Zeke Gyula
…temetetlen Hold…
Jegyzet Szép Ernő Bűneim című kötete kapcsán
Több olyan év volt Szép Ernő életében, amikor nem egy, de két vagy három kötettel is olvasói elé állhatott. Ilyen volt az 1924-es esztendő, amikor válogatott versei mellett (Elalvó hattyú Budapest, 1924, Amicus) Bűneim címmel az Athenaeum gondozásában közreadott egy kisprózafüzért is. Egészen pontosan azt megelőzőleg, hisz az első sajtótudósítások szerint ez utóbbi március végén már a könyvesboltokban (és a könyvügynököknél) volt (Ujság, 1924. március 29., 6. p.), míg a versválogatás május második felében látott napvilágot. (Corvina, 1924. május 24., 83. p.) A megjelenés éve a két világháború közti könyvkiadásban kivételesnek tekinthető módon nem szerepel sem a belső címlapon, sem sehol másutt a könyvben, ami máig bibliográfiai tévedésekre ad alkalmat. Az OSzK katalógusában ugyan a helyes évadat szerepel, ám a kötet kapcsán helyenként előfordul az 1920-as esztendő is, így például Tandori Dezső második, Szép Ernőt az irodalmi kánonban elfoglalt helye megemelése szándékával fölmutató válogatásában. (Szép Ernő – A titkos világtipp. Budapest, 2008, Pro Die Kiadó, 116. p.: „é. n., de 1920 körül”) Tévedésének valószínű oka az lehetett, hogy az Athenaeum az annak idején, 1919. január végén Szép Ernő ugyancsak általa kiadott Lila ákác című nagy sikerű regénye 1920-as harmadik kiadásának megmaradt példányait a feltehetőleg gyorsan fogyó Bűneimmel egybekötötte, és díszes, keményfedeles kolligátumban is piacra bocsátotta. Mivel a puhafedeles, a világháború utáni gyenge minőségű papírra nyomott példányok ma kézbe véve már mindenestől szétesnek, magam a kolligátumból dolgoztam, s így tehetett 2008-ban Tandori is. E példányok második felében látható a Lila ákác harmadik kiadása megjelenési éveként az 1920-as évszám, ez téveszthette meg Tandorit. Kétségtelen emellett, hogy a Bűneim 1924-ben jelent meg, ma tehát százéves szemmel nézhetünk rá.
A kötet nyolcvanöt kis (sokszor egyetlen oldalt sem betöltő, s a három oldalt csak kivételképp meghaladó) írást ad. A Nyugat két ízben is hozott belőle előzetest, először 1921 őszén (~/20. szám, október 15., 1521-1526. p.), majd 1922 tavaszán (~/7. szám, április 1., 481-484. p.). Szép Ernő ekkor még nem dönthetett a végleges címről, az első összeállítás a „Bűneim” címet viselte, ám a második fölött a „Felhők” állt. Bűneim címen hozott belőle szemelvényeket 1921 végén a Pozsonyban induló Tűz című folyóirat is (1921/1-2. szám, 40-41. p., és 1921/3. szám, 53-55. p.). E közlések mindössze sem teszik a könyv negyedét. A további írások előzetes hírlapi és/vagy folyóiratbeli közzétételének egyelőre nincs nyoma, amit kielégítően magyaráz a korszak időszaki kiadványainak a teljességtől egyelőre messze álló digitális feltártsága. Mindenesetre lesz mit keresnünk, mert aligha hihetjük, hogy Szép Ernő e mindennapi bevételi forrásról akár a legkisebb írás erejéig is lemondhatott volna.
