Csehy Zoltán
Madame Sosostris tekintete
Úgy mélyedtem a lapokba, mint Eliotnál Madame Sosostris, a híres jósnő a tarokkba, igen, azért is meg fogom látni benne a verset, meg fogom jósolni a jövendő költészetet, mert ez, még, itt és most, egyelőre nem az. A tehetség, persze, látszik, de tanulni kell még, sokat. Csakhogy Sosostris Európa legokosabb asszonya volt, egy Teiresziász-reinkarnáció, a kulturális tudat örök emlékezete, én pedig csak egy egyetemi oktató, beosztásom szerint adjunktus, akinek nyakába szakadt egy óra, nevezetesen a versíró szeminárium. Merthogy Pozsonyban ilyen is van, az amerikai kreatív írás közép-európai válfaja, az irodalom belső, tevékeny formálásának lehetőségét kínálja, a misztikus tudást, a beavatást a nagy titokba, pillantást a meztelenség közepébe, a legtitkosabb lapjárásba.
Elődöm, Tőzsér Árpád, akinek a katedráját örököltem, nyilván könnyebben boldogult a feladattal, nekem minduntalan a kicsit wagneresen erdásra vett Sosostris homályba révedő, ijesztő tekintete jut eszembe Tippett Szent Iván-napi nász című, szerintem Eliot ihlette operájából, mely az önismeret rettenetével szembesíti a beavatásra váró ifjú párt: míg az egyik a misztikus antik templom lépcsőjén feljut a mennybe, a másik a kripta mélyébe süllyed. Az egyetlen megoldás, hogy szerepet cseréljenek, egyébként képtelenek lesznek megnyitni magukat egymás előtt és számára.
De ki mondja meg, hol kezdődik teoretice a vers? Sosostris nyilván már az első szavakból megjósolja. Valahol lenn, a kriptában, vagy valahol fönn, az antik templom mennyországba vezető lépcsőin, esetleg ott, ahová képzeljük magunkat, amikor feladjuk énünk egy darabját, hogy a másik részét megismerjük, amikor olyasmit teszünk meg a nyelvben, ami az időtlenségre irányul. Vagyis ott mocorgunk, ahol autentikusak vagyunk a másikban.
A versíró szeminárium jósdából gyakorta vált át rendkívül finom, érzékletes lelki tanácsadásba, persze csak semmi átlátszó indiszkréció, zaklatás vagy zavar, itt mindenki annyi, amennyit a szavai sejtetni engednek belőle, vagy amennyi versszerűen betördelt szót kisajtol magából, semmivel se több. Elméletben nem lehet megmondani, mitől vers a vers, hogyan lesz azzá, és azzá lesz-e, ha az utolsó hangig kitárgyaljuk, és konszenzusra jutunk a jobbítási javaslatok terén. Biztonsági okokból mindig ott az irodalomtudományi terminológia, a verselemzési módszerek, melyek mindig képesek hatékonyan megakadályozni az érzelmek túlzott felhorgadását. Egy jó tanár ebből él. Egyszer valóban ez húzott ki a csávából: Jorgosz Szeferisz egy gyönyörű versét olvastam fel (Sztratisz, a tengerész leír egy embert) világirodalom órán, és a vers egy szakaszánál elkezdett vékonyodni a hangom, éreztem, hogy árad bennem a vér, egyre inkább az arcom irányába, üvegesedik a tekintetem, s ha nem hagyom abba, úgy elérzékenyülök, hogy nyilvánosan fogom elsírni magam. De hát mégis csak lehetetlen, hogy egy tanár a tudomány szentélyében végezze el katarzisát: elkezdtem elemezni az addig olvasottakat, néhány derék terminus, divatos szakszó, és máris oda a kínos érzelem, kézen-közön eltűnik a megérintettség evidenciája, marad a száraz, biztonságos érzés.
Egyszer definíciókat kértem a hallgatóktól, költőieket, persze, arról, hogy szerintük mi a költészet. „Lélekvetkőztetés”, írta az egyik, „léleköltöztetés”, kontrázott a másik, az „álom örökös virága”, terelte el a metaforát egy patetikus harmadik, a „költészet, az költészet”, mondta a pragmatikus, és igaza volt. De mégis, van-e koreográfiája ennek a vetkőzésnek vagy öltözésnek, van-e divatja, vannak-e divattervezői?
Végeredményben a versírás olyan, mint jóslatkészítés, valami felsejlik és azt homályosan elébe tesszük a jóslatkérőnek. Csináljon vele azt, amit akar, és amit tud. Mindenképpen a hasznára válik. A legkínosabb pillanatban mindig jól jön egy kis rideg sterilitás, a tanult elme menedéke, a verselemezés, ezért kell a szeminárium. Az egész irodalomelméleti klisérendszer arra szolgál, hogy leplezze a test és lélek kikívánkozó gyöngeségeit, gondoltuk egy percre teljesen hitelesen. Hogy ne látsszon a pirulás, a kitárulkozás, a fiziológiai valóság árulása (legyen az izzadtság, könny vagy felböffenő röhögés).
Csinálni kell a csodát – amely lehet a hétköznapi evidencia csodája is, vagy akár a csodátlanság csodája –, és nem magyarázni, vagy még inkább, hagyni megtörténni és időben észrevenni a csoda mocorgását, katalizátora lenni neki, megdolgozni a hagyományért, hogy miénk legyen a saját nyelvünk, hogy legyen életterünk a saját nyelvünkben.
Kapcsolódó:
A Vendég-oldal rovat írásai
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel