- Nem akar mondani nekem valamit?

       - Akarok, de nem teszem.

       - És ha én mondom maga helyett?

       - Hallgatom.

       Tisztelt Uram! Ön átlépte a lehetséges s a lehetetlen határok mindegyikét. Ön már csak amolyan sejtelem, hát nem tévesztem össze az orvossággal, de még a méreggel sem. Nem adagolok magából napjaim beleibe, rozogák már azok, attól is, hogy egyazon földön aprózzák vissza a létet annak, akitől kapták, oda, ahonnan kapták, magával együtt. A végső méhbe. Nézze.  Beszélik, hogy élt nálunk egy lidérc, ami aztán átváltozott a szerelem érzésévé s végül betegségként érték tetten, de én esküszöm magának, a hiedelmek már rég nem lakját e tájat, s én soha nem is hittem bennük, az emlékezés ártalmas. Igen, erre neveltek minket a tömjénfüstös parancsolatokat prédikáló fekete atyák. Tűzbe hánytam hát minden efféle nótát, nekem aztán ne beszéljenek, ne sírjanak csak úgy a mondák! Higgye el: üres vagyok. Nem hiszek.

       Hogy régebben így meg úgy? Az lehet! De kérem, ezen a földön valóban éltek óriások, mondják: visszagondolni is kísérteties! De mindez nékem holmi emlék, vagy az sem. Egy sereg dolog csak úgy van. Az ostoba azt hiszi: mindennek értelme van, s ha nincs, hát kieszeli. Szokások ezek. Túlságosan is emberi… A bolondgombától persze, hogy messzire ellátni! Hegyet hágni, lőtőt lépni könnyen lehet ott, ahol az ember magával egy. Regéit ma is visszhangozzák a vén vályogfalak.

       „Elindula z’Isten, elindula, találkozik vala bünös z’ember fiával. Kérdi vala z’ember szentséges Istentől, mét hágsz, mét hágsz Uram, magas Kálvári hegyre? Felele nékije, mondja vala z’Isten: bizony mondom néked, Ádámnak e fia, Évának hajtása, menék érted másodjára, s fiaidnak váltságára. Z’ember megnémula, z’Isten pedig a világot minden nap megváltsa.”

       Efféléket olvastak fejem fölé, ringatva a tekenőbe, s való igaz: e biztos lüktetésbe előbb-utóbb a mennyezeten fel-alá járkálva láttam Magát. Szigorú volt. És méltóságos…

      Azt javaslom, szálljon le a falról, ne mutogasson újával se fel, se szíve tájékára: nem félek magától, nem érzékenyedem el. Mondom: üres vagyok. Pontosan hajnalba várom, mielőtt elmennék, de miután felkelek. Ide talál? Én örököltem magát… Honnan? Nem tudom! Mindig középúton találkoztunk, nem ismerem a házát. Címét? Mondják, hogy van, de Uram, azt hiszem, címünk nekünk van. Ide kell, hogy találjon! Törje át a falat, ne sajnálja az üveget! Felőlem a levegőből is összeállhatna! Találjuk ki, mi végre vagyunk! Láthatja: nyitott vagyok.

Az árnyék tovatűnt…
A levegőben süvöltő távolodás hallatszott, harangzúgás, égdübörgés.Az Embert félelem szállta meg.  Behúzta a sötétítőt, elfújta a gyertyát. A lét azon pillanatát élte, amikor a mindenség történik meg. A tükör elé állt és vakon nézett a sötét tárgyra. 

       Közeledtek, távolodtak és mindez csak azért lehetséges, mert nem rajtam kívül, hanem bennem vagytok… hiába forrtok össze cafatjaid, ostorütés, ma is fájsz! Keservet nem szokás feledni… Formátok összekúszik, amikor nézlek, pedig csak szagolnálak, igen, nem mondanám el senkinek, mit látok mikor a mély kútba tekintek! Hogy fekete lett ajkam, amikor a kakas megharapott? Ma már kit érdekel?! Állj hát elő emlék, bízz bennem, pusztán az idő férkőzött közénk! Egymásé vagyunk! Emlékezz emlékezet: örökségül hagytam rád életem; belőlem születtél, hát benned vagyok! Tudom, kéreted magad; tudom, a tékozlástól félsz; szuverén létre törsz… emlék, te ravasz múlt!

       Attól félek, s már látom is: álmom voltál, aztán délibáb s majdan a Semmi… de most, ahogy ezt a savanyú szőlőlét ízlelem, valami rossz sejtésem támad, és rád emlékezem. Tehát vagy. Tehát itt vagy a sötétben, a kudarcaimban, nyelvbotlásaimban és a szégyenfalon; miként a tetemet a lélek, körbejársz, szagolgatsz, csodálkozol, hogy élek…

       Urak! Mind ti képzetek, hiedelmek kik minden trónust laktok! Mondjátok: világ az, ahol mindenek alszanak? Ahol mindenek összemosódnak, ahogy felénk, a jók és rosszak; rusnyák, kéjnők és szüzek; szentek és démonok?

       Jó múltkor, Uram, valahol mintha láttam volna! Maga lehetett, elvégre együtt lakunk, egy a világunk. S valamit mintha szólni akart volna! Visszamegyek, várjon!