A kötet a maga idejében megkapta a szerző addigra kivívott rangjának járó kötelező figyelmet, ám annál a jelek szerint semmivel sem többet. Az elismerő mondatok mögött mintha nem lobogott volna valódi lelkesedés, a magyar (s nem kis részt az egész világ) irodalomban egyedi és szokatlanul végletes írói megközelítés alapkérdéseit pedig senki nem bolygatta. A könyv fölkerült a hívek polcára, s ott is ragadt a hasonló lélegzetvételű hírlapi írásokat egybegyűjtő kötetek – a Kucséberkosár (1909), az Irka-firka (1913), a Sok minden (1914), az Élet, halál (1916), a Kenyér (1917) és az Október (1919) – mellett. Le is zárta azokat, több olyan kötet, amely Szép Ernő továbbra is nagy számú hírlapi írásait hozta volna, életében több nem jelent meg. (Már, ha nem számítjuk ide az Egy falat föld, egy korty tenger című 1927-es válogatást, amelyben dél-európai és észak-afrikai útjának a hazai élettől távol eső beszámolóit gyűjtötte egybe.) A Bűneim írásai így hamar feledésbe merültek, hogy egynéhányuk csak majd bő nyolc évtized múltán bukkanjon elő Tandori Dezső fönt említett kötetében. Ez utóbbi azonban a hozott szövegek tekintetében sem helyettesítheti a teljes szövegközlést, nem is ez állt Tandori szándékában. „A Bűneim – írja – egybefüggő »hosszú mű«, füzér, melynek egy-egy szemét egészben, más részeit elenyésző vagy jelentősebb kihagyásokkal részletekben közöljük.” (I. m.: Uo.) Tandori (alább még idézendő) ítéletét tekintve mindenesetre jellemző, hogy a Bűneimből első kánon-bolygató kötetében (Járok-kelek, megállok – Szép Ernő válogatott művei. Budapest, 1984.) még nem merített, nyilván nem azért, mert akkor még kevésbé értékelte volna, hanem feltehetőleg azért, mert még maga sem tudott róla. E részben jegyzem meg, hogy a könyv 1927-ben Németországban is megjelent, a heidelbergi Merlin Verlag kiadásában, Kosztolányi Pacsirtájával egyidejűleg. Hatástörténetének, ha volt, kikutatása szép feladat volna egy szakdolgozó germanista számára, mi itt annyit jegyezhetünk meg, hogy a német cím – Sünden – valamilyen megfontolásból láthatólag eltüntette az írói szerep Szép Ernő számára múlhatatlanul fontos személyességét. Jellemző mindenesetre, miként fogalmaz az Ujság névtelen recenzense, a lapé, amelynek akkor Szép Ernő – Az én újságom rovatcím alatt – már harmadik éve állandó cikkírója volt: „De az igazi Szép Ernő a német közönség számára mégis idegen marad. Szép Ernő munkáit idegen nyelvre csak Szép Ernő ültethetné át, hogy a leheletfinom nüanszok egyetlen paránya is el ne vesszen. Mégis így a különben kitűnő, de az eredetihez messze fel nem érő fordítás is megcáfolja azt a régi legendát, hogy Szép Ernő tipikusan Pestnek ír. Mert, ha témái a pesti aszfaltból is fakadnak, ha gondolatait a pesti levegő is indítja el, mégis túlnőnek rajta, felkúsznak a nagy emberi érzésekig, hogy ott egyetlen kis gesztussal az élet egyszerűségeit reprezentálják.” (~, 1927. október 14., 11. p.)
A kötet a következő felütéssel indul: „Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem merem a szám kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az emberek nem vonnak felelősségre. Csend van. A szívem verése elállott. Így állok itt, a homlokomban robbanás, a szemem és a szám el van meredve. Csodálkozom, emlékezem és nem hiszem! Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a vázát.
Leejtettem a világot.” (3. p.)
Igen. Utalásos vagy kimondott alakban minden átsejlik e bekezdésben, az évtizede formálódó Szép Ernői-i világlátás minden fontos eleme. Vajon leírható-e a rossz, a bűn, a gonosz, vagy hallgatással próbáljuk meg lehetetlenné tenni? Egy 1918-as cikkében odáig megy, hogy kipontozza a háború szó középső betűit… (Az omnibusz kimegy a világból. Az Est, 1918. április 28., 5. p.) Itt van azután a világnyivá tágított bűntudat és a rosszért való személyes felelősségvállalás végletes tétele, amely a címben szinte hivalkodón tolakodik a szemünk elé, s amely nem csupán a kötet írásait láncolja prózafüzérré, de mindvégig az írói életút sötét fénysora marad. Nézzük csak, miként köszönnek vissza e tételek a történelem legsúlyosabb emberi tapasztalatának élményét követően, Szép Ernő valóban világirodalmi rangú (bár azt el soha nem nyert) 1945-ös könyvében, az Emberszagban. „Nem először hallok olyat – írja a nyilas hatalomátvétel előtti napokat idézve –, hogy a zsidókat Németországban gázkamrába halálra fullasztják. Ezt nem hittem el. Sőt még ma se hiszem. Eszméletem mélyén nem tudom elhinni, nem tudom.” (~, Budapest, 1945, Keresztes, 38. p.) Hozzáteendő ehhez, hogy – jelenlegi ismereteim szerint – Szép Ernő az Auschwitz szót soha le nem írta, s a koncentrációs tábort is tán csak egyszer. Majd a kötet végén: „Így állok én is elrévülve néha, mint ezek itt, a világ bűne gyötör engemet. Így állok tíz percig, tizenöt percig, azt se tudom, hogy megállottam. A háború jár a fejemben. Szinte gondolattalanul. Ó hiszen kigondolkozhattam magam már a régi háborúban. Ezt a háborút mintha már szív nélkül szenvedném, mintha kiégett volna a szívem, elmeszesedett volna avval az első háborúval. És azóta chaosz az eszméletem. Nem számoltam el azt az időt, még most se számoltam el magam előtt, az emberek előtt, az isten előtt. Mintha bujkálnék azóta, csalnék, hazudnám minden szavammal, minden pillantásommal, minden lélekzetemmel.
Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni amit csinálnak, hogy merik mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogy hogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?
Olyan tüzelő kínnal gondolom ezt, akár az eszelős.
És az is üldöz, most is, az hogy én vagyok az oka, én vagyok mindennek az oka. Az én mellkasomba tette belé a szívet a Teremtő, leküldött az emberek közzé vele. És én nem tudom, hogy lehetett hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívöket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó, a megváltó, a szó melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam.
Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.” (I. m.: 138. p.)
Látjuk, szó szerint ismétlődik itt a Bűneim felütésének 1924-es kulcsmondata. S hogy e képlet már mit sem változott, annak ékes bizonyítéka Szép Ernő halála előtti utolsó kötetének címe, amely egy vékony novellaválogatás címlapján állt: Vétkeztem (Budapest, 1951, Szépirodalmi Kiadó).
Nem titkolhatom az olvasó előtt, hogy ez a világkép nem nyerte el a tetszésemet. Nem is elsősorban azért, mert láthatólag az önhibáztató áldozatiság mára már jól ismert lélektani tünetegyüttesének szellemiesített változata, hanem mert erkölcsi természetű maximaként nehezedhet a művészi világlátás egészen más jellegű törvényeire. Mindemellett tudom, hogy az alkotás effajta háttérképleteit önmagukban vizsgálni dőreség, hisz a valódi (írói, költői, s a többi) tehetség értéke sosem ezeken múlik, a jó írót a saját mániái sem képesek korlátozni. Márpedig nem lehet kétséges, hogy Szép Ernő jó író, a legnagyobbak közül való volt. És ugyanilyen jó költő is, vagy – újra Tandori szemszögéből – jobb és nagyobb költő és író, mint ahová az újabb kánonok szorították. Egy szempontból külön is érdekes Tandori összegzése: „Megismerhettünk egy költő-írót, akinek hatalmas halmaz munkája volt, ezekből pár tucat vers, talán 200-300 prózai darabocska biztosítja (el nem ismert) magas világirodalmi rangját.” (Tandori Dezső: I. m., 243. p.) Föltűnő, hogy e mondatban – s ez áll mind a két szóba hozott kötetére! – egy szó sem esik a regényíró Szép Ernőről, jóllehet a Lila ákác (1919), valamint (ízlésem szerint) a Dali-dali dal (1934), a már szóba hozott Emberszag (1945) és a kéziratban maradt, majd kötetként épp 2008-ban napvilágot látott Natália egyként a magyar regényirodalom élvonalába tartozik, amely (jó fordítások esetén) részét képezi (képezhetné) más nagyobb (és kisebb) irodalmaknak is, vagyis a világirodalomnak. Nos, ha feltételezzük is, hogy Tandori a dolognak ezt a részét tudottnak vette, s ezért nem tért ki rá, meglepő marad, hogy a világirodalmi rangot épp a cikkek és a kisprózák révén perli Szép Ernőnek – a megfogalmazásból ráadásul az sem derül ki, vajon e halmazba néhány novellát is beszámíthatunk-e. Magasra tette tehát a lécet épp abban a kötetében, amelyben a Bűneim néhány írását először tárta elénk. Szép Ernő publicisztikájának hatalmas értékeit nekem sem volt nehéz felfedeznem, s kivált azt a tényt, hogy annak túlnyomó részét ma már senki nem ismeri, mert sosem jelentek meg semmiféle kötetben. (Tandori könyvtári-hírlaptári kutatást sosem végzett Szép Ernő-ügyben, ám múlhatatlan érdeme marad, hogy a föntebb említett korabeli cikkválogatások írásait játékba hozta.) Legutóbbi összeállításomban ezekből adhattam közre egy (több mint két és félszáz budapesti vonatkozású írást tartalmazó) válogatást, amely a hírlapíró költőt és a várost egyaránt új fénybe helyezi. (Szép Ernő: Mikor városunk még szebben hanyatlik – Kiadatlan hírlapi írásai Budapestről 1911-1952. Budapest, 2023, Balassi Kiadó).
