Baráth Tibor
Az otthon szeretetéről
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis
Fekete Vince költészete – számomra legalábbis – a Halálgyakorlatokkal új irányt vett. A versek az abszolút magányból szólaltak meg: a lírai én megtapasztalva a halál közelségét, egyre inkább távolinak érezte magától az életet és a mindennapi világot. Akár egy Kafka-hős, egy (belső) labirintusba szorul, átvág a logikusnak álcázott értelmetlenségeken, a megvilágosodás felé tartva azonban mindjobban belevész a víziókba. Útját felsorolások, szinonimák, szóbokrok szegélyezik, mígnem a pattanásig feszített versnyelvből válaszokat nem nyer – az más kérdés, mennyiben kielégítőek ezek a válaszok, hogy nyújthatnak-e teljes képet, s helyreállhat-e általuk a kötetet keretbe záró apály-dagály egyensúlya. A Gyönyörű apokalipszis bizonyos mértékig folytatásnak tekinthető, nemcsak poétikai és tematikai, hanem hangulati aspektusból is, ám az eltérő koncepciónak köszönhetően a legújabb kötetben az életről és halálról való gondolkodás kitágul, és közelebb kerül a versek beszélője az emberekhez, a saját történetéhez és önmagához is, mint a megelőző kötetben. A Halálgyakorlatokban az ember nézett szembe az elmúlással, a Gyönyörű apokalipszisben egy ember teszi ugyanezt.
Fekete Vince legújabb verseskötete gondosan szerkesztett könyv. Két vers keretezi a ciklusokat, a Gyöngygolyók és az Álomszer…, amelyek az élet két kitüntetett pontjáról szólnak: a halál előtti visszatekintésről és a születés előtti nemlét állapotáról. A Gyöngygolyók derűsen szemléli az életet, amit megverselhető (elmesélhető) történetek sorozatának tekint, az egyszerű alapállás szerint a vers élet, vagyis az életből minden verssé lett: „itt ez a csodálatos lehetőség / is, hogy kimondja, kibeszélje mind- / azt, ami volt, ami van, s ami lehet”. Az Álomszer… lírai énje egy születése előtt álló gyermekhez beszél, akinek a története még nem kezdődött el: „még időn és téren kívül, csak / mint mozdulatlan pára létezel”. A két vers sorrendisége miatt a kötet zárlata egyben újrakezdés is. Az első vers visszatekintő pozíciója átalakul: a szereplőnek immáron nincs története, amit elmesélhet, minden előtte van, nincs mit elbeszélnie – olyan ez, mintha az első vers lírai énjének szelíd visszavonulója lenne, pillanat, amikor a történet befejeztével a szó átkerül máshoz. A ciklusok címnélküliek, csupán egy-egy prímszám áll a korpuszok élén, ami a kötetre jellemző egyéb számsorokkal való összevetésben izgalmas előolvasathoz vezethet. A Gyönyörű apokalipszis összesen 100 verset tartalmaz a következő felosztásban: 1-25-24-24-25-1. Bár a kötet címe egyértelműen felidézi a bibliai Jelenések Könyvét, a versek kilépnek ebből a kontextusból, mentesek szakrális utalásoktól, hitvilágból származó szimbólumoktól, vallásos megnyilatkozásoktól, mégis egy evangéliumra (Mk 4.8 és 4.20) támaszkodnék a 100-as szám értelmezésekor. Ez ugyanis a teljesség száma (mint a matematikában a száz százalék), ami a prímszámokkal való összefüggésében a következőképpen is fordítható: az egyszeri, ámde megismételhetetlen élet minden ember számára maga a teljesség, hiszen ez az, ami a sajátja; a világnak az a része, ami egy ember életét kitölti, számára a minden – és mindaz, ami történt vele, fel is építi ezt az embert. Az életesemények (legyenek banálisak vagy mérföldkövek) egyesek sorozatai, az önmagát boncolgató individuum mindezekké bontja magát, és ezeket újból összeillesztve önmagához jut vissza. A teljesség: önmaga, és mindaz, ami őt önmagává tette. Nem feledkezhetünk meg a címbéli jelzőről sem, a borzongás ellentétes, mégis rokon értelmű kifejezéséről, ami a búcsúzás elkerülhetetlenségéről vall. A szépség olykor a dolgok rendjéből következik, éppen az teszi igazán értékessé az életet, ami uralhatatlan benne: hogy egy adott ponton be kell fejeződnie. A címbéli jelző ekként tekintve hűen hordozza a kötet hangulatiságát – a melankóliát.
