbeli távolság, na meg a történelmi igazság mint olyan megkérdőjelezhetősége miatt eleve rekonstruálhatatlan történet megszövegezése ekként a maga nemében páratlan teljesítmény. „E hibrid műfajban nemcsak elmosódottabb a határ a fikcionalitás és a realitás között, mint a hagyományos történelmi regényekben és elbeszélésekben, hanem az is kérdés, hogy egyáltalán miképpen lehet definiálni a fikciós szövegekben a kontrafaktualitást, ha a szépirodalmi művek definíció szerint nem tényszerűek (Martin Widmann).[5]

A „sztorizós”, fele sem igaz alapszituációt szentesíti (ami ebben a kontextusban talán nem olcsó szóvicc), hogy Zerkó ezért lett a kerettörténetben egy félrészeg halász, aki a többi halásznak mesél. (A szerző Nyáry Krisztiánnak adott interjújában hangsúlyozza, hogy milyen Zerkó történetmondói pozíciója: „gyakorlatilag úgy mondja el, mint ahogy egy félrészeg horgász egy szentesi kocsmában elmondaná a saját élete történetét hasonlóan fél- vagy egész részeg szentesi horgászoknak…”. Efelől sem figyelmen kívül hagyható, sőt mintegy ötletforrása, előképe a regénynek Az abbé a fejével játszik kötet törpés horgász sztorija, A halak töksüketek, Szpászibá, Pornószentgyörgy című novellák).[6] Azon túl, hogy a Cserna-Szabó-regényekben mintegy védjegyként működő karóba húzás tematizálása mellett hasonló visszatérő szignálnak is tekinthető a törpe figurája, amely „egy különleges létező, mert egyszerre valóságos és egyszerre mesei. Magával hozza a hihetetlen mesevilágot, a mágiát, a metafizikát.”[7]

Ezen nagy dumás, sokat látott, a történelemhez kötődő figura persze nemcsak a részben a regény címszerkezetéhez mintául szolgáló klasszikus regényirodalomból (mint pl. a Švejk), hanem egy olyan irodalmi formából is eredeztethető, ahol a fikcionalitás, valamint a karakter irreális, parodisztikus jellege szinte eleve követelmény. A gyermekirodalom újragondolt, modern mesemondó hőseinek egy része éppen olyan részeges, nagyszájú és a történelmet a maga hasznára fordító figura, mint Zerkó. Itt elsősorban Zalán Tibor Háry – A rettentő magyar vitéz című verses meséje idézhető, ahol Háry, az öreg abonyi vitéz, aki a helyieknek csak János, mesél a kocsmában borozás közben egy bírónak és a deáknak: „hát szóra nyitom borra, korra s mesére termett számat”.[8] (Ugyanakkor poétikai megoldásaik tekintetében érdemes szem előtt tartani a magyar irodalom azon szövegeit is, melyekben egy jellegzetes alakhoz és nyelvéhez kötődve elevenedik meg a történelem és/vagy a személyes élettörténet, miként Parti Nagy Lajos Létbüféjének Dumpf Endréje esetén, ahol az irodalmi ismeretanyag, illetve a készként meglévő szövegrészek szintén a Zerkóéhoz hasonló nyelvi kavalkádként jelentkeznek a történetmondói tudatban.)

