Gömöri György
Varsóban jártam
December elején Varsóban jártam, nem is tudom hányadszor életemben. Először 1953 őszén nagyon ifjú ösztöndíjasként jutottam el a lengyel fővárosba, amelyik azóta – különösen a rendszerváltás óta – hihetetlenül megváltozott. Újabban még a szovjet-neoklasszicista stílusban épült Kultúra és Tudomány Palotája is műemléknek kezd számítani, pedig hát hosszú éveken át gúnyolódott ezen az épületmonstrumon a varsói népszáj, mondván: „kicsi ugyan, de legalább izléses!” Bár Varsó építészete, közlekedése és még az utcai világítás is modernizálódott, a Galczynski által megverselt varsói szél ma sem változott – ugyanúgy járja a dombra épített, a második világháborúban teljesen lerombolt, majd azután újjáépített város széles utcáit.
Vendéglátóm, a Nemzeti Könyvtár, lengyel-magyar konferenciára hívott meg, utána pedig egy magyar témájú kiállítás megnyitójára a könyvtár épületében. A konferenciára Budapestről is érkezett vendég Dippold Péter személyében (ő most az OSZK különleges gyűjteményeinek az igazgatója), s ott volt rajta kívül Konrad Sutarski költő és műfordító, a magyarországi lengyel önkormányzat fontos embere is, de előadóként szerepelt a Pultuskban lakó volt magyar nagykövet, Engelmayer Ákos és a kitűnő lengyel irodalomtörténész Jerzy Snopek is. Minderről azért írok, hogy érzékeltessem, bár maga a konferencia főleg történelmi és irodalmi témákkal foglalkozott, a lengyel-magyar kapcsolatok tárgykörében szinte minden témát érintettünk.
Ákos barátom például előadását Sztálin halálával kezdte, majd 1956-ra emlékezett. Arra, hogyan indultak el egy verőfényes októberi délutánon a budapesti egyetemisták, hogy hitet tegyenek a lengyelországi változások mellett. Ő maga budai középiskolás és Bem-téri résztvevő lévén időnként hozzám fordult, hogy pontosítsam: mi történt előtte, illetve utána Pesten? Előadásában tehát a személyes elemek domináltak. Az én (lengyelül elmondott) szövegem is szubjektív volt, bár az emigránsok közötti szolidaritást is dokumentálta – arról beszéltem, hogyan és mit írtam 42 éven át (!) a Jerzy Giedroyc-szerkesztette, ma már legendás hírű Kultura című folyóiratnak (a Párizs közeli Maisons-Laffitteben szerkesztették). Utána a lengyel Nemzeti Könyvtárnak ajándékoztam Giedroyc-csal és szerkesztőtársaival folytatott elég terjedelmes levelezésemet.
Ezzel az ajándékkal hosszabb időre biztosítottam a lengyel könyvtárosok jóindulatát, elismerését. Ők viszont egy látványos kiállítást állítottak össze hivatalos és illegális lengyel kiadványokból. A tárlókban látható szamizdat irodalom lenyűgözött gazdagságával, de ezek között is rangos hely illette meg Wiktor Woroszylski Magyarországi napló című művét. Ez volt az egyetlen objektív hangú, hosszabb beszámoló az ötvenhatos magyar forradalomról, amit egy „szocialista” országból érkezett újságíró írt. Számos olyan nem-hivatalos kiadvány szerepelt a kiállításon, amelyben a saját nevemet láttam viszont, versek, vagy műfordítások alatt. Meglepve fedeztem föl az egyik tárlóban egy Zbigniew Herberthez írt levelemet (a lengyel állam megvette, mint nemzeti kincset, Herbert teljes irodalmi hagyatékát!), illetve Herbertnek A magyaroknak című versét, amit elsőnek én fordítottam magyarra és közöltem a párizsi Irodalmi Újságban. Emlékszem, annakidején Engelmayer Ákos volt a szamizdat-ellátóm, tőle vásároltam olyan házilag előállított kiadványokat a nyolcvanas években, amelyek ma már értékes ritkaságnak számítanak.
Élményt jelentett számomra az a tisztelet, amellyel a mai Lengyelországban is 1956 magyar forradalmát kezelik. Míg a magyar lakosság jó része teljesen közömbös ezzel az igen fontos, és ma már kétségtelenül történelmi eseménnyel szemben, egy kisebbik része pedig utcai randalírozásra és gyújtogatásra használja fel 56 emlékét, a lengyelek ma is meg tudják ünnepelni a mi ötvenhatunkat anélkül, hogy azt feláldoznák a napi politika kicsinyes, álságos szempontjainak. Tudomásul veszik, hogy itt olyan nemzeti ügyről volt szó, amiben akkor és ott elmosódtak a politikai különbségek és amit az ortodox kommunisták, illetve a szélsőjobboldali elemek kivételével mindenki teljes szívvel támogathatott. Ötvenhatban a lengyelek sok vért adtak a magyar sebesülteknek és tetemes összeget gyűjtöttek össze a Magyar Vöröskeresztnek, ma pedig jó szóval, megértéssel és változatlan barátsággal fogadják azokat a magyarokat, akik az ő szemükben az egész magyarságot képviselik, éljenek bár Budapesten, Kolozsvárt, vagy akár Londonban.
Kapcsolódó:
A Vendég-oldal rovat írásai
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel