Kolozsi Orsolya
Lehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát?
Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd minden
A drámaíróként (Jégtorta, Mintapinty, MILF) már viszonylag jól ismert egypetéjű ikerpár, Kovács Dominik és Kovács Viktor első, Lesz majd minden című regényének fülszövege „szárnyaló képzeletű, sziporkázóan szellemes, mesésen mágikus” könyvet ígér, melyre „Gabriel García Márquez is elismerően kacsintana”. Ezek mindegyike teljesül is, legkevésbé talán a mágikus realizmushoz és a kolumbiai íróelőd szövegeihez való kapcsolódás, hiszen, bár a csodák (például a temetőből rendszeresen visszajáró halottak) jelen vannak, mégsem képesek annyira szerves valóságelemként működni, mint Márquez írásaiban. Az olvasás során sokkal gyakrabban juthat eszünkbe az anekdotázó hajlamú Mikszáth, a parasztok tragédiáit plasztikusan megragadó Móricz, de akár Németh László lélektanisága vagy A rög gyermekei című trilógiát jegyző Oravecz Imre párhuzamként.
A szellemesség, a sziporkázás és a képzelőerő azonban tényleg nem hiányzik a regényből, már maga a nyelv, melyen a majdnem ötszáz oldalas történet elénk tárul bizonyíték arra, hogy a szerzőpáros nincs híján a leleménynek és a fantáziának. A Dél-Mezőföldről, Tolna és Fejér megye határáról származó szerzők elmondásuk szerint egy létező nyelvet használtak, de a valós dialektust valószínűleg feldúsították egyéni nyelvi invenciójukkal is. Történetükhöz egy rendkívül gazdag nyelvet választottak, melynek sokféle rétege van, nemcsak a népies szófordulatok és mondatfűzés, a tájszavak (mint amilyen az ölőfene, a filkó, a szakajtórongy, az ellazsnakol vagy a hétkórság), de a költőiség („A Balogh Juli szeme úgy fénylett, mint a kőrisbogár”, „Úgy bánt a szívével, mintha egy télire való krumpli lenne, elrakta jó mélyre, a hidegbe” ) és a vulgaritás („Az apjuk faszát a tetves parasztjainak!”, „anyátok picsáját”, „rabok faszát” stb.) is helyet kapnak, mint ahogyan a való életben, az élő nyelvben is egymás mellett léteznek ezek a különféle regiszterek.
Nemcsak a nyelvre, hanem a történetalakításra is jellemző a gazdagság, az áradó fantázia. Bár az alapvető történetváz Balogh Simon és családja köré épül, nemcsak ők, hanem az őket körülvevő tér (az események legnagyobb részének helyet adó fiktív falu, Égetthalom) és a múlt legfontosabb szereplői is megjelennek és történeteikkel burjánzóvá teszik a szöveget, mely elsősorban családregény, de a fejlődésregény, a faluregény, sőt a lélektani regény jegyeit is magán viseli. Középpontjában egyértelműen az apátlan, anyátlan árva, Balogh Simon áll, az ő sorsát követhetjük nyomon fogantatásától kezdve egészen tragédiába fulladó élete végéig. Felesége, Mihalik Zsófi és két gyermekük, Nusi és Gyuri története kerül még a fókuszba, illetve az a fejlődési ív, melyen Simon „meztelen valagú” nincstelen napszámosból a falu egyik leggazdagabb földbirtokosává válik. A felemelkedésben elsősorban csavaros észjárásának és furfangjának van szerepe, de vállalkozókedve, az újra való nyitottsága is hozzájárul ahhoz, hogy képes egyről a kettőre jutni. Ha kell, kölcsönt vesz fel, ha kell, Amerikába megy, mindig egy lépéssel a többiek előtt jár, a bolgárkertészektől megtanulja a paprikatermesztést, majd dinnyére vált, és már egészen idős (főleg az akkori viszonyok szerint számít annak), amikor nehezen ugyan, de elsajátítja a gépkezelés fortélyait, hogy ezzel is előbbre vigye a gazdaságát. Persze Balogh Simon, bár szívós, törekvő és leleményes, közel sem tökéletes ember, útja pedig göröngyös: sokszor követ el hibát, és előfordul, hogy szinte eladja a lelkét egy-egy újabb darabka földért.
A négytagú család részletes és fordulatos históriája mellett a falu lakóinak személyes történetei is át- meg átszövik a regényt. Megismerjük a Baloghot felnevelő testvérpárnak, a Pusztujkáknak, a falu nagygazdájának, Molnárki Antinak vagy béresüknek, Bene Gábornak a történetét is, de a főhősre fiatalon rontást bocsájtó vénasszony és még sok más szereplő is felbukkan a regényben. Kiemelkedik ezek közül a falu „ősöreganyjának”, nemes Aradi Erzsébet Gizellának a története, mely már az első fejezetben helyet kap, hiszen Égetthalom alapításának legendáját, a falu identitásának és mitológiájának legalapvetőbb részét beszéli el. A falut a helyiek szerint ugyanis a nemes asszony gyermekei és azok leszármazottai népesítették be, miután a török idők dúlásai közepette a nő gyermekeivel együtt a berekben húzta meg magát, mígnem a borzalmas idők végeztével visszatérhetett az akkorra már teljesen elnéptelenedett faluba. A különféle szereplők és történeteik mellett pedig a regényt olvasva kikristályosodik az az életszemlélet is, mely szerint a falusiak többsége él: dolgozni látástól vakulásig, mert ha az ember „spórul, törekszik, spórul, törekszik, spórul, törekszik” (ahogy azt a narrátor visszatérően elmondja vagy a szereplők szájába adja), akkor lesz majd minden, ahogy a cím is ígéri.
A paraszti világot és életformát az 1900-as évek elejétől a második világháborúig bemutató regény (melybe a magyar történelem a falut is nagyban érintő történései, mint például az első világháború, a tanácsköztársaság vagy a fehér terror évei is beszivárognak) azonban nem a realista hagyományt követi, mert valamiféle irracionalitást is próbál becsempészni a történetbe. Ennek egyik legfontosabb kísérlete az élők és a holtak világának összemosása, a kikísérésnek nevezett falubeli ünnep, amikor a halottak minden évben ugyanakkor visszatérnek az élők közé, hogy egy jót vacsorázzanak együtt: „Az égetthalmi ember, megijedvén a meggyfabot fakanáltól, elkeresztelte ezt az évenkénti látogatást a kikísérés ünnepének. Végeredményben úgy zajlik a dolog, hogy a falu öregbírója kinevez egy famíliát, oda tér meg a november második csütörtökének estéjén a nemes Aradi Erzsébet Gizella, oda tér meg az egész falu népe, hogy fogadja. Esznek-isznak, beszélgetnek, ha nagyon kívánják, citerázhat is valaki (…) Hajnaltájban aztán elcsendesednek a kikísérők, a nemes Aradi Erzsébet Gizella bevonul az első szobába, eltelik egy óra, kettő is, újra megpihen szép csendesen ott a ravatalon, visszanyugszik a haló porába.” Ugyanilyen irracionális fantáziaelem a főhőst felnevelő agglegények, a Pusztujkák külső megjelenése is, akik nemcsak a „férfirondaság legvégső fokán éltek”, hanem születésüktől fogva egy szemen és egy fogon kellett osztozniuk, és ezt próbálták egymás közt becsülettel és tisztességgel cserélgetni, aszerint, kinek volt éppen nagyobb szüksége rá.
Az anekdoták burjánzó sűrűjében azért Balogh Simon története is szépen halad előre, az egyes szám harmadik személyben megszólaló elbeszélő többnyire az ő szempontjából mesél (bár ezt a perspektívát olyakor magukhoz ragadhatják más szereplők is rövidebb időre) sorsáról, mely az anyagi felemelkedés ellenére nem kevés tragédiát tartogat. Az életét lelencként kezdő, az anyja hiányát megszenvedő főhős kezdetben az őt nevelő nagybátyjai szigorúsága és szeretetlensége miatt szenved, idővel azonban megismer egyéb kínokat is. Életében a legborzalmasabb sorsfordulatok szinte mindegyikével találkozik: házastársi hűtlenség, mástól fogant gyermek, maradandó testi károsodás, anyagi veszteség, gyermek halála, alkoholizmus, betegség, erőszak, árulás – egyik sem marad ki a sorból.
És ennek kapcsán merül fel a regény legnagyobb kérdése is: a nagy adag humorral induló regény képes lehet-e arra, hogy kellőképpen árnyalja a tragikus történéseket? Megőrizheti-e komikumát úgy, hogy közben nem bagatellizálja a veszteségeket, a személyes sorscsapásokat? Lehetséges-e egyáltalán tragédiák sorozatát derűsen, nevettetően előadni? Ebből a könyvből nagyon úgy tűnik, hogy nem lehet. A kezdetben jelentős humor egyre halványul, majd mintha a történet végére teljesen kiveszne a kötetből. Ahogy halad előre a történet, úgy hátrál ki az elbeszélő egyre jobban a nyelvi és cselekménybe rejtett tréfák mögül, mintha érzékelné azt, hogy Balogh Simon életének fő történéseit ez az anekdotázós humor már nem fogja elbírni. Hogyan is lehetne komikussá tenni egy lány öngyilkosságát vagy egy feleség váratlan halálát? A főhős végső összeomlásakor pedig végképp minden humor kifogy a kötetből, írmagja sem marad a kezdetben gyakran használt látásmódnak. Ahogy a címben jelölt ígéret sem valósul meg, mert nem lesz itt minden (hacsak a minden névmást úgy nem értjük, hogy öröm és bánat, hullámhegyek és -völgyek egyaránt), csak veszteségek sorozata, kiszolgáltatottság az életnek, a sorsnak.
A családtörténetnek akár vége is lehetne, de a zárlatban a fókusz mintegy keretként, ismét a regény első lapján megszülető fiúra, Balogh Gyurira kerül, aki megmarad, és kis unokahúgával talán még jó irányba állíthatja a família és benne a saját történetét. Ahogy szakácsnője szájából a réteshúzáskor elhangzó, és a rétestészta mellett a teljes családtörténetre érthető mondat is nyitva hagyja ennek lehetőségét: „Nem baj, máskor majd több szerencsénk lesz.”
A Lesz majd minden lebilincselően olvasmányos első regény, tele nyelvi leleménnyel és kreativitással. Egyetlen apró hibája talán az, hogy mintha valóban írni kezdte volna önmagát, kicsúszott a dupla szerzői felügyelet alól és a viccesnek, valamint mágikusnak induló szöveg a végére teljesen megváltoztatta saját hangnemét. Ettől függetlenül remek karaktereket, fordulatos cselekményvezetést, a mára szinte teljesen eltűnt falusi életforma különleges és egyedi hangú feldolgozását kínálja a kötet, mely sok egyéb mellett olyan fontos és ritkábban tárgyalt kérdésekkel is foglalkozik, mint a házasságon belüli szexualitás hiánya vagy akár a női alkoholizmus.
Európa Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