Az életművön belüli visszatérő témák, irodalmi szövegmagyarázatok, mintegy önidézet- vagy önértelmezésként bekerülő szövegrészek tovább gazdagítják a felvetett kérdéskört. Az, ahogyan, mondjuk, Zerkó újra és újra elmeséli Budának Szophoklész Oidipuszát, mert Buda annyit iszik, hogy az alkohol mindent töröl az agyából, nem csupán színházi kitérőként izgalmas („»Hú de durva. Megkúrta az anyját?« »Meg, de nem tudta, hogy az anyja.« »Hogyhogy nem tudta? Annyira be volt baszva?« »Nem, Buda, neki nem voltak alkoholproblémái«” 188.), de az Oidipusz-mítosz újraszituálása miatt is sajátosan árnyalja Az abbé a fejével játszik kötet néhány novelláját (Szerelempostás, Aki beteg, az ne trombitáljon!). Az életmű azon darabjai külön kiemelhetők ebből a szempontból, amelyekben egy valós személyhez, valaha élt irodalmi, történelmi alakhoz kapcsolódik a fiktív történet, így eleve tétje a szövegnek az objektív–szubjektív szembeállítás feloldása, valamint a fikciós narratíván belül a tényközlések relativizálása, egyfajta alternatív történelem, személyes irodalom- és kultúrtörténet létrehozása, persze egy sajátosan mai és szókimondó nyelvi közegben.[9] A Zerkó recepciójában is egyértelműen hangot kapott az életművön belül a saját és vendégszövegek dialogikus, ön(újra)szerveződő jellege, előre- és visszautaló módon, ezzel is gazdagítva az értelmezést. „A Cserna-Szabó-i próza olyan hipertextusként lép fel, amely hálózatszerűen szerveződő, újabb és újabb kapcsolódásokkal teletűzdelt nyitott szövegrendszer. Ezek a szövegrészek is megmozgatják, aktívvá teszik a befogadói munkát, más és más regiszter felől teszik elérhetővé a művet.”[10]

A szerző maga, mint egy jó szakács, úgy vélekedik, hogy „mindenből alapanyag lesz, nincs olyan, hogy történelmi igazság meg szépirodalmi fikció, hanem benne vagy évekig valamiben és akkor minden oda megy bele […] nem megírsz egy regényt, hanem összeolvasol egy regényt, amíg az össze nem áll…”[11] Ezt a szerzői alapállást erősítik azok a korábbi Cserna-Szabó-szövegekben fellelhető szépirodalmi megoldások, kevésbé teoretikus megfogalmazások, amelyek akár metaszólam formájában, ám mindezekkel összecsengő módon, a valós–fiktív, történelmi–irodalmi, igaz–hamis hagyományos ellentétpárok művészi árnyalására és lebontására tesznek kísérletet. Az opera buffaként aposztrofált, és a karakterek megformálását, illetve megjelenítését tekintve regénynek csak kis túlzással nevezhető korábbi Cserna-Szabó-könyv, az Extra Dry hasonló szemléletben, az alternatív történelemfelfogás jegyében gondolja tovább a II. világháborút lezáró eseményt, az Adolf Hitler berlini halálát érintő kanonizált történelmi verziót. A regényben az Ignác papának egy másik történetet szellemként közvetítő Hitler „tollba mondja” a „teljes igazságot”, hogy nem lett öngyilkos berlini bunkerében, hanem megszökött Eva Braunnal, s végül Argentínában telepedtek le egy farmon, ahol marhákat tenyésztettek.[12]

Az a modern irodalmi kívánalom, hogy a szöveg mint valóság-alternatívák sora, nem tények és igazságok, sokkal inkább párhuzamos lehetőségek sokasága váljon az olvasói szabadság termékeny terepévé műfaji sokrétűségében, a textusnak a hagyományos formákat (pikareszk regény, családtörténet, történelmi regény, fejlődésregény, antik road movie) újrarendező, hibrid jellegében is megvalósul. Ebből a szempontból elhanyagolható jelentőségű, hogy Priszkosz rétor fennmaradt visszaemlékezései alapján Zerkó egy valóban létező személy, törpe volt, aki udvari bolondként tevékenykedett Attila udvarában, már amennyire történelmi forrásnak és nem eleve fiktív elemeket tartalmazó alapműnek tekinthetjük az egykori konstantinápolyi követ emlékiratait. (Ezt a megközelítést erősíti a regénynek A láthatatlan ember-olvasata, a beemelt Gárdonyi-értelmezéssel és a szöveg újraszituálásával, ahol is Priszkosz és Zerkó, mint két mindent látott történetmondó, végül összeölelkezik, mintegy együttes erővel folytatva a mesélést. „Priszkosz a vállamra borult, és bőgött, mint a barom.” 322.)

