Fried István
Miért Jókai?
Az írás e művésze és bűvésze nemcsak olvasni tanította meg népét, hanem írni is.
Nincs magyar író, aki ne volna neki adósa.
(Kosztolányi Dezső: Jókai)
Márai Sándor „teljes” naplójában Jókairól szólva – több ízben is – az olvasói lelkesültség hangját üti meg, félreteszi önnön prózapoétikai elveit és elvárásait, mintegy aláveti magát az olvasmány élvezetének: „Az esős római éjszakákon Jókai A kőszívű ember fiai és A lélekidomár. Nem lehet abbahagyni. Hibátlan, tökéletes – éppen, mert olyan, amilyen.” Joggal támadhat a benyomás, hogy dolgozatom címadó kérdését Márai naplójegyzete váltotta ki belőlem (egyébként nem), mivel értelmező válaszként szolgál a látszólag enigmatikus mondat: „éppen, mert olyan, amilyen”. Azaz nem egy regényelmélet felől érkező igénynek kíván megfelelni, hanem csupán (és ez itt nem megszorítás!) önmagának. Olvasni ezek szerint akként célszerű, hogy a két regény maga felállította kritériumai szerint értékeljük prózapoétikai újdonságait (?). És ha nem újdonságokat, akkor ötleteit, amint egymáshoz fűzi a fenségest és az alantast, a hősit és látványosan intrikust, a „nemzetit”, a regionálist, az európait, a megdicsőített jót és az elvetemültet, váltogatva magánéletit és közéletit, a hűséget és a hűtlenkedést, a földközelit és a képzeletbelit, a reálist és a misztikust, az olyan, amilyen a legtöbb, amit a nagyon sokat olvasó, a hosszú írói-költői pályát megtett szerző mondhat, aki magasra fokozza föl igényeit, aki a méltánytalanságot képes elítélni, amit valamilyen, hol irodalmi, hol más okból elvetendőnek minősít, és amit nem elvont esztétikai kategóriaként hanem egészen közvetlenül Jókaira vonatkoztatva karakterisztikusnak gondol. Másutt sem tartóztatja meg magát, a Gyulai Pál által erősen kifogásolt regényt lapozgatva A tengerszemű hölgy tengerszemről írt sorairól közli, hogy „remekmű”. Annyit fűznék ehhez hozzá, hogy a „remekmű” viszonylag kevés alkalommal fordul elő a „teljes” naplókban. Még egy rövid idézet, lényegtelennek tetsző utalása ezért idekívánkozik, mert messze vezethet: „Mikszáth és Jókai nem voltak magas irodalom, ahogy Balzac sem volt az, Hugo sem, de »irodalom« voltak – hélas.” Márai itt André Gide „bon mot”-ját idézi, miszerint arra a kérdésre, ki volna a „legnagyobb” francia költő, ekképpen felelt: „Victor Hugo, hélas” (Victor Hugo, sajnos). Vitapozícióban látható Márai. Azokkal ellentétben, akik Mikszáthot, Jókait, Balzacot és Hugót egy századfordulós vagy késői modernséggel szemben elmarasztalták, nem utolsósorban tartós népszerűségük, kezdetlegesebbnek gondolt „költészettanuk”, akár a cselekményességet előtérbe helyező módszereik miatt, vagy pszichológiájuk „kezdetlegességét” szemügyre véve. Márai Gide-del válaszolt, aki örömtelenül, kényszerűen, „sajnálkozva” kénytelen elismerni Victor Hugo jelentőségét. Jóllehet a maga irodalom- és narrációs stratégiája más irányba tájékozódik, és elemző dolgozatában nyilván nem takarékoskodott volna a kompozíciós és egyéb hibák, logikai ellentmondások kimutatásától. Mindennek ellenére a költői nagyság lenyűgöző ereje láttán („olvastán”) furcsa elismeréssel adóznia kell annak az írónak-költőnek, akinek romantikus/romantizáló történelem- és személyiségszemléletét nem kedveli, akinek nyelvi dagályt is felróhatna, aki nem tudott (nem is