Tárca





Csehy Zoltán
Madame Sosostris tekintete



Úgy mélyedtem a lapokba, mint Eliotnál Madame Sosostris, a híres jósnő a tarokkba, igen, azért is meg fogom látni benne a verset, meg fogom jósolni a jövendő költészetet, mert ez, még, itt és most, egyelőre nem az. A tehetség, persze, látszik, de tanulni kell még, sokat. Csakhogy Sosostris Európa legokosabb asszonya volt, egy Teiresziász-reinkarnáció, a kulturális tudat örök emlékezete, én pedig csak egy egyetemi oktató, beosztásom szerint adjunktus, akinek nyakába szakadt egy óra, nevezetesen a versíró szeminárium. Merthogy Pozsonyban ilyen is van, az amerikai kreatív írás közép-európai válfaja, az irodalom belső, tevékeny formálásának lehetőségét kínálja, a misztikus tudást, a beavatást a nagy titokba, pillantást a meztelenség közepébe, a legtitkosabb lapjárásba.
Elődöm, Tőzsér Árpád, akinek a katedráját örököltem, nyilván könnyebben boldogult a feladattal, nekem minduntalan a kicsit wagneresen erdásra vett Sosostris homályba révedő, ijesztő tekintete jut eszembe Tippett Szent Iván-napi nász című, szerintem Eliot ihlette operájából, mely az önismeret rettenetével szembesíti a beavatásra váró ifjú párt: míg az egyik a misztikus antik templom lépcsőjén feljut a mennybe, a másik a kripta mélyébe süllyed. Az egyetlen megoldás, hogy szerepet cseréljenek, egyébként képtelenek lesznek megnyitni magukat egymás előtt és számára.

De ki mondja meg, hol kezdődik teoretice a vers? Sosostris nyilván már az első szavakból megjósolja. Valahol lenn, a kriptában, vagy valahol fönn, az antik templom mennyországba vezető lépcsőin, esetleg ott, ahová képzeljük magunkat, amikor feladjuk énünk egy darabját, hogy a másik részét megismerjük, amikor olyasmit teszünk meg a nyelvben, ami az időtlenségre irányul. Vagyis ott mocorgunk, ahol autentikusak vagyunk a másikban.
A versíró szeminárium jósdából gyakorta vált át rendkívül finom, érzékletes lelki tanácsadásba, persze csak semmi átlátszó indiszkréció, zaklatás vagy zavar, itt mindenki annyi, amennyit a szavai sejtetni engednek belőle, vagy amennyi versszerűen betördelt szót kisajtol magából, semmivel se több. Elméletben nem lehet megmondani, mitől vers a vers, hogyan lesz azzá, és azzá lesz-e, ha az utolsó hangig kitárgyaljuk, és konszenzusra jutunk a jobbítási javaslatok terén. Biztonsági okokból mindig ott az irodalomtudományi terminológia, a verselemzési módszerek, melyek mindig képesek hatékonyan megakadályozni az érzelmek túlzott felhorgadását. Egy jó tanár ebből él. Egyszer valóban ez húzott ki a csávából: Jorgosz Szeferisz egy gyönyörű versét olvastam fel (Sztratisz, a tengerész leír egy embert) világirodalom órán, és a vers egy szakaszánál elkezdett vékonyodni a hangom, éreztem, hogy árad bennem a vér, egyre inkább az arcom irányába, üvegesedik a tekintetem, s ha nem hagyom abba, úgy elérzékenyülök, hogy nyilvánosan fogom elsírni magam. De hát mégis csak lehetetlen, hogy egy tanár a tudomány szentélyében végezze el katarzisát: elkezdtem elemezni az addig olvasottakat, néhány derék terminus, divatos szakszó, és máris oda a kínos érzelem, kézen-közön eltűnik a megérintettség evidenciája, marad a száraz, biztonságos érzés.
Egyszer definíciókat kértem a hallgatóktól, költőieket, persze, arról, hogy szerintük mi a költészet. „Lélekvetkőztetés”, írta az egyik, „léleköltöztetés”, kontrázott a másik, az „álom örökös virága”, terelte el a metaforát egy patetikus harmadik, a „költészet, az költészet”, mondta a pragmatikus, és igaza volt. De mégis, van-e koreográfiája ennek a vetkőzésnek vagy öltözésnek, van-e divatja, vannak-e divattervezői?
Végeredményben a versírás olyan, mint jóslatkészítés, valami felsejlik és azt homályosan elébe tesszük a jóslatkérőnek. Csináljon vele azt, amit akar, és amit tud. Mindenképpen a hasznára válik. A legkínosabb pillanatban mindig jól jön egy kis rideg sterilitás, a tanult elme menedéke, a verselemezés, ezért kell a szeminárium. Az egész irodalomelméleti klisérendszer arra szolgál, hogy leplezze a test és lélek kikívánkozó gyöngeségeit, gondoltuk egy percre teljesen hitelesen. Hogy ne látsszon a pirulás, a kitárulkozás, a fiziológiai valóság árulása (legyen az izzadtság, könny vagy felböffenő röhögés).
Csinálni kell a csodát – amely lehet a hétköznapi evidencia csodája is, vagy akár a csodátlanság csodája –, és nem magyarázni, vagy még inkább, hagyni megtörténni és időben észrevenni a csoda mocorgását, katalizátora lenni neki, megdolgozni a hagyományért, hogy miénk legyen a saját nyelvünk, hogy legyen életterünk a saját nyelvünkben.



Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2008. március 09.
Hozzászólások (1)
2008. március 11. 10:13
candid
ez az iras igazan a kedvemre valo volt, jatekos is, komoly is es jol peldazta azt a fogalmi tehetetlenseget, amivel az ember akkor szembesul, ha valami evidens dolgot kell megfogalmaznia. jo lenne ilyen szeminariumra jarni!
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Változó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtLehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát? – Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd mindenHazatérés a versbe – Szentmártoni János: Eső előtt hazaérniEgy fényképalbum dramaturgiája – László Noémi: Pulzus
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png