A regény értelmezése szempontjából nem csak központi jelentőségű, sokkal inkább megkerülhetetlen felvetés a személyes sors, a származás és a névadás kérdésköre. A Zerkó születése és elnevezése eseményeit elbeszélő szövegrészből kiderül, a neve bár lehetett volna „orrszőrre ragadt, körte alakúra száradt takonydarab” is a kor és közege „anyakönyvezési” szokásait tekintve, végül a dinnyehéj, azaz Zerkó nevet kapta. (13.) Mindez tűnhetne üres poénkodásnak is, ám az onomasztikából ismert jelenség a névadás esetén érvényesülő lélektani motiváltság, valamint a korai hitvilágban gyökerező ősi megnevezési gyakorlat. A természetközeli népeknél „az ember három elemből áll: test, név és lélek”, és bármelyik hiányában nem létezik, továbbá a „név része az embernek, s ismerete hatalom, amivel áldani és átkozni is lehet”. Ugyanakkor a születéskor kapott „köldöknév” rituális jellegű, a későbbi sorsot meghatározó, amit csak a felcseperedést követően váltott fel a viselője tulajdonságai alapján kapott, rá jellemzőbb, a személyiséghez kötődő metaforikus név.[13] Szimbolikus jelentőségű tehát, hogy míg testvérei (két fiú és egy lány) az Egy, Kettő, Három nevet viselték, a regény címadó hőse dinnyécskéből dinnyévé, azaz Zerkóvá cseperedett, és sorsának alakulását, életének nagyobb fordulópontjait a regényben gyakran névváltás kíséri; személyiségével a megnevezése is változik. (Még akkor is, ha az élettörténet és személyiségváltozás összes jelentős állomását nem követheti, mikor éppen az arany megszállottja, szerető férj, népszerű udvari bohóc, börtönlakó, megtért buddhista, majd nincstelen ágrólszakadt, vagy cirkuszi bohóc.)

Nem meglepő, hogy a természetközeli népeknél a névtan alaptételének számító „az ember három elemből áll: test, név és lélek” felismerés sajátosan visszaköszön, és humoros formában, ám vulgáris megjelenítésével párbeszédet provokáló módon jelentkezik később a regényben. Az Aspar sátánista szeánszát leíró részt követően (melyben Zerkó fejjel lefelé lógva Baphomet szerepét alakítja) épp egy a testiséget erősen tematizáló szövegegységben, Zerkó nevének sajátos újraszituálásával elevenedik meg a test és lélek elvesztésének említett problematikája, és a szövegegység végén, eléggé szembetűnő módon, végül a név, Zerkó neve áll. „Egyszer, miközben hátulról nyársaltam Aszpart, megkérdeztem Tőle, miért pont a sátán. »Nézd, Zerkó«, mondta sűrű nyögések közepette. »Az ember testből és lélekből áll. Eddig tiszta?« Bólintottam. Persze ezt ő nem látta, háttal állt nekem. Négykézláb. Folytatta: »De végeredményben ez embernek semmije sincs. Hiszen sem a teste, sem a lelke nem az övé. Hát micsoda dolog ez? A teste elporlad, a lelke visszaszáll Istenhez. Az ember rab. Még a lelke sem szabad. Az Isten pórázon sétáltatja a lelket ezen a világon. És amikor a test kimúlik, a Teremtő magához rántja a lelket. Ezért aztán az embernek nem jut egy csöpp se a szabadságból. És kinél van a kard, mely vágja a pórázt? Na kinél?« »Csak nem a patásnál?« – kérdeztem unottan. Mire ő a fájdalomtól elélvezve ordította: »Óóóó, igen. Zerkóóóóóó, óóóó, igen, a sátánnáááááááááál!«” (162.)