akart) gátat szabni mindent elmondani szándékozó elbeszélői akarásainak. Márai példái sokatmondók, a 19. századot védelmezik a 20. századival szemben. A romantikust, realistát (mely természetesen sosem csak romantikus és realista, hanem hol romantikus, hol romantikusan realista, realistán romantikus – mert éppen olyan, amilyen!), az elavultnak vagy túlhaladottnak hittet élőnek, idő- és korszerűnek állítva be. Akad azonban a Márai-naplójegyzeteknek egy olyan sugalmazása is, mely nagy valószínűséggel a sem nem romantikus, sem nem realista Máraitól függetlenül szól hozzá a Jókai-értés, -értelmezés problematikájához. Leginkább Jókai idegen nyelvű befogadása, de csak romantizálónak, nem „magas” irodalomnak vélt regényeivel összefüggésben merült föl, hogy ő volna Alexandre Dumas magyar megfelelője, regényei eszerint A három testőr vagy a Monte Cristo grófja színvonalán állnak, kalandregények, így az újabb esztétikai megfontolások alapján sok minden vethető ellenükre. Az idősebb Dumas valóban jó darabig Magyarországon is nemcsak sokat olvasott, hanem „magas”-ra értékelt szerzőnek számított, magyarországi látogatása diadalút volt, ennek során Jókaival is megismerkedett, sőt közvetítéssel Petőfi Sándor versét franciára költötte át. Dumas jelentőségét nem veszítette el, szívesen filmesítették meg, de mára inkább közönségszociológiai értelmezés alanya, jóllehet jelenségként a francia irodalomtörténet megkerülhetetlen személyisége. Márai azonban félreérthetetlenül Victor Hugót említi, már csak Gide bon mot-ja miatt is, és Gide szellemes mondását (Mikszáth és Balzac mellett) Jókaira is alkalmazhatónak tartja, ezáltal Jókai helyét nem Dumas, hanem Victor Hugo mellett jelöli ki. Hogy Victor Hugo az 1830-as esztendők óta jelen volt fordítások révén a magyar irodalomban (Eötvös József közvetítésével), hogy Petőfi és Jókai egyként tisztelői, olvasói voltak, hogy Jókaira – régimódin fogalmazva – hatással volt, ismeretes. Ezúttal a „magyar Dumas” minősítés felcserélődik a „magyar Hugo”-ra, mely természetesen inkább hasonlatképpen „igaz”, mint „valóságosan”. Márai naplójában a kurzivált helyen Jókai kritikusainak felel, a fanyalgóknak, akik a jubileumi kiadás száz kötete, a hátrahagyott művek további tíz kötete létező „romlandó” elemeire koncentrálnak, nem számolván avval, hogy e roppant mennyiségű életműben mégsem a romlandó elemeké a vezérszólam, s még arra sincsenek tekintettel, hogy ez az életmű másképpen szólította meg a kortársakat, másként közvetlen és távolabbi utókorát. Konkretizálva: másként olvasta Jókait életében Mikszáth Kálmán, majd Krúdy Gyula, a korai Jókai-könyvét író Sőtér István – és elmondható, hogy jó ideje újra másként olvassa egy értelmezői csoport, mert több tanulmánykötetben, könyvben igyekszik feltárni a Jókai-életműben a feltárni érdemeset (ami hosszú ideig tartó, nem elhalkuló folyamatnak ígérkezik).
Váli Mari emlékezéseibe iktatja be Arany János nyilatkozatát 1859-ből: „végzetes csapás volna a magyar nemzetre, ha Jókai Mór kezéből kihullana a toll”. Nem kevésbé beszédes, amit német kiadója levelének címzéséből emelt írásába: „Maurus Jókai von Gottes Gnaden” (J. M. Isten kegyelméből; mint ismeretes, uralkodók használják magukra e megnevezést, dekrétumot, megnyilatkozást bevezetve – Jókai „író-fejedelemségét” német kiadója ismeri el.)
