Kolozsi Orsolya
Boldogtalan emberek seregszemléje
Háy János: Boldog boldogtalan
Háy János már több regényében bizonyította, hogy napjaink társadalmának egyik legélesebb szemű megfigyelője és kritikusa. Ahogyan azt is, hogy kiváló ismerője az emberi kapcsolatoknak, legyen szó családról vagy munkahelyi ismeretségről, szerelemről vagy anya–gyerek viszonyról, boldogságról vagy boldogtalanságról. Legújabb kötetében, a Boldog boldogtalanban mintha eddigi prózaiírói pályájának egyfajta gyűjteményes változatát kívánta volna összeállítani, felvillantva benne mindazt, amiért szeretjük: humort, iróniát, lényeglátó gondolatokat, a minket körülvevő világra vonatkozó pontos reflexiókat, az érzelmi üresség megjelenítését. A gyűjteményes jelleg a szerkezeten is nyomot hagyott, a több mint négyszáz oldalas regényben ugyanis felbukkan boldog boldogtalan, ki-bejárnak a szereplők, főként budaiak, magyar- és történelemtanárok, ügyvédek, jógaoktatók, neurológusok és nyugdíjasok, akiket összeköt a boldogtalanság. A szereplőket és ezzel együtt a nézőpontokat is gyakran váltogató szöveg tagolatlan – nem segíti az olvasót bekezdésekkel, fejezetekkel, hanem „ömleszti” a végtelen, sokszor egymásba gabalyodó sztorikat. Olyan a kötet, mint egy novellafüzér, melyben egymásba rohantak az egyes elbeszélések, vagy ahogyan az elbeszélő fogalmaz: „sorsok egymásra lapátolása” olvasható itt. Éppen a tagolatlanság és a gyors váltások, az állandó előre- és visszautalások okozzák, hogy a regényben nem lehet megpihenni, hiszen mint egy kiáradt, nagy sodrású folyó, visz magával (szereplőket és olvasókat egyaránt), és nem igazán van más lehetőség, mint felvenni a ritmusát. Ez a struktúra talán azt a befogadói magatartást próbálja meg előhívni, amit akkor alkalmazunk, amikor görgetjük a Facebookot, az Instát vagy a TikTok-videók végtelen sorát, és egyik képből/történetből megyünk a másikba, míg bele nem szédülünk.
Az állandóan mozgásban lévő, szereplőről szereplőre váltó nézőpontokból kialakuló szerkezet kitérésekből épül fel: az éppen aktuális történetben megjelenik egy kitérés, de aztán a kitérésnek is van egy kitérése, majd annak is, míg végül már nem tudjuk, hová kellene visszatérni, hová lett kitéve a legelső képzeletbeli zárójel: „(…) sajnos olyan hosszú volt a kitérő, hogy elveszett a kitérő előtt megkezdett mondat vége”. Az olvasó valószínűleg egy ideig megpróbálja pontosan követni a szereplőket (és váltakozásuk rendjét), de aztán feladja, és a sodrásra bízza magát. Nem lehet máshogy olvasni ezt a könyvet, melynek szándéka valószínűleg nem is az, hogy teljes egészében átlássuk, hanem hogy az elénk kerülő történetdarabkák kapcsán elgondolkodjunk problémákon, élethelyzeteken, miközben azt is megláthatjuk, milyen azonos mintázatok vannak a könyv sok szereplőjének életében, sorsában. Ez a regény ugyanis „mindenkiről” szól (a fülszövege szerint „nyolcmilliárd ember a szereplője”), és azt mutatja meg, hogy minden különbözőségünk ellenére is milyen egyformák vagyunk.