A regénycselekmény későbbi pontján Zerkó Attila törpéje lesz (ugyan eredetileg Csabáé, ahol királyi főbohóc), de ez sem megnyugtató végpont az identitáskeresésben, illetve más miatt jelent fordulópontot a személyisége alakulásában. A név, bár egyedít, és kijelöl a sokaságban, kézzelfogható, személyiségjegyekkel felruházott és a történetmondásban is jeleskedő figuránknak arcot mégsem ad, ugyanis más hangsúlyos ismertetőjegye méretarányaival mindeddig felülírta vonásait (ti. Zerkónak nem az arca a nagy). Priaposszá válva, Plancus szolgájaként és ágyasaként például nem tett mást: „Csak sétáltam fel és alá. Lőcsömet reggelente cinóberrel festettem vörösre. Ha valakivel találkoztam, hát rögvest el kellett neki szavalnom néhány rövid Priapus-versikét.” (50.) Zerkó megtestesült istenség, Priaposz-léte idejére nevét is hátrahagyta, gazdája és mások csak új nevén emlegették. („»Ez a Plancus igazán nem szarral gurigázik, saját házi, hús-vér Priapusával jár a kupiba!« – hallottuk a hátunk mögül.” 58.) Plancus udvarába kerülésekor a leendő gazdájának kezdeti kételye („Nem valami ragyogó szépség! Mi a szarnak hoztad ide ezt a szánalmas gnómot?”) egyéni adottságainak megvillantásával oszlik el végleg. („Azzal fellebbentette rongyos tunikámat, és megmutatta rettenetes hímtagomat.” 45.) Az ezt követő rituális fürdetés egyszerre idézi a megkeresztelés szertartását, ezzel is nyomatékosítva a névváltoztatást, ugyanakkor kísérletet tesz a korábbi „köldöknév” feloldására, megszüntetésére is. Miután két „fekete démon” karjaiban víz alá merítik a palota termálfürdőjében, a szövegrész szimbolikus jelentőségű kijelentéssel zárul, ami származását és a zerkói, dinnyés identitást illeti: „Úgyhogy tizennégy évem minden mocska ott ázott le rólam Plancus fürdőjében. Még a dinnyelé is, ami csecsemőkoromban ragadt rám.” (47.)

Plancus Priaposza után Zerkó a már-már isteni szerepkörét követően a vandálok rabszolgája lesz, ám ezúttal törpesége révén egy ősi hiedelemtörténet alapján az egyik égboltot tartó törpével azonosítják („A vandál katonák mind meg voltak győződve arról, hogy én vagyok az egyik törpe: a Déli.” 106.), ezért a Södrre névvel illették. Mindez persze a személyiségében is jelentős változásokat eredményezett, újabb réteggel „gazdagodott”, ugyanakkor a Zerkó névvel jelölt identitás tovább árnyalódott és bizonytalanodott. „Nagyon úgy tűnt, hogy mindazok tények ellenére, hogy 1. berbernek születtem, 2. római isten lettem, 3. valójában görög vagyok – vandálként fogom leélni az életemet.” (109.)

Rómában a tömlöcben a Jayastithi, a nepáli herceg fiának társaságában töltött időszak alatt nem pusztán a buddhizmus tanaival ismerkedik meg Zerkó; a teljes magára maradottság állapotában származásával és eddigi személyiségjegyeivel kapcsolatban is számot vet. Arra a felismerésre jut megvilágosodása során, hogy „én görög vagyok. És a görögök úgy tartják, hogy a sorsuk elől nem lehet elfutni, elbújni, elutazni. Nem működik semmilyen trükk. Az istenek akarata mindenképpen beteljesül.” (209.)

Miután visszatér a hunokhoz, meglátja a harmadik hun királyfiról elnevezett Tisza-parti sátorvárost, Zentest. Attila közben „teljesen bekattant a hatalomtól” a szent kard megtalálását követően, és Zerkó további sorsáról is az Isten ostoraként rendelkezik: „Házamhoz fogadlak, Zerkó. Gyermekeim tanítója és az udvari bolondom leszel. Attila törpéje. De ahogy más se, te sem jöhetsz palotámba fegyverestül. Szörnyű kardod még kárt tesz családom tagjaiban. […] Úgyhogy most megszabadítalak rettentő szablyádtól. […] Kuar kardjával egyetlen határozott csapással metszette le a hímtagomat. Tőből. Mielőtt elájultam, még láttam, ahogy a farkam, mint egy óriási haldokló kígyó, verdes a trónterem döngölt földpadlóján.” (225–226.)

Attila tette látszólag korábbi különleges testi adottságainak megszüntetésére irányult, a vandálok ugyanis éppen ezen hangsúlyos vonása és népük eredetmítosza miatt kímélték meg az életét, nem véletlenül övezte körükben tisztelet („»A törpe a lába között hordja Jörrmungandot, az óriáskígyót. Ha megölöd, megöl téged. De ha elajándékozod, arra hoz balszerencsét vagy halált, aki birtokolja őt. Ezért kell ellenségednek adnod.«” Majd a vandál király, Göiserrik magyarázza el a mítosz lényegét az értetlenkedő törpének „…a világkígyó megölte azt, aki megölte őt. Thőrrt. Ez várna rám is, ha agyonütnélek téged, aki a lába között hordja az óriáskígyót. Az óriáskígyót, aki körbeéri a világot, és a saját farkába harap.” 94–95.)