A könyv elején elhelyezett 6 (!) mottó is megerősíti azt, hogy a kötet különösképpen érzékeny az emlékezés problémájára. Szinte mindegyik vers a múltra reflektál, történeteket mesél a lírai én családjáról, a székelyekről, beszél az irodalomról és az írásról, de közvetlenül nem köt a jelenhez semmit, legfeljebb apró kiszólásokkal vagy hangulati jelzésekkel utal a „most”-ra a szerző. A ciklusokon átívelő témák (mint például a székelység), az egykorvolt világ tablója (ennek darabjait a Talponálló alcímmel ellátott szövegekben kereshetjük) és a versekben beszélő gyermek szüleinek szerelmét és válását összefoglaló Három piros Kauflandos táska (melynek négy része egy-egy ciklust zár le) mellett még számtalan történetfoszlány, kérdés, hangulat szövi szorosabbra a viszonyt a versek között – a ciklusokba való besorolás tehát nem jelent éles elválasztást. Már az első ciklusban világossá válik, mi tekinthető a kötet két legmarkánsabb jellegzetességének. Az első: Erdély – vagyis az otthon – szeretetének erős jelenléte. Részemről vitán felül áll, hogy a kötet legélvezhetőbb és legolvasmányosabb versei szinte mind ebbe a körbe tartoznak, talán azért, mert a szavakon átsüt a szerző rajongása; tablójának címe akár ez is lehetne: „Szerelmem, Erdély”. Ahogy Az erdőn túli ország című versben írja: „Ha Székelyföld térképét / megnézzük, akkor azt látjuk, hogy / szív alakú ez a térkép”. Fekete székelyei tipizált alakok: ártalmatlan és egyszerű emberek, akik a természettel összhangban, annak szoros közelségében éldegélnek – iddogálnak. A Platán című vers a változó világról és az azzal nem változó székelyekről szól, a Körtefa a gyermekkor önfeledtségéről, ám vannak nyomasztóbb hangulatú darabok is, ilyen például a munkáslétről, az egyéniség elvesztéséről s az élettengetésről szóló Halom kajszibarack is: „gyűjtötték a pénzt de amit kerestek / egyik héten elment a másikon reménykedtek / biztatták egymást hogy előbb-utóbb megjelenik / majd valaki és jobb munkát ajánl, pénzesebbet”. A kötet második fő ismérve, hogy a Halálgyakorlatokban is alkalmazott ismétléses-variációs technika még jelentősebbé, még grandiózusabbá válik. Mindez bizonyos mértékig gazdagítja a kötetet, felismerhetővé teszi a verseket, és bár valóban unikálisnak érzem a szerző hangját, olyan gyakran él ezzel a módszerrel a költő, hogy sokszor túlírttá válnak a versek. Remek poétikai ötlet, ami olykor kifullad, és elaggatja a befogadót. Az egyik ilyen vers címe – találó metaforaként –: Hangzavar, ami jól megragadja, mit érezhet olykor az olvasó; próbáljuk kihallani a lényeget, a mondatokat, de azok egyre töredékesebbé lesznek, és összefolynak. Ez már csak azért is megnehezíti az olvasást, mert bár a zeneiségre és a verselésre a szerző kevés gondot fordított, a versek fennhangon élnek igazán. Míg a szövegek többsége valóban hatása alatt tartja a befogadót sajátos atmoszférájával, az ismétléses variáció sajnos képes ezt az állapotot felszámolni, monoton kántálássá változtatni a hangos olvasást, ahogy azt például a hosszú, egy tömbben íródott Időfolyosó következő soraiban is érezni lehet: „mit csinál ott, ó, megfázik, mit csinál ott, jaj, megfázik, hívjad ide, hívjad hozzánk, hívjad a házunkba hozzánk, melegedjen a tűz mellett, melegedni a tűz mellett, az nem lehet, hogy nincs ott senki, azt ne mondd, hogy nincsen senki, üres a tér, nincsen senki”. A Talponálló tizenhárom szövege ugyanakkor jó ellenpélda, ugyanis a rövid sorokból építkező, a központozás hiányát kiaknázó szövegmodellt kifejezetten gazdagítja az ismétléses technika, azt az érzetet keltve az olvasóban, mintha valódi székelyek körében ülve élőbeszédet hallgatna, mint a Lila-kék-zöld felütése után: „Tódor szomszéd veri a feleségét / nem nem Tódor szomszéd veri / hanem Tódor szomszédot / veri a felesége”.
