Papp-Sebők Attila
Horog
Felmerülsz a paplan alól,
hálódat kiveted rám.
Ez a nyakatekert pozíció
juttatja eszembe a fiút:
ahogy a horog a szemébe kapott,
és ő megbicsaklott, görnyedt háttal
még próbálta eltartani magától
a következményt. Előtte a kövön
vér, meleg, ragacsos.
Konfirmáció
Végül odahúzódtam hozzájuk. Képzeld el
a konfirmálóruhás lányokat és engem:
oda kellett volna mennem a lelkészhez,
elmondani, borzasztóan keveset tudok
a vallásról.
Izmaim lazák és tehetetlenek. Indulás
előtt nem mostam arcot: a kátét
a farzsebembe csúsztattam,
odaírtam a címoldalra
a nevem.
Láttam Jézus térdét fényleni. Néztem őt
és néztem magamat: a vízen ellebegő
kezeket. Fáradt voltam és szomorú.
Pénz hullott a faládába, hullott,
lehullott.
Tőkehal
Anyám nem engedte, hogy játsszak a pikkelyekkel.
A halat meg kell pucolni, félre kell rakni.
Nem érdekelt a kés, a deszka, a kiterített test
lassú zsugorodása, sem anyám felkarja
és alkarja, mely szélesre nyílt,
mint a körző a kezemben.
Megoldottam a feladatot? Nem.
Adjam össze, osszam, szorozzam,
vonjak gyököt. Megszorítottam
a mikrométercsavart. Pikkelyek
pattantak a márványpultra,
sötét bakelitdarabok.
Szerettem volna meghallgatni apám
egyik lemezét, és nézni az akváriumban
keringő szivárványos guppikat. A tőkehal
persze jobban izgatott, és az ígéret,
hogy hamarosan eszünk.
Felálltam, kezembe fogtam a hal
lecsapott fejét, kidülledt szemei
alatt szorítottam: két hibátlan kör,
lemez, bakelit. A látvány, ahogy
nézek rá, és ott vagyok benne,
mikrométerszélesen.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