Az urobórosz, az önfarkába harapó kígyó kultúrákon és civilizációkon átívelő módon a világegyetem örök körforgásának ősi jelképe, az állandó visszatérés és az újjászületés szimbóluma, ugyanakkor más képzetkörben, például az alkímiában a Merkúrt jelképezi, összekapcsolja az ellentéteket: a tudatos és tudattalan elmét.[14] Zerkó ezen adottsága révén nem is hányatott sorsú szereplő, sokkal inkább történetmondó, saját élettörténete és az eredetmítoszokban rögzített tudás birtokosa, a kezdet és a vég, így a teljes narratíva ismerője, mindentudó, s neve által halhatatlan, ekként pedig valós veszélyt meg konkurenciát jelent egy a tetteivel hasonló babérokra törő király számára. („»Na, nézzük azt a híres lőcsöt, amiről Konstantinápolytól Rómáig beszélnek« – szólt végül [Attila]. »Azt mesélik, félelmetes fegyver!«”) Nem véletlenül szerepel grafikai ábrázolással is az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba című Esterházy Péter-könyv egyik első lapjain az urobórosz, de már ott van a „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap” mondatában is.

A regénybeli kasztrálás így metaforikus, és a csonkítással a személyiség legfőbb vonásait adó, a biztos, egyedi megragadhatóságot jelentő viszonyítási pont is porba hull. Ezzel párhuzamosan Zerkó is a korábbi személyiségének és céljainak elbizonytalanodásával (az arany imádata) egyfajta identitásválságon és önkeresésen keresztül egyre inkább eltávolodik a korábbi nevével (ön)azonos jellemzőitől, nem Zerkó, a berber, nagyfarkú törpe többé, inkább Attila törpéjévé válik, s a kasztrálást követően csak a bosszúvágy élteti, ám továbbra is megmarad a történetmondói szerepköre: „Már senki nem hívott úgy, Zerkó. Csakis úgy. Attila törpéje. Attila törpéje voltam.” (278.)

 A név elvesztése mint csonkulás, amputáció és a hozzá kapcsolódó személyiség változása különös áthallással idézi Arthur Koestler önéletrajzi könyvének A Föld söpredékének egyes szöveghelyeit. Talán nem véletlenül éppen a szubjektív történelemszemlélet, a II. világháború személyes sors felől megítélt történéseinek az elbeszélésekor tesz egy a Zerkó értelmezése szempontjából korántsem elhanyagolható megjegyzést Koestler, mely a két könyv hasonló roadmovie-jellege miatt is izgalmas kapcsolódási pontot jelent. „Néha olyan elveszettnek érzem magam, hogy félhangosan ismételgetnem kell a nevemet, az igazit – egészen valószínűtlenül hangzik. Soha nem gondoltam, hogy az ember ekkora jelentőséget tulajdonít a nevének, és micsoda különös amputációs fájdalom elveszíteni.”[15] Michel Foucault a szubjektum és hatalom viszonyrendszerét érintő meglátásai alapján megállapítható, hogy „a név olyan terep, terület, maszk, amelyen háború zajlik, s amely mögött identitások folytonos cseréje figyelhető meg. […] egyetlen névbe mindig is több identitás, több maszk íródik, amelyek nem törlik el egymást, sokkal inkább egymásba folynak, egymást értelmezik.”[16]

Zerkó apai vérvonala és származása nyomán görög, ám ez a népnévszerű, a személyiségjegyeket nemzeti identitáshoz kötő és kissé sztereotip jellemvonásokkal általánosító megjelölés mégsem elbizonytalanító. Habár Zerkó már nem a méretes hímtagú törpe, akit (mostoha)szülei ekként neveztek, nem is Priaposz nevű nagy farkú istenség, még csak nem is Attila törpéje. Az apai vérvonal továbbvivője, a túl- és megélt kalandok tapasztalatai nyomán lesz igazán görög. Mégsem Zorba, kicsit Zéta, de még mindig leginkább és végre igazán Zerkó. (Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című regényének nem csupán a közös forrás miatt sajátos olvasata és újraértelmezése is a Zerkó.) Ahol a görögség egyet jelent a kultúra és civilizáció kezdetével, az irodalom és művészetek gyökereivel, az első epikai alkotásokkal, az irodalommal. A görögök pedig annyiban „enyveskezűek” a pásztor regényzáró tanításában, hogy „nem tiszteljük a tulajdont” (399.), vagyis, amit el- és összehordanak, nem az övék, legyenek azok lopott holmik vagy történetelemek, más népek, kultúrák történetei, netán bárki vélt vagy valós szavai – akárcsak a modern irodalomban. („A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör” – József Attila: A Dunánál).