A följebbiek pusztán azt célozták meg, hogy mindig akadtak szép számmal nemcsak az olvasóközönségben, hanem az írók között is Jókai-rajongók (s ez nem túlzás), akik félretéve egyéb megfontolásaikat egyszerű olvasóivá, majd méltatóivá váltak, nem elégedtek meg azzal a szerepjátékkal, miszerint a kevéssé iskolázott ifjúkorban „falták” a Jókai-regényeket, majd felnőve, öntudatos irodalmi alakká vagy csak kényes ízlésű olvasóvá érve, kissé szégyenkezve a korábbi „kritikátlanságuk” miatt, elfordultak Jókaitól, félretették, mint egy naiv korszak olvasmányát, egy gyermeteg romantika dokumentumát.
Még a jóindulatú, Jókait menteni vélő ítélkezés is, mely írónkat a nagy magyar mesemondóként aposztrofálta, lényegében elfedte prózáját, nem azért, mintha a „meseiség”, nemegyszer a meséből kölcsönzött „rekvizitum”, esetleg történet felróható hibák forrása lenne (igaz, Jókai orientális tárgyú írásainak és Az Ezeregyéjszaka meséinek összeolvasást igénylő jellegéről viszonylag keveset szólt a kutatás, mint ahogy a Jókai megjelölte, a gyermekkorban hallott mesék egy-egy elemének felbukkanásáról a Jókai-regényekben/elbeszélésekben is csak igen jó tanulmányokkal, egy-egy részlet kidolgozásával rendelkezünk). De éppen azért, mert a Jókai-életműnek csupán meghatározott darabjai vannak/voltak a kutatás előterében, az életmű alaposabb ismeretében sok minden módosulhat. Általános meggyőződés, hogy míg például Kemény Zsigmond elméletileg is számot vetett a regény írhatóságával, írandóságával, efféle elméleti közelítés egyáltalában nem jellemző Jókaira. Más kérdés (ezt már több ízben fölvetettem), hogy nem annyira egyes műveihez utólag, több évtizedes távlatból mellékelt utószavaiban, mint inkább egyes művei kitérőnek szánt passzusaiban fölhívja a figyelmet a „hogyan”-ra, mit követelt tőle az általa ismert „szabály”, mi felelne meg művei szigorú vagy jóindulatú kritikusainak, és ezt miért nem tudja, miért nem akarja betartani; miben tér el attól, ami általuk járt útnak gondolható, ami bevált gyakorlat. Hogy példával éljek, A három királyok csillagában (1893) ez áll: „[m]erthogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre, s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.” E furcsának sugallt szerkesztést ravasz megoldásnak minősítve az elbeszélői öniróniát veti be – nyilván az érdeklődés felkeltésére. Másutt a történet kétféle befejezését latolgatja, a forrásét meg az elbeszélőét. Pusztán sugallva, hogy az elbeszélőé szolgálná az irodalmi igazságtételt: „A krónikaíró, kitől a másfél század előtti esemény vázlatát vettük, azzal végzi be a történetet, hogy Izabella felmentése után az ítélő bírák egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk ezt a megoldást, hogy a hős lány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolja össze életét. Az is hős volt, aki felajánlott önfeláldozásával a büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.” (A gardedám, 1902) Még egy példával szolgálok annak igazolására, hogy a „naiv mesemondó” meglehetős tudatossággal számol olykor az elbeszélések belső logikájával, mely szerint a forrásként használt anyag nemegyszer kiegészítésre, módosításra szorul, másrészt azzal, hogy a nem feltétlenül „igaz történet” (Jókai gyakran alcímként él evvel a műfaji jelöléssel) kizárólag az írói átalakítás, elbeszélői közbeavatkozás segítségével nyerheti el végső formáját, mely lehet boldog elbeszélésbe kifuttatása a cselekménynek, de lehet az ellenkezője, a cselekmény továbbgondolása annak valószínűsíthetőségével, hogy a forrás csak alaptörténetet ad, történetté a megformálás során válik. Még annyit, hogy az elbeszélő teljesen nyílt beleszólása a maga történetébe egyben arra ösztönöz, hogy a történetnek nemcsak többféle befejezést, hanem többféle értelmezhetőséget (is) tulajdonítsunk.
