Ütőér

 

 Egressy_Zoltan_uj.jpg

 

Egressy Zoltán


A piramis árnyékában

 

Szép, könnyű napsütésben, húsz fok körüli hőmérsékletben, a minőségügyi világnapon jártam nemrégiben Shelley sírjánál, bár november 12-e egyben a tüdőgyulladás elleni küzdelem napja is, és ez főként azért érdekes, mert egy másik nagy romantikust, Keats-et ugyanabban a temetőben hantolták el, aki pedig éppen a tüdőgyulladás elleni küzdelmét veszítette el kétszázegy esztendővel ezelőtt.

November 12-e ezenkívül a szociális munka világnapja is, ezt valahogy nem tudom összefüggésbe hozni a költőóriásokkal. Eredetileg egy nappal korábban mentem volna a helyszínre, az a kedvesség világnapja volt – a minőségügy talán jobban illik Shelley-ékhez.   

Takaros nyugvóhely a római protestáns sírkert, elég sok elnevezése ismeretes, leginkább „nem katolikus római temető”-ként emlegetik (Cimitero acattolico di Roma), de erre a helyre gondol az is, aki Cimitero degli Inglesi-t, Cimitero dei protestanti-t, vagy Cimitero del Testaccio-t mond, sőt a „művészek és költők temetője” elnevezés is előfordul itt-ott (Cimitero degli artisti e dei poeti). A Testaccio egy római kerület neve, legkomolyabb nevezetessége a temető tőszomszédságában található kétezer éves, carrarai márványból, egyiptomi mintára épült Cestius-piramis (Piramide Cestia), amelyhez hasonló ezen kívül összesen három épült az ókori Rómában, de napjainkban már csak ez az egy áll.

A meredeken emelkedő, nem túl nagy kertben sokkal több a német és az angol halott, mint ahány az olasz. Itt nyugszik többek között Goethe fia, és Antonio Gramsci marxista filozófus is, valamint Andersen, aki azonban nem a nagy meseszerző (őt Koppenhágában temették el). A legtöbben kétségtelenül Keats és Shelley miatt keresik fel a helyet, ottjártamkor egy főleg nyugdíjasokból álló turistacsoport is felbukkant. Keats egyébként huszonöt és fél, Shelley pedig nem egészen harminc évesen halt meg – ketten együtt éltek annyit, mint amennyi most én vagyok.

Keats a halála előtt néhány hónappal érkezett Rómába, a Spanyol lépcső (Scalinata di Trinitá dei Monti) tőszomszédságában lakott, a hely ma múzeum. Betegen, de a gyógyulás reményében érkezett. Shelley megkísérelte áthívni magához Pisába, Keats azonban nem akart odamenni. Shelley vélhetően járt nála Rómában, a temetésén pedig egészen valószínű, hogy részt vett. Megjegyzendő, hogy korábban is felkereste a városfalon akkoriban kívül eső nyugvóhelyet, 1819 júliusában ugyanis itt temették el maláriában meghalt hároméves kisfiát, William-et. Kis kőlap jelzi a gyermek hollétét, egy füves területen, távolabb a többi sírtól.

De Shelley már William halála előtt, 1818-ban is járt a helyszínen felesége, Mary társaságában, egy levélben be is számol róla: „Az angoloknak kijelölt rész a temetőben a falhoz közel van egy lankás részen, Cestius piramis alakú sírja alatt: azt hiszem, ez a legszebb és legünnepélyesebb temető, amelyet valaha is láttam. Ahogy az ember nézi a napot csillogni a fényes fűvön, mely mikor ott jártunk üde volt az őszi harmattól, és hallja a szél susogását a Cestius sírdombján emelkedő fák lombja közt és a naptól fölmelegedett földben mocorgó neszeket, és elnézi a hantokat, az itt elmetettek – nagyrészt nők és fiatalok – sírját, úgy érzi, ha meghal, jó lenne úgy aludhatni, mint ahogy látszólag ők alusznak itt.”

Kívánsága teljesült.

1818 óta élt Olaszországban, és bár társaságkedvelő feleségével szemben elsősorban a magányt szerette, sok időt töltött néhány barátjával, Byronnal például (ő is csupán harminchat évet élt), aki az 1822-es végzetes hajóúton nem tartott vele, így aztán neki két év még adatott a Földön.

Eredetileg Don Juannak hívták a vitorlást, Shelley nevezte át Arielnek. Ezzel próbált Williams nevű barátjával (aki Jane nevű szeretőjének a férje volt) és egy matrózinassal úrrá lenni a tajtékos vízen. Nem sikerült. Pedig így áradozott róla a baleset előtt: „A vitorlásom gyors és szép; valóságos hajó. (…) Mostanában az esti szélben a nyári hold fényénél ki szoktunk hajózni ebből a gyönyörűséges öbölből, s a föld mintha egy másik világ volna. (…) Ha ki lehetne törülni a múltat és a jövőt, a jelennel annyira elégedett volnék, hogy szívesen szólnék Fausttal együtt a múló percnek: olyan szép vagy! Kérlek, maradj!”

A testét Viareggio közelében sodorta ki a tenger, a zsebében lapuló Keats-kötetről tudták őt biztosan beazonosítani. Maradványait a parton elégették, de a szíve nem égett el a tűzben. Egy másik barátja, Edward John Trelawny (akit csak angol kalandorként emleget az utókor) ezért kiemelte a tűzből, és Shelley özvegyének adta, aki a haláláig őrizte. Több ez, mint legenda, hiszen Mary íróasztalában valóban megtalálták a szívet. Felmerül a kérdés, milyen állapotban. Mary állítólag azért nem ment később férjhez, hogy a sírján a „Mary Shelley” név állhasson. Hogy így van-e, nem tudom, ennek ellenőrzéséhez Bournemouth-ba kellene utaznom.

Percy Bysshe Shelley hamvai 1823 januárjában kerültek a protestáns temetőbe. Trelawny pár héttel később úgy érezte, nem ideális a hely, ezért áttetette egy általa jobbnak ítélt másikra. A szívet (ezüstbe burkolva) a fent említettek miatt értelemszerűen sokkal később, 1889-ben tették a temető közepén, a legfelső sorban található sírba, melynek kövén azóta a „Cor cordium” (Szívek szíve)-felirat olvasható. Valamint egy Shakespeare-idézet, stílszerűen a Vihar című drámából (“Nothing of him that doth fade, But doth suffer a sea=change Into something rich and strange”).

Közvetlenül Shelley mellett pihen Trelawny, mint ahogy Keats kicsit távolabbi nyughelye mellett is egy barát alussza örök álmát, egy bizonyos Joseph Severn, akit Keats “death-bed companion”-jának nevez a felirat. Keats neve egyébként a saját sírján nem szerepel, csak a barátén. Az övén mindössze ennyi áll: “Young English poet”. Valamint egy saját kérésére felpingált mondat: “Here lies One Whose Name was writ in Water”, azaz "Itt nyugszik az, kinek nevét vízre írták.”

         


 

Kazohinia

 

Zavaros a magyar kiadások száma, ha a címre keresünk rá, akkor a Wikipédia csak négyről tud, melyek közül a negyedik 1972-ben jelent meg, ehhez képest én egy 1980-as példányt olvastam a minap, akkor tehát minimum az ötödik megjelentetésnél jár Szathmáry Sándor 1935-ben írt remek műve, pontosabban remekműve, de ez sem a teljes igazság, hiszen további kutakodással könnyen kideríthető, hogy azóta is megjelent a szerző főműve.

A Kazohinia keletkezése után hat évvel jutott el először az olvasókhoz. Az éledező fasizmus idején vélhetően komoly lektori és cenzori bátorság kellett ahhoz, hogy a nagyközönség elé engedjék. 1941-ben átcsúszott valahogy a hatóságokon. A következő kiadás időpontja 1946, utána aztán bizonyára a bimbózó kommunizmus állt a könyv karrierjének útjába. A Kazohinia bizonyos értelemben elátkozott mű, amennyiben annak ellenére sem került bele az irodalmi főáramlatba, hogy rengetegen tartják minden idők egyik legfontosabb magyar regényének.

Papp Gábor Zsigmond a könyv kapcsán huszonnégy évvel ezelőtt készített egy nagyszerű dokumentumfilmet, ebben az hangzik el, hogy összesen három nyelven jelent meg, és félmillió példánynál tart – a számok azóta növekedhettek. A három nyelv közül az eszperantó az egyik. Szathmáry Sándornak a mesterséges nyelven alighanem több novellája jelent meg, mint magyarul, 1957 előtt biztosan, de azt követően sem lett itthon kultikus író. Bizonyos körökben talán igen, bár azokban is inkább az 1974-ben bekövetkezett halála után. Ugyancsak a filmből derül ki, hogy sokat remélt a Kazohinia angol kiadásától, de az sem hozta meg a várt sikert.

Szathmáry pályaválasztása, érdeklődésének orientációja nem elsősorban az irodalom felé mutatott. Gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd a MÁVAG gépgyár tervezőmérnöke lett, itt dolgozott nyugdíjazásáig. A dokumentumfilmben Kuczka Péter, a Galaktika folyóirat egykori vezetője keserű, magányos, nyomott lelkű, „humorra nem hajlandó” embernek nevezi Szathmáryt, akivel azért ismerkedett meg, hogy írásokat kérjen a Galaktika számára. Bizonyára meglepte, hogy az író a gépek világát szerette igazán, vérbeli műszaki ember volt, akiben munkált némi sértődöttség, hiszen pontosan tudta, milyen nagyszerű regényt írt. A Kazohinia jogdíjaiból saját elmondása szerint összesen két fotelt tudott vásárolni.

A Kazohinia Gulliver-történet, amely Swift és Karinthy nyomdokain halad. Joggal emlegetik vele kapcsolatban Huxley Szép új világát, abban a meggyőződésben, hogy hatott rá – a kérdés csak, ki kire, illetve mi mire, ugyanis a Kazohinia két évvel korábban született. A korabeli kritika a szokásosnak mondható fanyalgással fogadta a művet, ezzel szemben Karinthy azt mondta, minden utópista könyvét odaadná érte cserébe. Babits is nagyra tartotta, ha nem hal meg 1941-ben, talán Baumgarten-díjat intézett volna Szathmárynak.

Sajátos műfajú regény, amennyiben szatíra és utópia egyben. Elsősorban filozófiai mű, nem a regényszerűség a legfőbb erénye, bár a történetszövés is elsőrangú. Alapképlete az ebben a tematikában szokásos: egy angol orvos ismeretlen szigetre vetődik, ahol egy nehezen megszokható, sajátságos szabályok alkotta világban találja magát. Fejlett ipari társadalomban, civilizált életkörülmények között, ahol ismeretlen a pénz fogalma, nincs vallás, mindenki a valóságos szükségleteinek megfelelően részesül a javakból. Egyfajta problémátlan kommunizmus képe sejlik tehát fel, amely világ azonban nélkülözi az érzelmeket. Nincs szerelem, barátság, boldogság, csak és kizárólag racionalitás. A világot a „kazo” tartja fenn, amelynek a fent említett erényösszesség a lényege. Senki nem eszik többet, mint amennyire szüksége van, nem akar több ruhát, mert az már „kazi” lenne, ami viszont bűn.

Gulliver vitába száll a hinekkel (ők a kazo szerint élő szigetlakók), próbál ellenérveket találni, amikor például azt próbálják megértetni vele, hogy ha szereti valaki a saját gyerekét, az igazságtalan, mert különbséget tesz gyerek és gyerek között. Értetlenkednek azon, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, mert akkor a többi vajon a gyűlöleté? Gulliver érveit azzal söprik le, hogy a semmit komplikálja. Zatamon, aki próbálja őt bevezetni a hinek világába, türelmes vele. „Szavaimat figyelmesen végighallgatta, és a végén azt felelte rá, hogy úgy látszik, mi magunk alkotta hínárokba veszünk el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva egyszerűen élnénk, inkább részegen bolyongunk lidérces problémák önmagába záródó labirintusában. Azt a véleményét fejezte ki, hogy a lélek valami szörnyű betegség lehet, ami mindent megzavar, és megakadályozza a kazo egyensúly kialakulását.”

A sivár tökéletesség, az érzelemmentesség a főhőst végül az őrület határáig juttatja. Másfelől végtelenül unalmasnak tartja ezt az életet, kétségbeesésében ő maga kéri, hogy vigyék el inkább a „lelkes” behinek telepére, akiket mélyen megvetnek a hinek. Ott azonban a totális elmebaj várja: értelmetlen szokások, jelszavak, intézkedések, saját maguk elpusztítására hozott törvények, a négyszög és a kör tisztelőinek életre-halálra vívott küzdelme, és végül a mészárlás: a hinek kiirtják a behineket. Szathmáry emberirtásról ír tehát, amely különösen érzékenyen érinthette a korabeli olvasókat. Gulliver végül elmenekül a szigetről.

Nem tagadható, hogy a regény helyenként kissé túlírt, túlmagyarázott, a főszereplő szüntelenül értetlenkedik, nehezen fogja fel és érti meg a szabályokat, újra és újra rácsodálkozik olyasmire, amit pedig hosszú ideje tapasztal – ezzel együtt végtelenül szórakoztató a regény. Úgy látom, körülbelül tízévente fedezik fel. Én ezúton csatlakozom a rajongók táborához.

           


Messi vagy Ronaldo?

 

Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte a leghátsó sorból egy szelíd arcú lány. Már vagy fél perce jelentkezett, fel akartam szólítani, csak nem tudtam, mert a nem sokkal korábban feltett kérdésemre többen hangosan kiabálták be a választ. Ő viszont csendben várt. Amikor végre rá került a sor, és elhangzott a mondata, hirtelen nem nagyon tudtam reagálni. Lett egy kis csönd a teremben. Aztán pillanatok alatt helyreállt a világ rendje, miután megindokolta pár szóban, miért mondta, amit mondott, nekem pedig eszembe jutott, milyen kérdést tettem fel. A kedvenc könyvekről érdeklődtem. Ez pedig az ő választása volt. Egy címet mondott.

Tavasszal tartottam már néhány rendhagyó irodalomórát az ország különböző pontjain, a téma mindenhol A virágot jelentő deszkák című kamaszregényem volt. Általában arról mesélek ilyenkor, hogy miként jut el az ötletcsíra a megvalósulásig, a kézbe fogható könyvformátumig. Beszélek a mű stílusáról, nyelvezetéről, a figurák személyiségéről, kidolgozásáról, sok mindenről, amiről úgy gondolom, érdekelheti az ötödikes-hatodikos-hetedikes gyerekeket. A sorozat ősszel folytatódott, a Petőfi Klub szervezésében két egymást követő napon jártam egy-egy Pest megyei és egy Csongrád-Csanád megyei nagyközségben. (Aki akarja, olvassa és tekintse a megyéket vármegyéknek.)

A virágot jelentő deszkák főszereplői tizennégy-tizenöt éves srácok. Eleinte azt gondoltam, értelemszerűen a nyolcadikosok alkotják majd az igazi célközönséget, hiszen elsősorban nyilván őket érdekli egy hasonló korúakról szóló történet. Néhány rutinosabb, több ifjúsági könyvet publikáló szerző, illetve a kiadó illetékesei viszont azon a véleményen voltak, hogy az ideális olvasók a kicsit ifjabbak, merthogy a gyerekek leginkább „felfelé” szeretnek olvasni: egy hatodikost általában jobban érdekel egy olyan történet, amely a nála valamivel nagyobbakról szól, hiszen a szíve mélyén szeretne már hetedikes, vagy még inkább nyolcadikos lenni. Egy tizenhat éves viszont nem nagyon kezd bele egy nála kisebbekről szóló könyv olvasásába. Nagyobb esélye van annak, hogy felnőtt veszi kézbe a regényt, mint hogy egy harmadikos gimnazista. Ez a tétel, azazhogy a főhősök életkoránál fiatalabbak a lelkesebbek, beigazolódott az órákon, a legtöbb jó kérdést valóban a tizenkét-tizenhárom évesek tették fel.