Jól tükrözi mindezt a szemléletet, a nyelvi rétegződéseket tekintve pedig tovább gazdagítja a Zerkó szólamát a regénybe beépülő populáris regiszter, a kocsmai „szállóigék” („»Jobb ma egy csöcs a marokban, mint holnap egy pina a háztetőn«” 59–59.), a sláger-részletek („»Ha már elpusztul a világ, / Legyen a sírjára virág«” 395.) meg dalszövegek, mondjuk, Horváth Charlie-tól („»Mindig az utolsó a legjobb.«” 341.), vagy a Lovasi- dalfoszlányok sokasága. Hangsúlyos párhuzam vagy akár előkép is lehet, ahogyan a Belgä együttes Fehérlófia slágerváltozata, az Arany János-féle népmese mai szlengesített átirata éppen a nevek „popularizálásával” igyekszik újraszituálni az elődszöveget. Fanyűvő, Kőmorzsoló és Vasgyúró a dalverzióban: Fanyi, Morzsi, Vasi névvel keresztelődnek el, a főhős pedig rapperes kiejtésű, kissé alpári hanghordozású „Feehheelófija”-ként említődik.

Az sem véletlen persze, hogy Cserna-Szabó András éppen annak a kötetnek az egyik szerkesztője, amely a történelem eme alternatív szemléletét a múlt mint narratíva jegyében   igyekszik érvényesíteni a szépirodalmi alkotásokban. A Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon című elbeszélésgyűjtemény tanulsága,[17] hogy mivel az alternatív történelmi fikciónak jóval kevesebb módszertani kötöttsége van, hangsúlyosabb szerepet kaphat benne a megszövegezés, a humor és a szellemes nyelvezet,[18] akárcsak a Zerkó esetében.

Nem meglepő, hogy a már idézett előző Cserna-Szabó-kötet, az Extra Dry egyik részében az irodalmi fikció válik a történet szintjén realitássá, azzal, hogy a regény két kulcsszereplője (Aladár és Ignác papa) Ivo Andrić Híd a Drinán című regényét a foglyaik megkínzásához alkalmazott „használati utasításként” mintegy a realitást, referencialitást és kézzelfoghatóságot a fikcionalitás elébe helyezve, az igazság és hasznosság jegyében értelmezett „irodalomként” (ki)használják, a saját céljaikra fordítván. „– Na, látod, Alikám, régen még az életről írtak az írók […], – Nem csak úgy beszéltek összevissza, bele a vakvilágba, mint a maiak. Ez a mostani irodalom csupa szózsonglőrködés, posztmodern csűrés-csavarás […], semmi köze az élethez. Bezzeg a régiek! Főleg ez az Andrić! Ezt nevezem én sültrealizmusnak! Több mint négyszáz éves metódust ír le, de még ma is működik, szóról szóra. Ezt nevezem én epikai hitelnek, barátocskám!”[19]

Ezeknek az izgalmas kísérleteknek a szemlélete, a bennük fellelhető narratív megoldások további alternatívákat jelentenek nemcsak a történelem mint irodalmi forrás és téma megközelítésében, de Cserna-Szabó András hasonló szemléletű szövegeinek és a Zerkó értelmezésében is. Erről tanúskodik a befejező és így igencsak hangsúlyos regényrészlet, mely egyben szépirodalmi metaszólamként reflektál a referencialitás kontra fikció teoretikus problematikájára is. „Hogy a múltkor kicsit másképpen adtam elő? Na és akkor mi a fasz van? Tudhatnátok, hogy képtelen vagyok kétszer ugyanúgy elmondani az életem történetét. A valóság, amikor megtörténik még elég kezdetleges állapotban van. Nihil est simul et inventum et perfectum. Vagyis semmi sem tökéletes a feltalálás pillanatában, ahogy Cicero mondta. A történettel is így van. Újra és újra elő kell adni azt, ami megtörtént, hogy mesélés közben szépen lassan minden a helyére kerüljön. Hosszú az út a valóságtól az igazi történetig. Faragni, csiszolni, színezni kell, amíg elnyeri végső formáját. Ha kész, tényleg elmondtuk életünk történetét, akkor akár meg is halhatunk.” (407. Kiemelés tőlem. B. S.)