Másutt részletesebben kíséreltem meg értelmezni A kuruc világ után (1860) című elbeszélést, ezúttal mindössze azt idézem, ami az egyneműsítő olvashatóság ellen szól: „A történetnek vége van. Akik így szeretik, ne olvassák tovább. Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szíve jobban szomjazza az igazságot, mint az örömkönnyeket.” Egy történetnek lehet érzelmes befejezése (ezúttal ez következik a forrásból), s ez nem más, mint a megnyugtató kiegyenlítődés, a vétkes megbánta bűneit, visszatér elhagyott, áldozatkész feleségéhez, boldogan élnek, míg meg nem halnak. De ez már kívül esik a történeten. Az elbeszélő azonban nem hagyhatja abba, a forrásban olvasottakba nem nyugszik bele, nincs, nem lehet kiegyenlítődés, csak le/elszámoltatás, véres befejezés, melyről különféleképpen lehet vélekedni, mint ahogy a hagyományban különféleképpen vélekednek. Ami „valóban” történt, arra homály borul, jóllehet sejthető, legfeljebb az eseményt pontosan nem ismerők következtetéséből épül a többféle hagyomány. Ilyen módon a történet végeredményben lezár(hat)atlan marad.
E néhány, kevéssé ismert elbeszélésből ideemelt példa minden bizonnyal igazolja, hogy a magyar irodalomban nem megszokott szerkesztésű kései regények (mint amilyen A kiskirályok, az Öregember nem vén ember, a De kár megvénülni, vagy a valamivel korábbi Az élet komédiája) mellett Jókaihoz a kísérletező kedv korántsem lett hűtlen, kereste, és nemegyszer föllelte, miként térjen el a jól bevált sémáktól. A hihetetlen tematikai változatosság párosult a megalkotás módjának meglepetéseket okozó ötletességével; elbeszéléseivel a századfordulós novellistáknak, sőt Krúdy Gyulának is kínált tanulmányozni valót. Ha belelapozunk a Túl a láthatáron (1912) címmel már posztumusz novelláskötetébe, feltűnhet, hogy a terjedelmüket, tárgyukat, nyelviségüket tekintve különböző jellegű elbeszélések címe, de kiváltképpen alcíme mintegy műfaji eligazítóul szolgál, egyfelől az idealizálás címkéjét önmagára nézve nem elismerő szerző ilyen módon is tiltakozik, jelezvén „realizmus”-közeliségét, másfelől a „való élet”, melyre szívesen hivatkozik, sokféleségével, nemegyszer megragadhatatlanságával jellemezhető, minek következtében az elbeszélés (novella) szinte a meghatározhatatlanságával „valamilyen megtörtént, szokatlan esemény” (mint azt Goethe mondta egy titkárával, Eckermann-nal folytatott beszélgetésében 1827. január 25-én; persze Goethe a novellát elhatárolta az elbeszéléstől, a német kutatás továbbra is osztja ezt a nézetet, Jókainál ennek nincs nyoma, az ő differenciáló igyekezete más irányba tart). Ezek után nézzük meg, miféle alcímekbe, ritkábban: címekbe botlunk a kötet lapozgatása közben: „Elbeszélés a való életből”, több ízben: „Igaz történet”, „Nyelvtudományi értekezés”, több ízben: „Történelmi elbeszélés”, „Nem mese ez, hanem igaz történet”, „Korrajz”. A címek közül: A gondviselés egy repülő virágmag történetében, Képek a múltból, A mostoha meséi, A kaméliás hölgy igaz története. Ennek megfelelően a Jókainál sohasem jelentéktelen első mondatok vagy kiegészítik, vagy megerősítik, vagy éppen ellenkezőleg, cáfolják a főcímet. A Lélektámasztás így indít: „Csodatételt írok le, ami nem mese, ámbár hitregei dicsfény veszi körül.” Az elbeszélés aztán az első mondat látszólagos önellentmondását oldja föl. Az elbeszélés zárlata a kezdő mondatra reagál, miközben erősíti-értelmezi a címet, összegzi a történetet: „és az ilyen csodatévő embert nem nevezik ki a szentek közé. // Legalább az író társak konklávéjában legyen beatifikálva” (a boldoggá avatás szókincsének felhasználása nem blaszfémikus célzatú, hanem az első mondatban jelzett „csodatétel”, „hitrege”, „dicsfény” igenlő bevonása a történetbe). Az ugyancsak szerfölött