Pécsi Györgyi
Liberté vagy amit akartok 

   Szombat este Thália, vidéki színházak hete, összesen egy előadásban játsszák a debreceniek Szőcs Géza Libertéjét. A Thália nagyterme éppen csak megtelik: az előadás fergeteges, a közönség mértékletes. Magyarországon – mióta? – sem megbuktatni, sem igazán sikerre vinni nem tudja a közönség a darabot. A legpocsékabb haknit is megtapsolja illő módon, a legjobbat kicsit jobban. 
   Drámapedagógus barátnőmmel telefonon még aznap éjjel hosszan megvitatjuk – nem a darabot, hanem a produkciót. Minden előadást megnéz, kitűnő a minőségérzéke, azt állítja, a Vidnyánszky-féle Liberté egészen kivételes (további fokozások), megérdemelte volna az előadás, hogy minimum színpadra tapsolják az egyébként jelen lévő írót és rendezőt. Aztán arról a zavartságról tűnődünk, ami a közönséget kétség kívül uralta. Nem értették, vagy nem merték érteni; tanácstalankodtak, mit kezdjenek az extrém poénokkal. Szelíd, alig-derűs moraj, amikor egy földig érő ronda vörös csillaggal kitünteti Andropov elvtárs Kádárt (Eperjes majd összerogy a súlya alatt), holott nyerítve kellett volna fölröhögni.
   Szőcs darabja egyszerű is meg nem is. Mondom, nem kell mindent érteni. De mégis: minden együtt volt, ami más, jóval gyöngébb posztmodern (mi a fene ez most már?) műveket is sikerre vinne, itt meg valami tompaság. Nyilván ötvenhattal van baj – igen-igen csekélyke ismeretek, az újabb meg még újabb értelmezések meg jobban elbizonytalanítják az országlakót. Most akkor szabad kiröhögni Kádárt vagy sem? Fogalmad sincs, mi van az iskolákban itt Pesten, mondja barátnőm, a tanárok félnek, a legszívesebben ötvenhatostul elhallgatnák az egész komonizmust.
   Szőcs új könyvét, a Limpopót a Könyvesztiválon mutatták be. Tömegiszonyom van meg klausztrofóbiám, éppen előtte vettem részt egy beszélgetésen, bánatomra (légszomj) ki kell menekülnöm a WTC-ből (Kongresszusi Központ). Voltak, voltak, de azért nem túl sokan, mondják barátaim, viszont a szomszéd teremben, ahol éppen egy újonnan föltűnt médiahölgy könyvét mutatták be, a terem zsúfolásig megtelt.
   Pedig hát a fesztiváli közönség nem az átlagos magyar (nem)olvasó, hanem a figyelő, a szellemi „ragadozó”, aki képben van, aki zömmel egy ütemre jár a micsodával is… Mondjuk, a napi szellemi-kulturális tőzsdei árfolyammal.
   Pedig hát Szőcsnek is van legendája is, meg mítosza is, szövegei szerintem az utóbbi évek leginspiratívabb szövegei, de úgy látszik, ez mind nem elég – nem a sikerhez, hanem a méltó figyelemhez. Óh, Horváth János, hogy a művelt közönség a figyelmével maga is formálja, alakítja a nemzeti kultúrát, irodalmat értékeket meg tudatot…!
   Ne legyek hát igaztalan a színházlátogató közönséggel – az irodalom, a könyvek világában sem képes a közönség egymaga (tömegmédia nélkül) sem megbuktatni sem sikerre vinni egy művet vagy szerzőt. A közvélemény-formáló médiumok megadják az alaphangot – ez lesz a fesztivál, a könyvhét, az esztendő nagy szenzációja, legnagyobb sikere, a legnagyobb pénzösszegű díj várományosa – az érzékeny, értő közönség veszi a lapot, nem csalódik, örvendezik, a könyv tényleg nem rossz, talán egészen kiváló, de mellette más kiválóak is vannak, talán még kiválóbbak is, de az istennek nem hagyná átverni magát saját maga által, az istennek se menne a saját feje után, az istennek se bízná magát saját ösztönös értékítéletére. Nem magyarországi betegség ez, a világon mindenkor és mindenütt így működött és működött az ízlés- meg értékrend formálás, csak nálunk mostanság valahogy gyagyábbnak, provinciálisabbnak tűnik. Talán mert túlságosan is odavoltunk magunktól, hogy művelt, könyvolvasó, irodalomszerető nemzet vagyunk. Hát… nem vagyunk azok.
   De vissza a szombat esti Tháliához meg a Libertéhez!
  Kicsit elkéstem, a színház előterében jókora várakozó embersereg téblábolt. Fölmutattam (kezébe adtam) az ügyelőnek a jegyemet, hogy akkor most hová is üljek. A ruhatár mellett jobbra, kicsit várni kell, mondja. Lassacskán besodródunk a kamaraterembe, szűken vagyunk, egymás hegyén-hátán. Gyanakszom, de nem eléggé, hogy valóban ide szól-e a jegyem, hogy ekkorka helyet kapott volna a Liberté. Aztán elkezdődik a kamara előadása, ötvenhatos dokumentumfilmből pár kocka, majd a színen egy laktanya parancsnoksága, odakint sortűz (talán a mosonmagyarórvári); röpködnek a bazdmegok, aztán a legbunkóbb, legvéresebb szájú sztalinista tiszt (parasztgyerek amúgy) elviharzik, majd diadalmasan visszatér, karján a nemzetőrök trikolórja: ő lett a felkelők nagy bunkó parancsnoka. Viszont az értelmes jó kommunista tiszt nem megy bele a felelőtlen játékba stb. A közönség vevő a poénokra, harsány nevetések, értenek mindent. Lassacskán végérvényesen leesik, hogy eltévedtem, elirányítottak – a méreg esz meg! Nézem ezt a blődséget, miközben a nagyteremben, pár lépésnyire megy a Liberté, amire hónapok óta készülök. Végre újra dok. filmkockák peregnek, pisszegések közt kimászok, valahogy kikecmergek a kamaraterem bennfentes nézőközösségéből, bocs, mondom, csak úgy magamnak, nem ide jöttem, hanem a nagyszínpadosra, Szőcs Gézát nézni. A nagyteremben végre nekem is jut katarzis, egy magyarországi színházi előadás, amin végre nem ásítozok, amit végre nem udvariasságból meg megszokásból ülök végig – lásd mint fönt, a Liberté fergeteges!
   Így aztán nem tudom meg, hogy a kamarában hogyan végződött a másik ötvenhat (vagyis ugyanaz az ötvenhat, de egészen másképpen). Lehet, hogy ott igazságosan meg méltányosan (a becsületes kommunisták meg a becsületes, de megtévedt forradalmárok utóbb megdicsőültek, a hitvány ávósok meg a zavarosban halászó csőcselék megbűnhődött, vagy ilyesmi, már ahogy abból, amit láttam, sejthető). Emitt, a nagyszínpadon fizikai (történelmi) elbukás meg erkölcsi győzelem a forradalmárokat illetően.
   Jó volt együtt látni a két darabot, és már csak az az egyetlen, nem költői kérdés maradt megválaszolatlanul számomra, hogy akkor tulajdonképpen ki is győzött akkor és ott és azóta is, történelemben, irodalomban, etc.