Mindjárt az elején meg szoktam nyugtatni a hallgatóságot, ne aggódjanak, tényleg rendhagyó óra következik, leginkább beszélgetni szeretnék velük, kíváncsiskodjanak bátran, de ők is meséljenek nekem az irodalomhoz fűződő viszonyukról. Általános következtetések levonásához kevés helyen jártam még, de néhány jellegzetesség azért feltűnt. Érdekes, hogy elenyésző számban ugyan, ám eddig még az összes iskolában volt gyerek, aki kacérkodik az írással. (Én ennyi idősen még olimpiai bajnoknak készültem. Sajnos a sportágat nem sikerült kiválasztanom.) Jellemzően azért nem elkötelezett vers- vagy regényfalók, az irodalmat kevesen jelölték meg kedvenc tantárgyuknak (a nyelvtanra nem is számítottam), tarolt a tesi, a hobbik közül pedig a foci, illetőleg a sport általában. Az olvasás mint szabadidős elfoglaltság nem túlságosan népszerű.

Talán ezt orvosolhatja ez a programsorozat, az ugyanis feltűnt, hogy ha nem terelődött mondjuk focitémára a beszélgetés, a kíváncsiság ott lappangott a gyerekekben. Esetleg ha nem tantárgyként tekintenének az irodalomra, más lenne a helyzet. De hát tantárgy, végül is.

Az általuk feltett kérdések alapján némi képet kaphattam a gondolkodásmódjukról. Ahogy mondani szokták, ez nem reprezentatív, de azért érdekes. Például, hogy mi foglalkoztatja őket a tárgyiasult könyvek kapcsán. Többen megkérdezték, hogy dől el, mi szerepel a borítón. Arról is tudakozódtak, mi a menet a megírás és a megjelenés között. Akik írónak készülnek, szinte kivétel nélkül kíváncsiak voltak, előfordul-e, hogy kiadók visszautasítanak kéziratokat.

A kedvenc könyvekről szóló kis közvéleménykutatásom „eredménye” némileg meglepett. Akadt, ahol a semmi volt a legjellemzőbb válasz, esetleg az aktuális kötelező olvasmány címét nyögték be. Az ötödikesek körében nagyon népszerű könyvnek számít az Egy ropi naplója, a Rumini, valamint a Rosszcsont Peti. Furcsállom kissé, nem mintha Dosztojevszkijre számítottam volna, de azért azt hittem, valamivel „felnőttebb” könyveket jelölnek meg. El ne felejtsem, többször elhangzott a Vuk is. És egy helyen a Harry Potter.

Egy hatodikos csoportban nagy zsivaj keletkezett a kérdés felvetését követően, többen bekapcsolódtak, megörültem, milyen nagy a verseny a könyvek között, aztán kiderült, hogy azon veszekedtek, Messi vagy Ronaldo a jobb focista. Tetszett nekik, mikor elmondtam, hogy Ronaldo kisfiának Messi a kedvence. Mint kiderült, egy Messiről szóló könyv kapcsán alakult ki a parázs vita. Szóba hoztam a Törőcsikkel foglalkozó Lila csík, fehér csík című könyvemet, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem hallottak még ilyen nevű futballistáról. Javasoltam, hogy érdeklődjenek felőle az apukájuktól, aztán belém villant, hogy jaj, nem, inkább a nagyapjuktól lenne érdemes.

Megkérdeztem, szoktak-e könyvet kérni ajándékba, kapnak-e karácsonyra, születésnapra. Szoktak és kapnak, de nem jellemző. Az egyik helyen a házigazda intézmény vezetője (vagy iskolában, vagy művelődési házban vannak az órák) azt mesélte, hogy sokaknak az egyébként nem drága bábszínházbérlet kifizetése is komoly nehézséget okoz. Ez szomorú, sőt borzasztó, az viszont némiképp reményt keltő, hogy az általam látott könyvtárak a legtöbb helyen kifejezetten jól felszereltek. Elsősorban régi könyvek sorakoznak, hiszen az újdonságok beszerzése nehézséget okoz, de a legkeresettebb művek azért hozzáférhetők. Van Rumini, Rosszcsont Peti, Egy ropi naplója, és ha továbbhaladnak a kis olvasók, a felnőtt részlegben akár Dosztojevszkij-könyveket is leemelhetnek majd egyszer a polcról.

          


 

Adaptálok

 

Micsoda nagyszabású, szépséges elbeszélő költemény fabrikálódhatna a Karamazov testvérekből (úgy sejtem, nemigen lehetne rövidebb a Toldi-trilógiánál), micsoda csodafigurákkal teletűzdelt rajzfilm készülhetne a Hárun és a mesék tengeréből, micsoda monumentális szimfonikus művet alkothatna valaki a Sátántangóból, micsoda nemcsak képileg, hanem gondolatilag is misztikus film foroghatna a Madrapurból – semmi más nem történt, csak vetettem egy pillantást a könyvespolcomra aktuális, megoldandó problémám, a műfaj (sőt műnem)váltás kapcsán.

A mellettem sorakozó irodalmi alkotások, elsősorban a remekművek meglepően nagy része át is esett ilyesmi procedúrán, leginkább természetesen filmes feldolgozás formájában keltek új életre. Néhány akad közülük, amelyik meghaladta, valamivel több, ami elérte az alapmű színvonalát; ha a polcra nézek, Az ötödik pecsét esetében ez – számomra legalábbis – nyilvánvaló, de én A szolgálólány meséjét és a Solarist is bátran az „érdemes volt újragondolni”-kategóriába sorolnám. Jottányit sem csökkent az érték, megmaradt a lényeg, az eredetivel nem feltétlenül egyező, de színvonalas a stílus, ízléses a megformálás, más kérdés, hogy az olvasás élménye elvész, ám egy jól sikerült adaptáció akár meg is hozhatja a kedvet az adott könyvhöz. A Solaris esetében azért megjegyzendő, hogy a Lem-mű csupán kiindulópont, ahogy a nemrégiben bemutatott Alapítványnak is halvány köze van az eredeti műhöz, inkább csak az ötletet meríti belőle. Ezzel együtt ezek működő feldolgozások, ha támadhatók is hűség-hűtlenség témakörben. Mindazonáltal a sikereseknél jóval több kudarcos vállalkozás jut eszembe, ha a polcomra nézek.

Látszólag hálás, ám valójában különösen nehéz eset, amikor egy írónak saját alkotását kell más műfajra átültetnie. Esetemben ez megtörtént néhány színdarabommal, a Portugálnak, a 4x100-nak, a Nyár utca, nem megy továbbnak, a Sóska, sültkrumplinak és a Kék, kék, kéknek is van ilyen-olyan filmes verziója, mindegyik sikerülhetett volna jobban. Érdekes módon éppen azoknak a drámáimnak nincs filmes variációja, amelyek az említetteknél erőteljesebben mutatnak mozgóképes jellegzetességeket. Ebből a szempontból már-már elátkozott írás a Három koporsó, amelynek a megfilmesítése eddig háromszor merült fel. És háromszor vetődött el.

Ezen a szorongós őszön az első komolyabb munkám hasonló jellegű lesz, ám ezúttal nem színdarabból kell filmet írnom, hanem regényből drámát. Nehezebb feladatnak ígérkezik. A Szarvas a ködben című, hat éve megjelent regényem adaptálására készülök. Ezen írás bizonyára érdekfeszítőbb volna, ha beszámolhatnék a tapasztalataimról, az előre látott és a meglepetésszerűen adódó nehézségekről, a határozott vagy bátortalan döntésekről, ám ilyesmivel egyelőre nem szolgálhatok, még csak most kezdek hozzá a lecke abszolválásához.

Nem irigylem magamat.

A Szarvas a ködben egy harmincnégy éves anyakönyvvezető harminc fejezeten átívelő gondolatfolyama, melynek során a jelen idejű történések mellett felidéződnek élete fontos eseményei, jelenlegi, zavaros állapotához vezető útjának stációi is, előkerülnek életének lényeges szereplői. A színház, amely várja az adaptációt, azt hiszem, nem számít sokszereplős darabra, ezt figyelembe kell vennem, lám, máris fékezem és leszabályozom magam, pedig még le sem ütöttem az első betűt. Miközben persze miért kéne ilyesmivel foglalkoznom, gyakorlatilag semmi nincs, ami színházban megoldhatatlan, megvalósíthatatlan feladat volna. Akkor viszont talán mégsem innen kellene megközelítenem a dolgot. Maradjon a lényeg, a tartalom, legyenek tiszták a szándékok, feszüljenek egymásnak az akaratok, – a kivitelezés, a vizuális megjelenítés, a technikai részletek kidolgozása utána következik, abban nem kell tevőlegesen részt vennem. A szóban forgó színházban és a rendezőben bízom, nem az első közös munkánk lesz. Nem is a második.

Első darabom, a Reviczky írása közben nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy a történet tizennégy évet ölel át, és hogy a címszereplő szinte minden jelenetben szerepel. Öregedés, átöltözés, szusszanás a színésznek – nem törődtem vele. Valamint azzal sem, hogy túl sok alak bukkan fel a mű során. Miután a darab megjelent nyomtatásban, megkeresett azon kevés vidéki teátrumok egyike, ahol akkoriban viszonylag gyakran mutattak be kortárs darabokat. Közölték, hogy színre vinnék a Reviczkyt, egy apró kérésük lenne: meg kéne húznom, ha jól emlékszem, öt vagy hat szereplősre. Ezt kevélyen elutasítottam.

Később igyekeztem valamelyest racionálisabban, kevésbé színházellenesen gondolkodni, próbáltam figyelni a realitásokra, a könnyű megvalósíthatóságra, mígnem egy rendező figyelmeztetett: ilyesmivel ne foglalkozzak, szárnyaljak szabadon, a rendező többek között azért van, hogy megoldja a megoldhatatlanságoknak tűnő részeket. Nyugodtan játszódjon levegőben, föld alatt, vagy vízben egy jelenet, ha úgy kívánja a történet. Úgy esett, hogy a Baleset című darabom bizonyos részeinek a Balaton a helyszíne. És valóban, ezzel együtt is színre került nagyszínpadon és aprócska teremben egyaránt. Egy amatőr társulat csodásan ötletes megoldással élt: a matracos vízi jelenetben sem matrac, sem víz nem szerepelt, egy kis lavórban csúszkáltak a padlón a szereplők – jobb, színházibb volt, mintha igazi vízzel árasztották volna el a színpadot.

A lényeg tehát a bizalom. A rendező elemel, stilizál, kitalálja, hogy valósítsa meg a szerzői elképzelést. Ezzel együtt szeretnék egy letisztult, világos, több síkon játszódó, de mindenféle hókuszpókuszoktól mentes verziót készíteni. Nem látom még a konkrét jeleneteket, de hát mi másra volna való az idei ősz, mint hogy tisztuljon a köd, és hogy magamnak is okozzak egy vélhetően kellemes meglepetést.

 


 

Törő újra

 

Egy író számára az esetek döntő többségében nagy öröm, ha újranyomják a könyvét, különösen akkor, ha hét évvel az első megjelenés után tartják érdemesnek rá, az apropó azonban néha lehet szomorú, és ezúttal sajnos erről van szó: nemzedékek ikonja, irigyelt bálványa, az Újpest(i Dózsa) örök kilencese, Törőcsik András július kilencedikén meghalt, a Lila csík, fehér csík című, általa inspirált regényem pedig jó ideje nincs már a boltokban - ezért született a döntés, melynek következtében nemsokára megint kapható lesz.

Az eredeti megjelenés óta kiadót váltottam, a 2015-ös első kiadás még Európa-könyv volt, ez most Helikonos lesz, a kettőt M. Nagy Miklós személye fűzi össze, egyszersmind ő maga a magyarázat mindenre. Akkoriban az Európát vezette, most már a Helikon első embere. A regénynek már a megírása is neki köszönhető, hiszen az ő ötlete volt. Nem akartam sem sportkönyvet, sem valamiféle életrajzi művet írni, szerencsére gyorsan kiderült, hogy ő sem ilyesmire gondol, ezzel együtt erőteljesen ellenálltam, talán mert túl fontos személy volt Törőcsik az életemben. Aztán mégis megszületett egy sajátos műfajú szöveg, jobb híján nevezzük regénynek, amely legalább annyira szól rólam, mint a választott főhősről, illetőleg leginkább a felnövéssel és a leválással, egykori, korántsem kritikátlan rajongásom természetrajzával foglalkozik.

Törő halála után (amely az állapotának, az utóbbi években történt események ismeretében nem volt váratlan), zavarba ejtő mennyiségű megkeresést kaptam, rádiók, tévék, újságok kérdezgettek róla, mintha valami szakértő volnék, még az újpesti stadion szpíkere is hívott, hogy elújságolja: az első bajnoki fordulóban, az Újpest-Mezőkövesd meccs előtt, ha nem bánom, felolvasna egy részletet a Lila csík, fehér csíkból. Nem bántam, ráadásul úgy alakult, hogy ráértem, így aztán hosszú idő után újra meccsre indultam, nem utolsósorban azért, mert kíváncsi voltam, melyik részlet hangzik majd el.

Megint meccs, megint a Megyeri út, ahol oly sokszor voltam kamaszkoromban. Örültem, bosszankodtam, jártam ott fagyban és hőségben, jellemzően 1976 és 1985 között, de azért azóta is időnként, bár már messze nem azzal a lelkesedéssel, mint hajdanán. Azt hiszem, szomorú is lenne, ha érzelmileg ugyanott tartanék. Gyerekként többnyire a kapu mögötti szurkoló tábor tetején tartózkodtam, később, idősödve az ülőhelyeken, ami korábban elképzelhetetlen volt, amolyan nyugdíjas tempó, aztán alakult úgy, hogy a VIP-páholyban találtam magam, elegáns, de valahogy az sem az igazi, nem igazi szurkolóhoz méltó hely. Most, a Mezőkövesd-meccsen a B szektorba vettem jegyet, ahol talán a legkevesebbszer voltam. Bár végül is ezen az oldalon zajlott szünetekben a vándorlás, a szertartásos átvonulás az ellenfél kapuja mögé. Oda vártuk a gólokat. Nagyon szépen találta ki az élet, hogy általában tényleg oda is érkeztek, de azért nem mindig, mert nem tündérmese volt ez, hanem fájdalmakkal is járó, csalódásokkal bőven tarkított, alapvetően mégis sikeres időszak.

Törőcsikkel fűszerezve.

Akkoriban elképzelhetetlen lett volna az, ami most történt, hogy ne vegyek szotyit az árusoktól, de hát az nemigen megy kártyával, márpedig készpénz nem volt nálam. Igaz, a régi időktől eltérően most van büfé, és ott megoldható lett volna, de az előre csomagolt nem az igazi. Meccsre járó hőskoromban, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján három forintért adtak egy merítést, kivéve a legfinomabb, tényleg frissen pirított szotyit áruló nő, akit valamiért zugárusnak neveztünk szurkolótársaimmal, az elnevezést nem indokolta, hogy ő négy forint ötven fillérért mérte az adagokat, nem indokolta semmi tulajdonképpen, talán csak a kis dühünk a felülárazottság miatt. Pedig csak ugyanúgy megkérte az árát színvonalas termékének, ahogy a Gelencsér cukrászda a Veres Pálné utcában, nagyjából ugyanebben az időben, talán valamivel később. Még az árak is stimmeltek, máshol három forint volt egy gombóc fagyi, ott viszont négy-ötven, de megérte, másfélszer tényleg jobb volt. Még a színei sem hasonlítottak a többi helyen kaphatókhoz. Fekete csoki, sárga vanília, hófehér citrom. Az árak később gyorsan változtak, mindig felfelé, de volt egy viszonylag hosszabb, stagnáló időszak, a gombfocicsapatok is stabilan tizenöt forintba kerültek a sarki trafikban, a Vasas ugyanúgy, mint a Newcastle vagy Peru. Meg is vannak a mai napig, mind a hetvenkét csapat. Csak már trafik nincs.

A Lila csík, fehér csík írása idején tettem egy óvatos kísérletet, be is számolok róla a könyvben, hirtelen elhatározásból vívtam magammal egy Újpest-Tatabánya meccset. Mindig egyedül játszottam, ráadásul nem asztalon, hanem szőnyegen. Az érthetőség kedvéért elmagyaráztam a regényben, hogy miként abszolváltam a feladatot, „nagyon egyszerű, mindig az a játékos ér labdához, akihez a legközelebb van a labda, odaütöm vele egy játékostárshoz, akit megtámad a mellette álló ellenfél, időnként meg is indulhatnak a focisták, vannak szólók, cselek, anélkül semmit nem érne az egész”. Az volt a terv, hogy a gyerekkorban történtekkel szemben most kiegyenlítettebb legyen a meccs, végül is felnőttem, nem lehetek elfogult sem fejben, sem a kezeimet illetően, aztán mi történt, „támad a Tatabánya, Szabó fut fel a jobb oldalon, idős, de robog rendesen, Szebegyinszky szereli, Árkyt indítja, aki elfut a balszélen, középen Törőcsik várja az átadást, ami érkezik is, ő átjátszik valakit, és lő, Dombai kapuson megpattan a gomb, de bemegy, nem telik el húsz másodperc, és vezet az Újpest, Törőcsik góljával, belátom, ennek így nincs sok értelme, ez lesz mindig, míg világ a világ, nyugodtan abbahagyhatom, úgyis csak az első gólig akartam játszani, ki gondolta volna, hogy ilyen gyorsan megszületik?…”

Itt fejezném be ezt az írást, de a „megszületik” szó kicsit bizarrnak hat így utolsónak. Kérdőjeles, mégis. Hiszen éppen az ellenkezője történt, az örök kilences meghalt, emiatt kel a regény új életre, megy tehát a körforgás, a halálból születés lesz, ahogy a győzelemből vereség, a ki után a be jön, a le után a fel, szerencsére akad, ami örök és megváltoztathatatlan, az emlékek például, bár ez sem igaz teljesen, idővel óhatatlanul édesednek, romantizálódnak, a fájdalmakból annyi marad, amennyi muszáj, amennyi nagyon kell a kiszakadó sóhajokhoz.


 

Cholnoky-kód

 

A labdarúgás kedvelőinek bizonyára Rugovics Vendel neve ugrik be először Veszprémről, ő volt a Bakony Maradonája. Politikailag érzékenyeknek vélhetően az 56-os hős áldozat, Brusznyai Árpád jut eszébe. Irodalmároknak pedig a Cholnoky-fivérek. Kedvelem a futballt, érdekel a történelem, és az irodalom sem hagy teljesen hidegen, elsősorban mégis anyám szülőhelyeként gondolok a szeles településre, még akkor is, ha engem csak az ő elbeszéléseiből érint, hiszen csupán a gyerekkorát és a legkoraibb felnőtt éveit töltötte ott. Jóval a születésem előtt elhagyta a várost.

Nagy néha, leginkább átutazóként fordultam meg Veszprémben, aztán váratlanul úgy alakult, hogy egy-két évadon át irodalmi vezetőként dolgoztam a Petőfi Színházban. Ez a poszt valahol a művészeti vezető és a dramaturg között állt, az ilyenek kapcsán szoktak úgy fogalmazni, hogy bármit is jelentsen az. Megszerettem a várost, de a színház életét érdemben befolyásoló, maradandó munkásságot nem sikerült kifejtenem, ráadásul a távozás is keserűre sikeredett, bár ehhez kevés közöm volt.

Valamiféle beteljesületlenség, elégedetlenség, hiány munkál tehát bennem Veszprémmel kapcsolatban, és mintha a sors sem akarna békén hagyni vele, ezúttal a Cholnokyak vezettek-vezetnek vissza. Egyfelől konkrétan fizikailag is: hamarosan színdarabot kell írnom a híres testvérekről (Viktor és László irodalmár, Jenő földrajztudós), ennek kapcsán folytattunk a minap kellemes munkamegbeszélést a leendő helyszínen Vándorfi Lászlóval, Géczi Jánossal, valamint Horváth Csabával, aki rendezi majd az egyelőre semmiféle fázisban nem lévő művet. Másrészt elméletileg, amennyiben egy rövidke tanulmányt is szülnöm kellene, bár azt megtehetem Budapesten is: Cholnoky-életműsorozatok jelennek meg (végre!), melyek egyikéhez, a László válogatott műveit tartalmazóhoz felkértek elő- (vagy utó)szóírónak.

Ez nem annyira az én műfajom, inkább olvasni szeretek, nem okoskodni az olvasottakról, jobb élvezkedni a szépségeken, mint megmagyarázni, elemezni és elméleteket gyártani. Ami amúgy sem egyszerű ez esetben: Viktort még csak-csak elfogadják a szakértők létező szerzőnek, amolyan vállon veregetendő kismesternek, aki nem tudta beevezni magát a kánonba, pedig talán ott volna a helye, de Lászlóval már sok a baj. Még saját testvére, Jenő is dilettánsnak tartotta, nemegyszer gyalázza őt önéletrajzi kötetében, igaz, bizonyos jelek arra vallanak, ennek nem szakmai okai vannak, inkább személyes jellegűek, az ellenszenv László életvitele kapcsán fejlődött ki a tudósban. Én a magam részéről nem szeretem ezt a közkeletű kismesterezést, és nem értek egyet a ledilettánsozással sem, szerintem a magyar irodalom két nagyon is figyelemreméltó figurájáról beszélünk – már ha beszélünk. Nem vagyok biztos benne, hogy Veszprémben mindenki tudja, kiről nevezték el a lakótelepet, az utcát, az iskolát, a városrészt – mind a Cholnoky nevet viseli. Az ugyanakkor valós kérdés, hogy melyik pontosan melyikről kapta a nevét. (Ahogy azt sem tudni, hogy a zuglói Egressy út Béninek vagy Gábornak állít emléket.)

A fivérek nem lehettek könnyű emberek, egymással is konfliktusos kapcsolatokat ápoltak, szellemi termékeiket illetően időnként meg is lopták egymást. Nem tudni, bizonyos szövegeknek melyikük a szerzője. És nemcsak egymástól, maguktól is eltulajdonítottak sorokat, bekezdéseket, esetenként egész novellákat: László egyes műveit más-más címekkel eladogatta különféle folyóiratoknak. Tudtommal mindig sikerrel járt, szívesen közölték, amely tény két dolgot mutat: tehetségesnek tartották őt és az írásait, viszont nem ismerték, hiszen nem tudták, hogy már megjelent az adott szöveg.

Érdekes a család úgy, ahogy van, az egyik ősi rokon Hunyadi János apjához ment feleségül, Mátyás király ezért aztán rengeteg ajándékkal lepte meg a famíliát. Amely Rákóczi idejében kettévált, lett egy kuruc és egy labanc ága. Előbbi kihalt, így értelemszerűen a labanc-vonulat leszármazottja a három neves utód. Az apjuk sem volt akárki, ügyvédként dolgozott, de rendelkezett írói vénával is, ő fordította először magyarra Dumas Monte Cristóját.

Jenő – szemben két lump fivérével – igazi tudós lett, a magyar földrajztudomány megkerülhetetlen, legendás alakja (a legendáját maga is szorgosan gyártotta, semmiféle bizonyíték nincs például arra, amit pedig többször jelez, hogy Nobel-díj várományos lett volna), nagy Balaton-kutató, világutazó, összességében tényleg komolyabb ember, mint a testvérei, akikről ennek megfelelően meg is volt a véleménye. Viktorról úgy vélekedett, „teljesen a bor áldozata lett”, Lászlót pedig, említettem már, bőszen dilettánsozta. Öt további testvéréről kevés szót ejt. Egy kivétellel mind fiú volt.

Mindhárman rengeteget költözködtek életük során, már Veszprémben is, egyik lakásuk a híres „ménkűfogós” házban volt, Jenő abban született, azon volt először villámhárító. Korábban menetrendszerűen égett le a város, a Jenő által később tanulmányozott északi szél volt a fő bűnös.

Meglepően kevés feljegyzés maradt fenn szerelmi ügyleteikről, pedig hálás jeleneteket lehetne kreálni belőlük a készülő drámában (amelynek egyelőre csak a címe van meg: A Cholnoky-kód), de apróbb érdekességek azért akadnak, Jenő például felidézi egy bizonyos Juliska alakját, akihez komoly érzelmek fűzték, sajnálatos módon a lánynak nem tetszett az tudóspalánta arcszőrzete. Aztán nem sokkal később férjhez ment egy „övig érő, lengő szakállú” férfihoz. A humor nem kifejezett erőssége a fivéreknek, de ilyen finomságok előfordulnak nemcsak Jenő önéletírásában, hanem a novellákban is. Amelyek csaknem mindegyikén átcsörgedezik valami fájdalompatak, végzetes boldogtalanság, szorongás, kétséggel kapcsolatos filozófiai okfejtés. Ennek alátámasztásaként álljon itt egy mellékes sor a tehetségtelenebbnek tartott Lászlótól: „az emberi szív összeégne, ha minden elmúlt kín és gyönyörűség visszajárna hozzá szerelmeskedni.”

Dilettáns mondat? Kismesteri? Vagy esetleg nagyon nem?

 


 

Szia, Piszke papa!

 

A lábamnál kuporognak a Málna csoport picijei, szorosan mögöttük a középsős Szőlősök, hátul pedig a hamarosan elballagó nagyok, a Szilva tagjai, nekik székük is van. Vidáman és kíváncsian vonultak be, lassan csendesedtek el, fürkészve nézik az író bácsit, aki természetesen lényegesen jobban izgul, mint ők, vagy mintha felnőttek figyelnék, igaz, utóbbiak Egressy Zoltánt szokták hasonló alkalmakkor, ez itt most más, speciális helyzet, a legidősebb kófic sincs hatéves, nekik én másvalaki vagyok, egyfajta mesefigura. Amikor néhány perccel korábban beléptem az óvoda előterébe, azonnal előttem termett három-négy apróság, lentről kiabáltak fel rám: szia, Piszke papa!

Szerbusztok, gyerekek.

Néhány hónappal korábban jártam már itt, nagyszerű élmény volt, most meg máris örülök, hogy felismernek a kissrácok, büszkén húzom ki magam, muszáj is, egy Piszke papa nem járhat görnyedten. Mosolyognak rám, kedvesek, jól van, ezek szerint nem viselte meg őket a legutóbbi látogatásom, néhányuk nekem is ismerős. Akkor a Piszke papa meséi című könyv kapcsán kaptam meghívást, most a folytatás miatt jöttem, hiszen azóta megszülettek, és tapintható formában hozzáférhetők a tengeres fabulák, mindjárt kezdésként megkérdezi az egyik nagycsoportos, lesznek-e a későbbiekben további kötetek állatos témakörben (talán nem a kötet szót használta, és a későbbiek, valamint a témakör kifejezés sem biztos, hogy elhangzott), igen, tervezem, de segíts légy szíves, szerinted legközelebb milyen állatokról kéne írnom? Néz rám, mintha ez abszolút egyértelmű lenne. Hát városiakról. Városi állatokról? Pontosan mikre gondolsz? Muslicákra!

Rendben, egy muslicamese rendel, egyszer lesz majd olyan, azt megelőzően viszont inkább madárkákról írnék, nem mintha a kedvenceim lennének, nem szívesen tartanék például a kezemben szárnyas jószágot, érzek némi viszolygást, de az írás más, írni simán lehet róluk. Egy röpképtelen kakapóról például, vagy egy bávatag pacsirtáról, esetleg egy böszme cinkéről, és az ő néhány barátjukról. De ezek még a jövő szárnycsapásai, egyelőre a tengerrel ismerkedünk, mindenekelőtt azt kérdezem a gyerkőcöktől, mik élnek ezekben a hatalmas, nagy, mély vizekben, van, aki bekiabálja a választ, van, aki fegyelmezetten jelentkezik, igyekszem az utóbbiakra is figyelni, de akkora a „cápa, cápa”-hangzavar, hogy nehéz meghallani, a felszólítottak mit mondanak, azért sikerül előbb-utóbb, a legtöbbjük azt feleli, hogy: cápa!

Érkezik azért egyéb megfejtés is, ügyesek és tájékozottak az apróságok, egészen különleges halakat emlegetnek, olyanokat, amilyenekről nem is hallottam még. Vagy igen, csak elfelejtettem. A könyvben szerepel bamba holdhal, bús tengeri uborka, nemtörődöm doktorhal, öntelt tintahal, laza lazac, energikus tűzhal, hangos angolna, mogorva tőkehal, rettenthetetlen rája, tudatlan kőhal, babonás csikóhal, valamint mohó palackorrú delfin, de ismétlem, hallgatóságom tagjai emlegetnek sokkal izgalmasabb lényeket is, a legnépszerűbb teremtmény viszont világosan, egyértelműen a cápa - ami sajnos nem szerepel a könyvben. Szerencsére ez nem viseli meg különösebben az ovisokat, elnézik nekem ezt a mulasztást. Egyikük nagyon jelentkezik hátul, már áll, nyúl az ég felé, mert eszébe jutott még valami, ami a tengerben található, annyira lelkes, hogy biztos vagyok benne, nem cápát fog mondani, és valóban nem, azt mondja: búvár!

Teljesen igaza van, egy szóval sem kértem, hogy halakat említsenek, ráadásul a könyvben sem csak azokról esik szó, Károly, a tengeri uborka például nem az, viszont állat, nem pedig növény, ebbe belemegyünk kicsit, közben mutogatom nekik Láng Anna gyönyörű illusztrációit, méltán aratnak nagy tetszést.

Szokott-e valaki horgászni közületek, kérdezem, majdnem mindenki jelentkezik, aztán bekiabálják, hogy csak játékból szoktak, itt, az oviban, de akad, aki igaziból is, mutatja szélesre tárt karokkal, mekkora harcsát fogott múltkor, nagyobb, mint ő maga. Nem vonom kétségbe szavai igazságtartalmát, talán tényleg így történt, az apukája vagy a nagypapa végül is segíthetett neki. Egy másik kölyök azt meséli, hogy ők általában süllőt szoktak fogni, lehet, hogy sügért mond, nem értem pontosan, édesen csacsognak, beszélnek szakadatlanul, jó hallgatni, de eljön a pillanat, amikor véget vetek a hangzavarnak, mert felolvasnék nekik néhány mesét, ahhoz pedig csend és figyelem szükségeltetik. Elővigyázatosságból felteszem a kérdést, hogy a címekben szereplő jelzők jelentéseit ismerik-e. Itt van például Zsigmond, az öntelt tintahal. Mit jelent az, hogy öntelt? Jelentkezik valaki hátul, azt mondja, az öntelt az, amit Anyu az ételre tesz. A mellette ülő óvónéni elmagyarázza neki, hogy az az öntet lesz, ezzel egyidőben egy középsős bekiabálja a jó választ is, öntelt az, aki többnek képzeli magát másoknál. Kis csend követi a következő kérdésemet, mit jelent az, hogy rettenthetetlen, aztán kisvártatva erre is érkezik tökéletes megfejtés: aki nagyon bátor, és nem fél semmitől, az rettenthetetlen.