Nem esne tehát nehezemre csatlakozni Tandori fönt előtárt ítéletéhez, annál is inkább, mert a Bűneim írásainak némelyike iránt, vagy pontosabban: az írások egy-egy részletéért-mondatáért magam is elragadtatottan lelkesedem. Mégis, illetve épp ezért hangot adok a fenntartásaimnak is, amelyek rendre épp a fönti bűnösség-mitológia túlzott érvényesítési vágyából fakadnak. Részletes bizonyításra nincs helyem, álljon itt csak egyetlen példa. Szép Ernő sokat és sokszor írt a koldusokról és a szegénységről, a fönti összeállításban a tárgynak magam külön alfejezetet is szentelhettem. Szép Ernő a Bűneimben hét egymást követő kis szövegben is (Beléakadtam a koldusba; Megint csak a koldus; Még mindig; Nincs nyugtom tőle; Nem szabad adni; Bűn, bűn, bűn; Mégis adok a végin – 53-65. p.) körüljárja a tárgyat. Nos, ezekben jól megfigyelhető, hogy a szempontok, gondolatkalandok és észleletek hullámzó színvonala a bűntudat szövegszervező szempontjának túlzó kiterjesztéséből adódik. Pedig máshol, pár évvel később ő írta le ezeket a dosztojevszkiji erejű sorokat is (Budapest közpadjai kapcsán): „Tisztelem ezeket a padokat, szeretem. Elcsudálom minden májuskor, amikor kiteszik őket. Nem tudom, hová dukál megköszönnöm, melyik minisztériumba, melyik városi ügyosztályba, hogy engedélyezve lesznek a padok. Sugalmam van egyenesen a felhőkhöz hálálkodnom azért, mert az embereket itt le engedik ülni a padra merengeni, panziózni. Hiszen meg is vonhatnák az illetékesek a szegényektől az örömöt. Mert hiszen a szegénységnek nem járnak örömök, figyelmek, gyöngédségek. Mert a szegénység bűn, tudom én azt, érzem. Ha a szegénység hivatás volna, vagy ha betegség volna, vagy ha természetes állapot volna, megértés, kímélet, emberség járna annak. De a szegénységhez goromba a Szó, és tüskét ereszt ellene a Szív. A szegénységet kerülik, mint a mocskot, és megvetik, mint a hazugságot. Böjttel és kemény fekhellyel sújtják a szegénységet. Bűn az, látjátok, bűn. Értem már, miféle nehezet vittem el magammal a padról, amikor fölkeltem onnét a többiek közül.
Bűntudatot, igen.” (A Reggel, 1930. május 26., 14. p.)
Ilyen az, látjuk, amikor a helyükön vannak a dolgok, és a Bűneim írásainak többsége mégiscsak ilyen. Kiemelkednek belőlük azután súlyos szavak (mint a jelen írás címe), mondatok vagy egész bekezdések, amelyekből szívesen hoznék itt néhányat, ám erre hely sincs, meg nem is szeretem a szövegek effajta kizsákmányolását, amelyek mindig egészükben érdekesek. Álljon itt egyetlenegy mégis, zárásul:
„A gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itt hagyva a méltatlan, trágyás mezőket.” (66. p.)
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