Bár az iróniáról egy esszéisztikusabb részben az elbeszélő megállapítja, hogy „a határvédelemben érdekelt”, és az irodalomnak igazából határsértéseket kellene elkövetni, mégsem választ más elbeszélésmódot. Az irónia marad a meghatározó közlésmódja, szinte átitatja az egész kötetet, ezzel mutat rá kíméletlenül a közélet és a magánélet fonákságaira és visszásságaira. Háy kíméletlensége ugyanakkor valamiféle empatikus kíméletlenség, amely ugyan nem kendőzi el a hibákat, de megérti és elfogadja azokat. Mintha azt állítaná, hogy hibázni is az élet része, az ember talán legfontosabb jellemzője pedig éppen a tökéletlensége. Mint ahogyan a boldogtalanság sem rendszerhiba, nem annak a jele, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem az élet szükségszerű része, és ezért talán nem is kellene küzdeni ellene. A regényben megjelenő első szereplő sem tesz mást, mint elhatározza, hogy nem próbál meg mindenáron boldog lenni (és főleg annak látszani), amivel paradox módon egy akkora súlytól szabadul meg, hogy szinte már ettől boldog lesz: „Felállt az ágyról, elindította a napot, azt a napot, amely naptól kezdve nem fog kényszeresen rámosolyogni a munkatársaira, az eladókra, a szomszédokra a házban, csak úgy fog működni, ahogyan egy átlagosan boldogtalan ember működik. Ahogy ezt eldöntötte, érdekes, hogy könnyebbnek érezte magát, mintha ettől a gondolattól egy szempillantás alatt bikiniszezonra fogyott volna, és belül sem érezte azt a terhet, amit alig bírt magával cipelni, thai masszázs nélkül is kioldódtak a görcsök a hátizmaiból.”
Ha ebben a vicces megjegyzésektől hemzsegő („szövegértésben Magyarország nem csak a határon túli területeit vesztette el”; „A versírás rettenetesen időigényes dolog, nagyon sokat kell és nagyon mélyen érezni” stb.), ugyanakkor rendkívül elgondolkodtató kötetben a legfontosabb témákat kellene kijelölni, akkor véleményem szerint az öregedés és a házasságok válsága lenne az, a sok egyéb (gyereknevelés, abortusz, pénzügyi és munkahelyi problémák stb.) mellett ugyanis ezek a leggyakrabban visszatérő kérdések. Az üres, évtizedek óta tartó, csak a gyerekek vagy az anyagi kényszer miatt fennmaradó házasságok szinte minden szereplő életében jelen vannak: a házaspárok vagy elválnak, és úgy lesznek boldogtalanok, vagy együtt maradnak, és azért. Házastársi hűtlenség nélkül nincs is házasság, mindenki csalja a másikat, Háy János regényében legalábbis mindenképp. A másik, ennél talán tragikusabb téma az öregedés, a világból való kikopás, annak az időszaknak a bemutatása, amikor az emberek „átcsúsznak az NB kettőbe”. A múlt ekkorra a maga kézzelfoghatóságában már régen elveszett, a gyerekek kiköltöztek, a gondoskodásból szépen lassan gond lett. A divatjamúlt ruházat, a romló egészség, az elmagányosodás, a lakásból eltűnő gyerekkacaj mind az öregedés velejárója, és ennek tragikumát még a kötetet uraló irónia sem képes elviselhetőbbé vagy kevésbé fájdalmassá tenni. Nincs az a humor vagy nézőpont, ami mentené a helyzetet, és a valóságosnál egy pillanatra is szebbnek mutatná az idősotthonban tolószékben kucorgó embereket, akik egykor mind boldogságról álmodoztak.
A társadalmi kérdések mellett a személyes dimenziók is láthatóvá válnak, és minderre még egy metaréteg is épül, hiszen a regény megírására is rengeteg utalás történik. Olvasóként ugyanis nemcsak a boldogtalan emberek tablóját, egyfajta ironikus seregszemléjét látjuk, hanem azt is, hogyan teremtődik maga a regény. Az elbeszélő az írás meglehetősen kaotikus folyamatába is betekintést enged, bár ezzel kapcsolatban (is) rengeteg az elbizonytalanító tényező. Az író, az elbeszélő, a másoló megkülönböztetésével is eljátszik a kötet, sőt egy a regénybe titokban beleirkáló személy is megjelenik a színen. A narrátor gyakran elhagyja a pozícióját, és önmagára is reflektál, de még ezen az irodalomban régóta ismert és alkalmazott írói önreflexión is csak gúnyolódik a szerző. Az írót ugyanolyan iróniával ábrázolja, mint ahogyan a szereplőket: „Minden író ezt csinálja, a saját beteg lelkét vetíti rá a világra, s ha sikerül a kivetítés, az olvasói épp olyannak látják a világot, mint amilyen az író lelke, rettenetesnek.” De nemcsak az alkotó problematikája kerül elő, hanem az olvasóé is („Mert magunkat akarjuk olvasni, a többi nem érdekes”), sőt visszatérő elem és céltábla a kritikus is, aki recenzeálja majd a könyvet. Az elbeszélő biztos abban, hogy az első ötven oldal után csak átpörgeti majd a regényt, de azért biztos, ami biztos, több megjegyzést is elhelyez annak a kritikusnak, aki alulfizetettsége ellenére is eljut a végéig – mindez természetesen színtiszta irónia.
A fentiekből is látható, hogy a Boldog boldogtalan kifejezetten (és sokféleképpen) játékos szöveg, de ez egyáltalán nem zárja ki a súlyos kérdések boncolgatását. Nevet az emberek (legyenek akár tanárok, akár orvosok, akár írók, olvasók, kritikusok) kicsinységén, hibáin, felszínességén, ugyanakkor e nevetés mögött rámutat azokra a dolgokra, melyekkel ezeknek a szánni- és nevetnivaló embereknek (mind a nyolcmilliárdnak) szembe kell nézniük. Halállal, gyásszal, öregedéssel, magányossággal – és ilyenkor néha elcsuklik az irónia, és a nevettetően kritikus szövegbe olyan megjegyzések ékelődnek, melyek felérnek egy-egy gyomorszájra mért rúgással. Mint például az a rész, amelyben a régóta együtt élő házaspárok szokásaira és a királyi többes használatára reflektál, és egyetlen aprócska névmással teszi egyértelművé, hogy vannak dolgok, melyek nem megoszthatók: „Mi hányunk, mi nem alszunk, a mi fejünk görcsöl, a mi vérnyomásunk megy fel, a mi ebédünk, a mi italunk, a mi ágyunk, a mi párnánk és paplanunk, a mi házunk, a mi gyerekeink, az én halálom.”
A főhős nélküli regény még a teremtés és az írás aktusait is összeköti, a maga áradó, ugyanakkor mozaikos és fragmentált történeteivel problémák sokaságát érinti, és egyszerre ironikus, lendületes és lényeglátó. A szerkezet sűrűségéhez hamar hozzá lehet szokni, elbolyongunk a rengetegben, a névtelen (és nem mellesleg boldogtalan) emberek történeteinek sötétlő erdejében, de eközben kíváncsian várjuk, hová vezet az út mindebből. És mintha ezt az író sem tudná egészen pontosan, úgy tűnik, nem tud mit kezdeni a lezárással. A tempós regény a végére elfárad, a befejezés túlságosan hosszúra nyúlik, újabb és újabb betoldásokkal, kitérőkkel, késleltető elemekkel találkozunk (melyek problematikusságára persze az elbeszélő is reflektál, de ettől nem változik számottevően a hatás), mintha az útikalauzunk sem tudná egész biztosan, hogy a rengeteg kanyar után milyen célba juttasson el minket. „A szöveg útjai olyanok, mint egy szerpentin az Alpokban, állandóan kanyargunk, már azt se lehet tudni, milyen irányba haladunk, s hogy egyáltalán valaha is célt érünk-e”. A megoldás azért kisebb hezitálás után megszületik: a zárlatban egyfajta keretet alkotva ér össze a nyitó- és a zárómondat, ez utóbbiban pedig az fogalmazódik meg, hogy a boldogtalanság nem újkeletű dolog, hanem olyasvalami, ami a „világ kezdete óta” velünk van.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