A Gyönyörű apokalipszis kiemelkedik a tavalyi év líraterméséből, köszönhetően az erdélyi körben íródott darabjainak. Nem hibátlan a kötet, de emlékezetes – talán szó szerint is. Fekete Vince versei néhány vonásban emlékeztetnek Oravecz Imre – Szajlára koncentráló – költészetére, szívesen merül el a családi múltban, tér ki az otthonát érintő társadalmi-történelmi változásokra, és mesél otthona történetéről, egyszersmind szövegei összetettebbek, sűrűbbek, és könnyebben elemelkednek az egyszerű (vagy inkább egyszeri) hétköznapoktól, az emlékek álomszerű, kissé misztikus tónusába csúszva át. Egyértelmű, hogy a Három piros Kauflandos táska a kötet egyik legfontosabb története, amely a versbeszélő szüleinek történetét dolgozza fel négy tételben. A megismerkedésüket és szerelmük kezdetét bemutató vers még pozitívan, reménnyel telve tekint a jövőre, úgy érezzük, két ember örökre szóló kapcsolatát ismerhetjük meg („oda-vissza kísérgették egymást, / mert sehogy sem tudtak elválni”). A második vers, visszalépve az időben, az anya gyermekkorára összpontosít, illetve a nagyapa alakjára – a mérges nagyapára, akinek el-eljárt a keze, akit mindig bűntudat gyötört emiatt, de akinek a szeretetét a kislány (az anya) mindvégig hiányolta („tovább folytatta vele / szemben a nem szeretést, vagy nem olyan nagyon szeretést”). A harmadik vers nézőpontja szintén a gyermeké – a lírai én gyermekkori másáé, aki a szakításra emlékezik vissza, a vers középpontjában azzal a három piros Kauflandos táskával, amelybe az apa minden holmija belefért, amellyel az apa elhagyta családját („most / meg az elképzelhetetlen, hogy ők még valaha egyszer / valaha is összejönnek”). Az utolsó tétel a lírai én történetből levont tapasztalata, főleg az anya későbbi életét figyelve, és az apa tetteire reagálva („én azért tanulok, teszem hozzá, és imádkozom is, hogyha nagy / leszek, akkor ne váljak el attól, aki nekem a társam lesz”).
A kötet nemcsak az ismétléses technika miatt közeledik az élőbeszédszerűséghez: több olyan szöveget is találhatunk, amely az élőszó jellegzetességeire épít, kiaknázva a benne rejlő poétikai lehetőségeket – és megidézve az erdélyi légkört, a falusi miliőt, a székely embereket, elvégre éppen a beszédük által sorolhatók be azonnal, ahogy beszélnek, elárulja azt is, kik ők. A nyelv ilyen értelemben identitásképző alapot jelent Fekete Vince számára. Vannak olyan kísérletek, amelyek a monológok sajátosságaira játszanak rá, mint a Jószerencse, melynek lírai énje éppen az előadás pillanatában hozza létre, szövi egybe a történetet, amely így egyszerre töredékes, terhelt az elakadásokkal s egyszerre friss, jelenvaló: „nincs címzettje, feladója, jön a / levél Atlantából, él valaki Atlantában?, nincs címzettje / feladója, él valakid Atlantában?” Az Akcentus a nyelv hallható különbségei által különíti el a székelységet: „a mi nyelvjárásunk előtt még a / távolról jövők is tiszteletüket teszik, / fonográncsokot hoznak, abba énekeltetnek”. A versek többségére igaz, hogy meg-megjelennek bennük erdélyi szavak, jellegzetes segédszók (mint az is/es), vagy éppen a térségre jellemző humor, azonban néhány szöveg, messze túllépve ezen, valóban – tehát a leírtban tükrözve a hallhatót – nyelvjárásban íródott. Ezek a darabok lehetnek közösségiek, a beszélőről ekkor csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy székely a többi közül – mint az Erdéj című versben, amely röviden összefoglalja, hogyan maradtak hűek származásukhoz a történelem viharai alatt („háborús nép volt, világéletibe / a székej, most es láccik jól, amikor bálok vanak a faluba, / s a fődeken es, képesek egymást, / ha az igasságot keresik, de / nem kell mongyam esztet”). Vagy lehetnek személyesek, amikor a mesélő saját magáról, a vele történtekről számol be, de ebben az esetben is érezzük, hogy más székelyek pontosan ugyanígy reagáltak volna; a Függőleges homok, amelyben az egyszeri székelyt színházba kényszerítik, ráadásképpen modern darabra, kifejezetten ilyen példa: „Rakoma kényelmi pozicincijóba belé, az / annyik herrgot mángorlóját. De kibírok én mindent, / még ezt a kalamajkát es kibírom”. A versek többségét talán éppen a humor teszi székellyé, élővé, szerethetővé – mert azt be kell ismernünk (legalábbis a kritikusnak illik), hogy ebben a helyzetben nem a lírai hőst, hanem a színháziakat tartjuk nevetségesebbnek, és bizony a temperamentumos elbeszélőt kedveljük meg jobban.
Fekete Vince költészete a Gyönyörű apokalipszissel is újabb irányt vett. Miközben hű maradt életműve jellegzetes jegyeihez, hangjának artisztikumához, átörökítve jó néhány témát és problémakört, követve a Halálgyakorlatok poétikáját, kibővített versvilággal, átgondolt koncepcióval és felfrissített hanggal jelentkezett. Legújabb kötetének érdeme azonban nem ebben keresendő, hanem abban, hogy átérezhetővé tette, milyen ma székelynek lenni, és emlékezteti értelmezőit arra, hogy nélkülük (és irodalmuk nélkül) valami esszenciálisat veszítenénk el kultúránkból.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