Előzetesen azt gondoltam, súlyosan elfáradok majd a nagy figyelésben, de éppen az történik, mint múltkor, feltöltődve távozom, a gyerekek kikísérnek, szia, Piszke papa, gyere máskor is, jövök, szívesen, amint meglesz a madárkákról szóló mesegyűjtemény. Hazafelé baktatva eszembe jut, hogy ezek a nagycsoportosok addigra már iskolások lesznek, persze jönnek új picik, az idő telik és sajnos múlik, mint ismeretes, csak és kizárólag előre halad, az Erzsébet-híd környékén belém villan, milyen szomorú, hogy nem lehetek többé óvodás, mennyi minden állt még előttem, ami már mögöttem van, panaszkodni azonban összességében nincs okom, lám, fontos megbízatást kaptam ma is, ha végzek a madarakkal, és egyéb mellékes teendőimmel, neki kell látnom a muslicás történetnek, várja egy olvasóm!

 


 

Még mindig lejt a járda

 

Harminckét évvel ezelőtt piszkosnak találtam a Szajnát, vagy csak magammal volt bajom, nem tudom már, mindenesetre verset fabrikáltam, amit jókedvében ritkán tesz az ember, ráadásul kettőt is, ezek őrzik akkori párizsi látogatásom emlékét. Így szólt az első: „A Szajna, mint egy / szajha, mocskosan / átoson a városon. / Nem figyel már semmire, / kicsalták belőle / súlyát az évek. / Csak saját magához / engedelmes, / mint egy refrén-sűrű ének.” A nagybetűket és az írásjeleket most tettem bele a szövegbe, így, több mint három évtizeddel később, szerencsésebbnek találom, ha három mondatból áll a vers. A másikat a St. Sulpice templom ihlette, az hosszabb és homályosabb, tartalmaz egy sort („én, mint a sárga őszök, mindig átlépem arcod sugarát, sötétre sietek, mint ők”), amin el kell gondolkodnom, kik sietnek sötétre a fiatal költő szerint, a sárga őszök, aha, érdekes jelzője ez a kedvenc évszakomnak, amely azóta lett a kedvencem, holtversenyben a tavasszal, akkoriban a telet és a nyarat jobban szerettem, erre határozottan emlékszem.

A Szajna most is mocskos, akárcsak az összes nagyváros összes folyója, sok víz lefolyt rajta legutóbbi randevúnk óta, közelről láthatta Diana halálát és a Notre-Dame részleges pusztulását, mindkettő elevenen él a franciák emlékezetében, a hercegnő balesete fölött, az Alma híd tövében álló Flamme de la Liberte-emlékmű egyfajta zarándokhely lett, virágok, fotók, lakatok emlékeztetnek a huszonöt évvel ezelőtti szörnyű eseményre, a közelben az emlékőrző feliratok közé befurakodik az egyik oszlopon egy „Lost dog”-kiírás, először lusta dögnek olvasom.

Nem messze innen az Eiffel-torony, ottlétem napján éppen megközelíthetetlen, a francia elnökválasztás második fordulójának a napja ez (az), Macron elnök még nem tudhatja, hogy nyerni fog, de a torony környéke már le van foglalva az esti eseménysorozathoz, amelynek során a győztes bejelenti győzelmét, jönnek-mennek a rendőrautók, szólnak a szirénák, a turisták kénytelenek messziről fényképezkedni az Eiffel-toronnyal, sokan készítenek vicces fotókat, úgy tesznek, mintha eldöntenék az építményt, vagy a két ujjuk közé fognák, így olyan, akár egy makett. Furcsa belegondolni, hogy az eredeti terv szerint a tornyot az 1889-es világkiállítás után lebontották volna, nagyon nem szerették a helyiek (sok híresség is tiszta szívből gyalázta, például Maupassant), állítólag csak az mentette meg, hogy rádiórelének használták.

Egy néhány napos látogatás során ösztönös a törekvés arra, hogy kipipáljuk a fontos dolgokat, lássuk a kihagyhatatlan megnézni valókat, ez azonban nem ennyire egyszerű, a Louvre, Versailles vagy a Disneyland nyilván egész napot igényelne, de minden más simán megtekinthető, főként, ha összesen két kötelező programpontom van, egy találkozó ott élő magyar gyerekekkel, egy másik pedig felnőttekkel, könyvbemutatókról van szó, a helyszín Vincennes, amolyan elővároska, ezért vagyok itt, magamat marketingelem.

Időben a gyerekprogram az első, jól sikerül, bár vannak meglepő szövegértelmezési feladataim, a kicsik közül van, aki nem érti az „ugyebár” jelentését, ami az egyik mesében rím a dromedárra, egy másik gyerkőcnek a „makacs” szó okoz fejtörést, tudnak magyarul, de a franciát értelemszerűen gyakrabban használják, óvodába, iskolába azon a nyelven kell beilleszkedniük.

Akadnak kisebb, ám fontos örömök: például egy finom lazacos szendvics elfogyasztása a Sorbonne közelében, nyugalom van itt és napsütés, muszáj ellenőriznem a Radnóti Miklós költeményében foglaltak igazságtartalmát, igen, még mindig érvényes, „a Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda”, lejt azóta is, olyan ez a kereszteződés, hogy valójában két konkrét helyre is utalhatott a költő, mindegy, mert mindkettő lejt.

Felkeresem a St. Sulpice templomot, eléggé dísztelen, ezzel együtt a hangulata tetszett harminckét éve, itt keresztelték meg Baudelaire-t és De Sade márkit, ezt régen nem tudtam, most olvasom. Egyikük sem volt unalmas egyéniség, nem tartoztak a gátlásos franciák közé, pedig ez a vélekedés az itteniekről, legalábbis egy magyar apuka szerint így látják az ide érkező külföldiek. A gyerekprogram végén fejti ki az álláspontját, három éve költözött ki ugyancsak magyar feleségével, nem beszélnek franciául, nem úgy a kisfiuk, aki az óvodában tanulta-tanulja meg a nyelvet. Kérdezem, hogy ők, a felnőttek miként kommunikálnak a helyiekkel, angolul, ami nehéz ügy, de nem azért, mert gőgösek a franciák, nem büszkék és rátartiak, csak nem tudnak elég jól angolul, ezért nem mernek megszólalni. Úgy tapasztalja, ebből fakad sok félreértés. Pedig nyitottak, befogadóak, csak hát szeretik, ha franciául fordulnak hozzájuk.

Elsétálok a Concorde téri obeliszk mellett, háromezerháromszáz éves, ajándékba kapták a franciák, miután egyik tudósuk, Jean-François Champollion megfejtette a hieroglifákat, Franciaország csereajándéka egy szép óra volt, amely azonban soha nem működött. Kínálnak, de nem eszem a Pierre Hermé-bolt híres macaronjából, de egy kávé lecsúszik a Rue Cambronne-on, itt laktam a barátommal harminckét éve, a házzal szemben azóta is áll a Pizza Flora, akkoriban nem volt pénzünk betérni, most meg kedvem nincs. A kávézóban, ahol a presszómat fogyasztom a fáradhatatlanul kalauzoló nagyon kedves házigazdámmal, kizárólag hölgyek üldögélnek, egyikük előtt kóla és cigaretta, mellette magazint olvas egy százéves madame, távolabb fiatal lány csukott szemmel, fejhallgatóval, ő mellette egy másik mademoiselle a telefonját babrálja, az asztalon pohár sör. Délután van, béke.