ritkán emlegetett elbeszélés, a Kuglóf (1894) igaz történetként jutott a gyűjteménybe. A hitelességet az írói műhelybe bepillantással lehet ellenőrizni: „Van nekem egy jegyzet-gyűjteményem, amit majd egyszer, kézirat gyanánt kinyomtatok; de csak könyvtárak számára. A múlt idők eseményei, adomái, ásatag fogalmak, özönvíz előtti tépelődések.” (Nagy valószínűséggel azokról a noteszekről van szó, melyek hiányosan maradtak ránk, amelyekbe Jókai az olvasottakat, hallottakat, kijegyzetteket utalásszerű fogalmazásban jegyezte be, valójában regényeinek, elbeszéléseinek tárgyát.) Ezúttal a történet furcsa fordulatainak hihetővé tétele érdekében ide céloz, hogy a száműzetésbe induló, majd visszatérő birtokeladási/visszavételi cselekvéseit hihetővé tegye. A címben említett „kuglóf” a történések végén válik főszereplővé: a megsütött kuglóf „fenekén” találja meg a visszatért birtokos a „szerződés”-t, amely aztán „kuglófostul” vándorolt a „Kreishauptmannhoz.” A záró mondat: „A kuglóf fenekéhez ragadt szerződésből »ereklye« lesz, most is látható a M. család archívumában.” Az éjféli fogás erőteljes nyitása: „Előrebocsátom azon figyelmeztetést, hogy aki hajlandóságot érez ideges rohamokra, az ne olvassa végig ezt a történetet, mert ennek a kimenetele olyan drasztikus, hogy azt soha nem fogja felejteni, mint ahogy én nem bírtam az emlékezetemből kiirtani, pedig már negyven év folyt le azóta.” A történet 1849. október 7-ét jelöli meg a történések napjának, érzékelteti a szabadságharcot leverő hatalom teremtette környezetet, melynek ellenében különféle hiedelmek élednek föl. Egy éjszakai különös fényjelenség, majd kialvása körül tanácstalankodnak a zsandárok. A történet nagy részén e különös tünemény keltette félelem uralkodik mindaddig, míg nem derül fény a jelenség okára. „Akit a vitéz zsandárok akkora stratégiai készülettel szerencsésen elfogtak, az a derék tudós Frivaldszky természetbúvár volt, aki tudományos buzgalmában éjjeli sphynxekre és halálfejes pillékre vadászni járt ki a svábhegyi kastélyából. Az a zászló egy lepkefogó volt, a czilinder a rovargyűjtő doboz, s a tolvajlámpa a lepkecsábító fény.” „Hanem erről az esetről nem vettek fel protokollumot.” A megírás-közlés évében már ártatlan anekdotikus elbeszélésnek gondolhatták az olvasók, akik nyugtázták Jókai humoros-szatirizáló modorát. A félelmetes kezdés ott vonódik vissza, mikor a szabadságharc leverése után támadt képtelen reménykedésekről kapunk beszámolót. Aztán visszatérül az elbeszélő történetéhez, és az éjszakánként különböző helyeken felvillanó, majd elhaló fény, a zsandárok nyomozása legalábbis titkos találkozókra, netán összeesküvésekre engedhetne következtetni. A természetbúvár szembesülése az őrjárattal mulatságos párbeszédre váltja át a félreértést. Ezt tetőzi be az elbeszélői magyarázat, mely groteszk módon utal vissza a bevezetés félelemkeltő hangvételére, hiszen szfinxekről, halálfejes pillékről van szó. Az elbeszélő felcsigázza az érdeklődést, ezt fokozza az elbeszélés, majd a tetőpontra érve (rajtakapják a természetbúvárt) kitetszik: sok hűhó semmiért, más idézettel: vajúdnak a hegyek, és nevetséges kis egér születik. Ebben a viszonylatban a szfinx, a halálfejes pillangó a humoros hatás érdekében nagyotmondó bevezetéssel szemben a kicsinyítés eszközéül szolgál, mintegy kipukkasztja a feleresztett léggömböt. A befejező mondat pedig egy másutt sokszorosan kigúnyolt bürokráciát vesz célba. Az igénytelennek látszó elbeszélésből kitetszenek az író játékos cselfogásai, a várakozás felkeltése, majd kioltása, a kettő közötti kontrasztok szemléltetése. Egyben a jelentések relativitása, hiszen a szfinx is, a halálfejes is más konnotációval rendelkezik önmagában, megint mással a lepkékre vonatkoztatva.
A kötetet más szempontból lapozva az idős író kifogyhatatlan ötleteit regisztrálhatjuk. Az életében talán utolsónak kiadott, azaz 1904-ből származó elbeszélés címe: A férj kabátja. Az elbeszélés két részre van osztva. Az első részben az eltűnt és minden bizonnyal öngyilkos férj hagyatéka, a feleség hősies magatartása a tárgy, míg a feleséget egy akció elvezeti a bolondházba, hol fölismeri odazárt férjét. A második azt beszéli el, mint jutott a férj a bolondházba. Azaz: az eseménytörténetet egy megfordított kronológia szerint adja az olvasó tudtára az elbeszélő. Miközben több helyszínre vezet el. A feleség Nizzában (ahol Jókai is megfordult új családjával) gyógyíttatja megfáradt idegeit, a férj egy részvénytársaság igazgatótanácsában vesz részt. Innen gördülnek sebesen az események. A táviratilag hazahívott asszonyt a férj egy levele, melyben tönkremenéséről tájékoztatja, valamint a Margit hídon talált kabátja várja, mivel feltehetőleg onnan vetette magát a mélybe. A továbbiakban az asszony hétköznapi történetével találkozunk, mely a férjre ráismerésig tart. A második részben olvasható a férj története. A férj beleszeret a vendégeskedő ének- és táncművésznőbe, pénzzé teszi, amije van, megírja levelét, és eljátssza az öngyilkosságot. Az ének- és táncművésznő úgy tesz, mintha ráállna a közös útra, de bolondházba viteti a férjet. A történet messze túlmutat önmagán. A Baltaváry Tihamér névre hallgató férfi vezetékneve figyelemre méltó (négy szótag, mint a Baradlay; igaz, Rideghváry is négy szótagos, de nevében a rideg elidegenítő, míg a jól hangzó Baradlay rokonszenvet keltő, ugyanakkor a Baltaváryban a baltát ellensúlyozza a jóhangzás), az énekes-táncosnő viszont Jezabel, s ennek bibliai névadója kellemetlen asszociációkat kelthet. A névadásnál fontosabb a tárgy: a részvényeiből élő Baltaváry sikkasztásra vetemedik: ehhez hasonló történetek a nagyvárosi események közé tartoznak, amelyeket a 19. század második felének irodalma bőségesen beszél el. Általában elmondható, hogy Jókai sem a technicizálódásnak, sem a polgári átalakulásnak nem volt kárhoztatója, ellenben a tőzsdézésben, a gyanús pénzügyi machinációkban (emlékeztetek A lélekidomár első részére) a gazdasági bűnözés lehetőségeit leplezte le; a maga részéről a nemesi polgárosodásnak, vállalkozásnak egészen más változatait üdvözölte műveiben (a Felfordult világ óta). Elmondható, hogy ez a történet olyan nagyvárosi visszásságra derít fényt, mely a kapitalizálódás árnyoldalaihoz tartozik, s teszi ezt olyan történettel, amely újsághírek/tudósítások nyomán volt megfogalmazható. Az a tény, hogy az események időrendjét fölcserélve beszélte el, milyen szerephez jut a férj kabátja egy akár társadalomrajznak is tekinthető elbeszélésben, a „modern” idők modern megjelenítésével jelzi, az író keresi az elbeszélések új útjait. Ha úgy tetszik, teljesen hagyományos a Peczölt uram (1900) című elbeszélés, mely a Túl a láthatáron utolsó előtti darabja. Ezt már csak egy nagyon személyes visszaemlékező, családi hagyományt felelevenítő novella követi. Ráadásul eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy akár anekdotaformává volna tömöríthető a történet, kisközösségi elbeszéléssel, csattanós befejezéssel, a félreértés-stratégia bevetésével szerzett