A nyitott mű elve és az újraolvasás barthes-i befogadói magatartása az egyik olyan hozzáállás, amely képes szembeszállni a szöveg (és így szereplője, elbeszélője és alkotója) pusztulásával, megszűnésével, meghaladni az irodalmi művek egy bizonyos értelmezésbe rögzített, referenciális, valószerű olvasatát az abszolút igazság keresésének jegyében, a régészekre váró koporsóba zárva azt. Hayden White nyomán „a posztstrukturalista elveket integráló történészek azzal is tisztában vannak, hogy szintén nem vagy alig valamivel lehet pontosabban elbeszélni a »ténylegesen megtörtént« múltat: a »történelmi igazság« hozzáférhetetlen, vagy nem is létezik. Hiszen a (bármilyen) történeti narratívák, akárcsak az ezek forrásaikként értelmezett szövegek, képek, filmek stb. egy valaha volt valóságot korántsem megjelenítenek mimetikus módon, sokkal inkább, elbeszélői eljárások alkalmazásával, konstruálják azt.”[20]

Zerkó éppen élettörténete alakulása miatt, az átélt élmények és megpróbáltatások során, túlélve a neve által is egyvalahová és valakihez rögzítettség halálos csapdáját, válhat a regény végére Zerkóvá, olyan göröggé (e kultúra és nyelv ismerőjévé), aki a narratíva alakítója, továbbadója, és személyes élettörténete meg a tágabb történelem ismerőjeként igazi mesemondóvá, a nevével jelzett regény narrátorává lesz. Egyik utolsó ragadványnevét is, csupa nagybetűvel, erről a szerepről, a történelmet személyesen átélő és történeteiben megelevenítő figuraként vagy alak(zat)ként kapta: „A római fiú úgy nézett rám, ahogy a Két Lábon Járó Történelemre szokás. Kicsit hitetlenkedve ugyan, de azért bámulattal.” (395.)

Legyen szó a hun származásról, Szent Istvánról, Trianonról, a nemzeti (ön)identitás képlékeny játékterébe lépünk, ahol a tények, a vélt valós kiindulópontok létkérdéssé, a nemzeti hovatartozás sarokpontjaivá válnak. Ugyanakkor, miként a Zerkó erre rengeteg iróniával, igencsak humorosan rámutat, ezek illúziók, a fikció játékai, és nem úgy sors- vagy létkérdések, ahogy más kontextusban sokan gondolják. A szerző megfogalmazásában: „rájöttem, minél inkább visszamegyünk időben a történelemben, az annál inkább fikció. Rengeteg verzióval és elmélettel találkozunk, a nagy részük találgatás. A magyarok egy kicsit bele is bolondultak ebbe a hun rokonságba.”^[21] Sorskérdések ezek persze, a mai történelmi és társadalmi helyzetre is jól reflektáló alapvető felvetések, melyek az európaiságot mint soknyelvű és kevésbé nemzeti identitáshoz kötött személyiségképet korántsem egy közép-kelet-európai, (kreált) nemzeti múltba kapaszkodó koncepció jegyében ábrázolják. Az irodalmi, művészi játéktérben vagy egy tágabb kultúrkörben értelmezve a származás, nemzeti identitás kérdéskörét, ott a „görögség”, s visszatér a Duna meg a benne úszó dinnyehéj, a József Attila-i felismeréssel: „A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzedék, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”

A 408 oldalnyi fecsegés alatt („Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszin, hallgat a mély”) ott bujkál egy mélyebb, olyan filozofikus, az önélveboncolásig analitikus identitáskeresés, amely számomra igazán izgalmassá tette Zerkót – nem a törpét, inkább magát a nevére vett és általa előadott szöveget, Cserna-Szabó András Zerkó című regényét.