A felnőtt est is jól sikerül, másnap elzarándokolok a Bastille nyomaihoz, onnan pár perc séta a legrégebbi párizsi tér, az egyik sarkában régi ház, Victor Hugo lakhelye, aztán egy meghívás abszolválása következik: a St. Michel út közelében egy sörözőben Magyar kedd-estek vannak kéthetente, Jean-Pierre a szervező, magyar ő is, csak a neve nem az, a könyvbemutatókról lemaradt, de most felajánlja, hogy szervez egy következőt, legyen, jövök szívesen, akkor talán a Louvre is belefér majd, meg esetleg egy kis Versailles.


 

Tíz szép, tizenkét jó

 

Kapkodva kezdtem olvasni, belefogva egyikbe-másikba, félretéve, aztán megint elővéve, mintha attól tartanék, hogy el akarják venni tőlem, pedig már az enyém, mind, egykori nagyszerű magyartanáromnak köszönhetően, aki úgy döntött, felszámolja a gazdag családi könyvtárat, néhány régi tanítványának szólt, hogy menjen, ha érdekli, viheti a magyar- és a világirodalom remekeit, sőt nemcsak fikciós könyveket, számos tudományos kiadványt is, többezres könyvtár, talán tízezres is megvan, jó páran voltak már, de még maradt rengeteg csoda, vigyek táskát, ne kicsit, mert azt meg fogom bánni, persze nem erőlteti, ha úgy vagyok vele, ahogy sokan mások, ha tele már minden polcom, és nem nagyon fér melléjük újabb könyvhalmaz, hagyjam a francba, ismeri jól az érzést, lenyűgöző a sok ezer egymás mellé zsúfolt könyv látványa, de a tudat nyomasztó tud lenni, egyrészt nincs annyi idő, hogy mindet kiolvassa az ember, másfelől a könyvsűrűség bezár, teret szűkít, szóval döntsem el, eldöntöttem, de visszafogtam magam, és végül összesen huszonkét könyvvel távoztam a csapdahelyzetből, vittem volna több százat, de nemcsak a hová volt a kérdés, hanem a minek is, az idő nem végtelen, feszítettem az egyébként is szűkre tervezett korlátokon, és maradtam a régi magyar irodalomnál, nem a nagyon réginél, olyasmivel nem is találkoztam, így is kincsek kerültek hozzám, Szomory Dezsőtől például mindjárt három könyv, az 1918-as kiadású Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről, továbbá a Levelek egy barátnőmhöz, benne gyöngybetűs dedikáció, nem a szerzőtől, hanem egy ismeretlen valakitől, aki szíve hölgyének üzent, „Jól megjegyeztem: a nő megbocsájt, de nem felejt – kézcsókkal: Jenő, 1935 július”, micsoda titkokat rejt ez a pár sor, regényen kívüli regény, a dedikáció idején született az apám, ez csak apró érdekesség, a harmadik Szomory színdarabokat tartalmaz, 100 díszpéldányban készült, hollandi papírra nyomták, a Nyugat kiadása, az évszám 1910, az első oldalon nyomtatott beírás: „I. Ferencz József magyar király ő felségének legmélyebb hódolattal hálás alattvalója: Szomory Dezső”, ennél tizennégy évvel idősebb a legrégebbi kiadású beszerzett könyv, 1896-os, Vajda János Magyarság és nemzeti közérzet című műve, nem verseket tartalmaz, viszont a költő aláírta valakinek, lett egy Móricz Zsigmond-dedikációm is, a Légy jó mindhalálig, 1920. december 15-én „Szabolcsi Lajosnak szeretettel küldi könyvét” a szerző, érdekesség, hogy a köteten 1921 szerepel a kiadás éveként, vagy az író zavarodhatott meg, vagy a kiadó, egy másik Móricz-művet pehelykönnyű, nemes papíron adta ki az Athenaeum, Bor, szerelem, bánat a címe, összesen kétszáz számozott példány készült belőle, ennél csak egy 1919-es, szegedi kiadású Juhász Gyula-kötet (Ez az én vérem) esik szét könnyebben, aztán itt van, amit végül elsőként olvastam el, Hunyady Sándor Havasi legelőn című novelláskötete, benne a Bakaruhában, amelynek népszerűségét nyilván a belőle készült híres film alapozta meg, pedig az eredeti verzió ez esetben is erősebb, mint a feldolgozás, egyébként 1952-es kiadás, másodikként Karinthy Frigyes Két hajó című kemény fedelű elbeszéléskötetét abszolváltam, komoly meglepetést okoztak a lebegő, áttetsző írások, újra árnyalódott egy íróról kialakult kép, Krúdy Gyula A podolini kísértete 1920-as, kis alakú, az ilyen formátumot különösen szeretem, egy bizonyos Kőnig Béla tulajdona volt egykoron, a következő Füst Milán Ez mind én voltam egykor című könyve, 1957-es kiadás, nem is olyan régi, legalábbis a felhozatalhoz képest, itt fekszik Cholnoky Lászlótól az 1958-ban megjelent  Prikk mennyei útja, vele – illetve az összes Cholnokyval – a közeljövőben behatóan foglalkozom majd, és van még tíz további könyv a földön, a szerzőjük azonos, Szép Ernő, akadnak átfedések, egy-egy novella több könyvben is szerepel, de nem volt szívem otthagyni egyiket sem, kiadás szerint sorba állítottam őket, úgy is akarom elolvasni, az első kettő Dick Manó kiadása, az Élet, halál (1916) és az Egy kis színház (1917), aztán színdarabok jönnek 1919-ből, majd a bécsi kiadású Magyar könyv (1921), aztán az éppen százéves Két felől az angyal, ez sincs már tökéletes állapotban, novellákat tartalmaz, szintén bécsi kiadás, az Új modern könyvtár sorozatban jelent meg, a hátsó borító belső oldalán hirdetések sorjáznak, az egyik békebeli minőségben gyártott tetőpalát reklámoz, Mittelmann Lajost kell keresni Bratislavában, Hajdu Sándor bank- és váltóüzlete viszont Bécsben található, a Grand Hotellel szemben, de a Karpathia vegyipari Rt. is hirdet, többek között virágillatokat kínál jutányos áron, a legnagyobb terjedelemben azonban egyértelműen a Tűz című irodalmi, művészeti, tudományos és közgazdasági hetilap reklámozza magát, azt írják, minden száma szenzációs tartalmú, fontosnak tartják kiemelni, hogy a dilettantizmust nem engedik szóhoz jutni a hasábjaikon, „a Tűz az első irodalmi boulevarde lap, lázas-lihegő időnk ország utakon és pályaudvarokon és a városok terein futó tükre”, és felhívják arra is a figyelmet, hogy ez a legolcsóbb szépirodalmi lap, a következő Szép-kötet verseket tartalmaz 1929-ből, Jó szó a cím, Singer és Wolfner a kiadó, a Dali dali dal a Pantheonnál jelent meg öt évvel később, 1938-ban aztán megint a Singer és Wolfner nyerte el a Ballet című elbeszéléskötet kiadási jogát, 1943-as a Zümzüm, öt másodperccel ezelőtt nagy öröm ért, most láttam meg benne a szerző aláírását, eddig nem vettem észre, ez a 183-as számú példány a 200 elkészültből, és végül egy kései kiadás, Add a kezed, versek Hatvany Lajos előszavával, Szép Ernő ezt már nem láthatta, öt évvel korábban meghalt, nincs már, mégis van, itt nálam biztosan, polcon, földön, bennem, nemrég találkoztam megint az egykori tanárommal, azt mondta, elmehetnék még egyszer hozzá, maradt még vinnivaló, nem tudom, ezen gondolkodnom kell, vélhetően addig fogok, míg elfogy minden, az se baj, legyen másnak is öröme, nekem ezzel a huszonkettővel most van egy darabig.

 


Főoldal

2022. április 19.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Vörös Viktória versei Meliorisz Béla verseiMegyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oláh András versei
Megyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: Plüss
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png