eseménysorral. Ugyanakkor az enigmatikus cím, mely majd megismétlődik az utolsó mondattal, semmit nem sejtet a történésekről, egyes számban áll, jóllehet majd két szereplője lesz az elbeszélésnek. Önmagában semmiféle jelentést nem hordoz, hiszen önmagában sem magyar, sem német, sem semmiféle más vezetéknév. Beszélő névként sem gondolható el, mivel a beszélő név valamely tulajdonságra, magatartásra utal (Szélházy, Nyúzó, Tallérossy, Mindenváró), a Peczöltben meg nem rejlik efféle, a 19. században sűrűn alkalmazott írói megoldás – a jellemzésnek kézenfekvő, fáradságot nem igénylő változata. Viszont a történet annál beszédesebben bontja ki a Peczöltben megbúvó jelentést, szóhasználatot, reagálást. Maga a történet felfogható „a falusi kislány Pesten” típusú novella lehetséges alfajának, mivel azok az ellentétpárok, amelyek a jelzett elbeszéléstípus lényegét alkotják, itt is föllelhetők: közeli-otthonos versus távoli-idegen, meghitt versus furcsa-szokatlan, falu–város, magyar nyelv versus nem magyar nyelv, falusi szokásrend versus városi szokásrend etc. Mindez hozzájárulhat(na) egy pusztán anekdotikus novella cselekményének kibontásához, melytől egyébként a kölcsönös félreértések ütközése/ütköztetése sem idegen. Ami azonban a szerző nyelvi ravaszságát illeti, egy általa másutt már sikerrel alkalmazott fogással kölcsönöz többletet az önmagában csak humoros, a merő szórakoztatás igényét kielégítő és a különböző alakzatokból már ismerős történetnek. Valójában ez következik a címből, ez a csattanós záró mondatból. A történet mindössze annyi, hogy Péntek Péter és Péntek Pál a falusi „görög” beszéde nyomán elhatározzák, hogy elszekereznek Bécsbe, ott megcsodálják a templomot, melynek tornyába beleakad a hold, s megnézik mindazt, amiről a görögtől hallottak. Felpakolván az elemózsiás zsákot, pénz nélkül indulnak a nagyvárosba. A történet aztán kalandjaikról számol be. A Vörös Ökör fogadóban szívesen látják őket, etetik-itatják, lovaikkal együtt. Ők meg meglesnék a látványt. Nincs szerencséjük, mivel hol a köd, hol más miatt nem látják meg a tornyot, de több napon át vidáman élnek a fogadós „vendégszeretetével”. Megunják, hazaindulnának, csakhogy a hálálkodás közepette „egy irgalmatlan hosszú papirossal a kezében” a vendéglős a bezahlt fordulattal él. Mire a válasz: „Megkövetem, nagy jó uram, én nem vagyok Peczölt, az én nevem Péntek Péter.” A gesztust marasztalásnak véli a két Péntek, s másnap ugyanez a szcéna játszódik le, a fülükbe kiabálják: „peczólt, uram”. Itt megakad a történet, a megértés kilátástalansága immár a nyelvi szintet éri el, hiába érti félre a két Péntek az osztrák felszólítását, sem válaszolni nem tudnak, sem szabadulni a kényes helyzetből. Ekkor lép közbe az elbeszélő véletlene: odairányítja a bravúrjairól és tréfáiról nevezetes gróf Sándor Móricot, az „ördöglovast”, aki elintézi a pénzügyet, még útravalót is ad a testvérpárnak. Az elbeszélő aztán nem is szólítja másként őket, mint Peczölt uraiméknak, akik hazafelé mentükben a gróftól kapott pénzen be-betérnek a közbeeső állomásra, s a rendelést már a Bécsben tanultakkal intézik: zwei gulden Gölödiny; drei Gulden stercz. Ezt vitték magukkal bécsi kirándulásukra, ezzel térnek haza, mivel e „horrendus öszszegért kaptak akkora tál szalonnás gombóczot és sterczet, hogy az hat kapásnak is elég lett volna.” Odahaza pedig a két feleség „szintén golödinynyel és steczczel várta haza az argonautákat.” A kör bezárult: amivel elindultak, azzal értek haza, amit hazahoztak, azzal várták őket. Az elbeszélő megengedi magának, hogy ironizáljon a testvéreken, az argonauták nem mitológiai távlat, hanem a kisszerű jelenkori és az antik fenséges konfrontálása révén részint önreflexív gesztus a történet kisszerűségén humorizálva, részint a derék-egyszerű szereplők olyatén beillesztése a „tárgytörténetbe”, amely az eposzparódiák funkciójában készült komikus eposzok eszköztárát kéri kölcsön. Ám a csattanó csupán ezt követőleg csattan: „S minthogy itthon mindent elmondának, a mi velük történt Bécsben, rajtuk maradt holtig predikátumképpen a »Peczölt uram«”. A kis- és nagy kezdőbetű váltakozása egyben a szerkesztés szolgálatába van kényszerítve. Több diszciplína felől közelíthetünk történetünkhöz. A nyelvészet a ragadványnevek keletkezésének „művelődéstörténeti” hátterét firtathatja, az anekdotakutatás a jellegzetes esetek közé számítja a történetet, amelynek szóbeli (tömörített) előadása sosem téveszti el hatását abban a kisközösségben, mely szívesen osztozik a derűs együttlétekben. Ugyanakkor az összehangzó nyelvi jelenségek félreértésekre okot adó alkalmai Jókai élclapjából és némely regényéből ismerősek, a magabiztos anyanyelvi beszélő számára az idegen nyelvű szólás csak akkor fogadható be, ha a hangzóságot a magáéra le tudja fordítani. Ez a nyelvköziség olyan félreértések forrása (lehet), amely azok számára hat nyelvi komikumként, akik mindkét nyelvben valamennyire járatosak. A testvérpár megtanulta, hogy zwei és drei Gulden, de jelentését nem tudatosította, így a többi féleértés mellé egy újabbat párosított. Látszólag kevéssé „találékony”, „különös” eszközzel él az elbeszélő, egy történetet mond el elejétől a végéig, a novella igényének megfelelően a testvérpár életének egy darabját, látszólag epizódját, valójában (a ragadványnév révén) jelentékeny eseményét beszéli el, méghozzá olyan formában, hogy a címben előre jelez valamit, ami aztán az eseménysor végén nemcsak magyarázathoz jut, hanem megnevezéshez is, a figuráknak mintegy díszítő jelzőjükké emelkedik. Ez a Jókai életművében megbúvó, önmagában messze nem különlegesen fontos elbeszélés azonban jó néhány olyan tulajdonságot árul el a szerzőről, amelyet még a Jókait szigorúan bíráló kritika is elismer: a történetmondás, a cselekményszövés frissessége, „természetessége”, a nyelvi humor érvényesülése, nem pusztán a helyzetkomikumé, hanem a jellemkomikumé, humorának nemegyszer elementáris ereje, jóllehet itt kissé visszafogottan él vele (a névjátékra példa: späterre a válasz: „Ez mind Péter”). Mindez alá van rendelve a történetnek, amely tehát két síkon zajlik: a testvérpárén (főleg nyelvi és viselkedésbeli reagálásukkal) és az elbeszélőén, aki a történetet mintha rezzenetlen arccal, de annál ironikusabban adná elő.
A magam részéről nem vitatkoznék Máraival: Jókai Mór – hélas, igaz, ő nincs egyedül, nemcsak író-követői révén él tovább, hanem úgy is, mint a 19. századi magyar prózai epika egyik jelentékeny hozzájárulása az európai irodalomhoz.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
