Szörfözgetek a Litera archívumában, s olvasom, utólagosan (annak idején elkerülte a figyelmemet): a szerkesztőség 2006 áprilisában arra kérte az olvasóit, tippeljék meg, hogy a szerkesztők által esedékesnek vélt tíz, 2005-ös irodalmi alkotás közül melyik lesz AEGON-díjas. S elképedve látom, hogy a tíz, szavazásra felkínált mű közül mindössze kettő volt verskötet, s azokra is csak a szavazók egy-két százaléka szavazott (a végül valóban díjnyertes Spiró-regény – Fogság – 25 százalékával, s Nádas Péter Párhuzamos történetekjének a 22 százalékával szemben).
Talán Kemény István írta le valahol valamikor, hogy a magyar költészet a nyolcvanas években szemérmesen átadta a helyét a prózának, s önként beállt a sarokba. S azóta is ott áll. A sarokban. Néha, egy-egy verskötet erejéig mintha kilépne a zug homályából, aztán kötelességtudóan vissszatérdel a kukoricára. A négyszáz éves egyeduralma penitenciájaként.
S ezt akkor (hoppá!, megvan: 2006. február, Holmi, Kemény István: Komp-ország, a hídról), a nyolcvanas években még le lehetett nyelni: a penitenciák véget szoktak érni, lesz még egyszer ünnep a világon, várjunk türelemmel, majdcsak elvérzik a viszály (mármint a próza és a vers viszálya) a csatákon!
De hogy Euterpé és Kalliopé, a költészet istennői végleg elsüllyedjenek valami meszesgödör-sírban! S az olvasók szemében mégcsak gyászkönny se üljön! Ez egy kicsit már sok a jóból.
S nem azért sok, mert – a költészet nélkül elgörbülne a föld gyémánt tengelye, meg hogy vers nékül lehet élni, de minek stb., stb. (ismerjük a szlogeneket, ugye!), hanem azért, mert költészet nélkül tulajdonképpen a próza műfaja sem létezhet, illetve hát ha létezik, akkor a léte meglehetősen problematikus.
Nietzschét idézem: „Figyeljük csak meg, hogy a próza nagy mesterei szinte mindig költők is voltak, akár nyilvánosan, akár titkon, az asztalfiók számára; és valóban, csakis a poézisra tekintve lehet jó prózát írni! Mert a próza szüntelen kecses harc a költészettel; minden varázsa abban áll, hogy állandóan ellentmond a poézisnak és kitér előle; minden elvontságot kópé módra és szinte gunyoros hangon ad elő; hadd hajtsa a kedves istennőket kétségbeesésbe minden száraz és hideg rész; gyakran fordul elő pillanatnyi közeledés, kibékülés, aztán meg hirtelen visszakozás és nevetés...”
S itt akár be is fejezhetném. A próza csak annyiban létezik, amennyiben a költészetet tagadja, de ha nincs mit tagadnia, ha nincs költészet, akkor ő sincs. Önmagában nem érdekes. Ennyi.
De valóban csak ennyi?
A próza, főleg a regény, s abból is a 800 oldalasak meg a trilógiák ma kétségkívül a könyvkiadás kedvezményezettjei s az olvasók kedvencei. A verset, a drámát stb. a kiadószerkesztők fanyalogva fogadják (érthetően persze, hiszen az ilyen könyvek két-háromszáz példányban is nehezen fogynak el), a regényt felvillanyozódva.
S számomra ez a helyzet Kemény Istvánon és Nietzschén innen és túl is érthetetlen. Miért olvashatóbb ma a regény, mint a vers? Főleg a se vége, se hossza szövegek? S valóban olvashatóbbak? Nem a kritika, a könyvpíár önbeteljesítő jóslatainak eredménye inkább mindez? Hányan olvasták el vajon a Foságot vagy a Párhuzamos történeteket elejétől végig?
Milan Kundera írja A regény művészetében: „Léteznek antropológiai határok... Amikor végére érek egy könyvnek, képesnek kell lennem arra, hogy emlékezzem az elejére.”Ki emlékszik a Párhuzamos történetek végén, az 1508. oldalon az első kötet első oldalára?
S regények-e még az 1500 oldalas könyvmonstrumok egyáltalán? A költészet helyett nem inkább a filozófiával s az egyéb tudományokkal „harcolnak-e” (s azt aztán már végleg nem tudom, hogy mennyire „kecsesen”) a próza e tengeri kígyói, s ezzel mintegy problematikussá teszik az irodalmon belüli létüket? Annak idején a strukturalizmus teoretikusait vádolták azzal, hogy a tudományosság, az egzaktság kedvéért hajlandók lemondani a művészet specifikumáról. Nem ilyesminek vagyunk vajon most is tanúi, mikor a regény, mint a mesebeli kis gömböc, mindent, minden irodalmi műfajt, sőt minden tudományt magába kíván kebelezni, s közben a szövegének az elképesztő heteromorfiájában elvész a „művészet specifikuma”, szétesik a műfaj? Nem tudom, nem értem.
Csak azt tudom, hogy költészetnek és prózának ebben az áldatlan diszkrepanciájában minden másként van, mint ahogy az a dolgok természetéből következne. A prózai művek végletesen felhígult struktúrája mellett például hány regényt, elbeszélést kellene vajon elolvasnunk ahhoz, hogy annyi és olyan súlyos emberi drámát, bölcsességet, annyi és olyan sűrített életet szedjünk magunkba, mint amennyit és amilyet az egyetlen Odüsszeiából, az egyetlen Isteni színjátékból vagy néha csak egyetlen szonettből is magunkba szedhetünk? S tudjuk, hogy amennyiben gyorsul, annyiban rövidül is az élet. Azaz Ars longa, vita brevis. Vagy ahogy a jeles kritikus után mondhatjuk, szabadon: Az élet rövid, a tetralógia hosszú. 2006-ban nálunk mégis a költészet fonnyadozik a sarokban, s a regény sütkérezik zsírtól fényes arccal a fényben. S hogy a próza nagy mesterei szinte mindig költők is? Ugyan, ugyan! A mi regényíróink számára (egy-két kivételtől, Tandoritól, Rakovszky Zszuzsától eltekintve, de ők is inkább prózát író költők, mintsem verselő regényírók) a vers már régen passé, s nem látják, hogy a költészetre való kitekintés nélkül a regény izmosodása is csak – dalmahodás.
S közben megint hamarosan itt az április. A Litera szerkesztői feltehetően megint felkérik az olvasóikat, tippeljék meg, ki fogja a kínálataikból májusban megkapni a tekintélyes AEGON-díjat. Kíváncsian várom, a tíz felkínált tippből hány lesz az idén a verskötet, s az olvasók hány százalékra taksálják Euterpét és Kalliopét.

---