A mutatványos kocsi reggel érkezett meg a faluba. A bakon hatalmas termetű, fekete bajszos férfi ült, széles karimájú fekete kalapja alól gyanakodva kémlelt körbe, mintha nem tetszett volna neki a falu, vagy mintha keresett volna valamit, noha többen megesküdtek, hogy soha nem látták még errefelé, s amikor letáboroztak a templom előtt, közvetlenül az első világháborús emlékmű mellett, a kocsiból kimászott egy hosszú hajú, szőke nő is, s egy erek kézitükörben gyönyörködve szív alakú arcában, fésülni kezdte napfényben felaranyló haját. A férfi nem törődött a nővel, előszedte a kocsiból és fölverte a sátrat, gyorsan dolgozott, kissé unatkozva, de pontos, kiszámított mozdulatokkal. A nő tapsolt és kitette a táblát: „Panoptikum. Itt látható az ördög. Belépődíj felnőtteknek százezer lej, gyermekeknek, árváknak, özvegyeknek, nyugdíjasoknak ötvenezer.”
Délben tizenkettőkor, a harangszó után már ott tipródott a fél falu. Először fizetni kellett, a szőke nő szedte a pénzt egy dobozba, amelyiken még olvasható volt az elmosódott felirat: „Kupán kalap”. Akik fizettek, kaptak egy bilétát, amelyen egy ördögfej volt látható, majd kettesével engedte be a várakozókat a fekete kalapos férfi.
Először Liptai bá ment be, a sógorával. A félhomályban nem láttak semmit, hiába meresztették a szemüket, csak az üresség kérdőjelei örvénylettek a levegőben.
„Maga lát valamit, Dénezs?” – kérdezte Liptai a sógorát.
„Én igen, Káruly. Rusnya fekete pofája van, patái s a szeme úgy világít, mit egy lampion, de hiszen jól látja maga es, nem? S osztán érezni a kénkőszagot es!” – kezdett tüsszögni.
„Pihá” – vetett keresztet Liptai bá, s maga elé engedve a tüsszögő sógort, kilépett a fényre.
„Milyen?” – kérdezték keresztet vetve az asszonyok.
„Milyen, milyen? Hát milyen z ördög?! – szólt vissza foghegyről az orrát törlő sógor. – ne mind sajnálják a pénziket, ki tudja, még mikor láthatnak mifelénk ördögöt?”
„S bántotta-e magikat?”
„Itt vagyunk, nem?” – húzta ki magát, fájós derekáról is megfeledkezve, legényesen Liptai.
„Osztán beszél-e?”
„Igen az, a fene a belibe!” – köpött ki Liptai.
„Osztán milyen nyelven, magyarul-e vagy románul?”
„Mennyenek bé s nézzék meg, ne mind kíváncsiskodjanak itt nekem.”
Egyre többen bátorodtak fel, s miután fizettek, sorba álltak, kettesével tűntek el a sátorban. Elégedetten, kissé elgondolkodva jöttek ki, de kevesen kommentálták a látottakat. Közben egy cápaalakú felhő nyelte el a napot s a félhomályban bizonytalannak, kissé ijesztőnek tűnt minden, ennek ellenére az érdeklődők száma nem csappant. Délután négyre már szinte mindenki látta. Maga a tisztelendő úr is, a harangozóval, de ők se szóltak semmit, a polgármester asszony is a rendőrrel, ők elképedve hümmögtek s a milicista kis gondolkodás után elkérte a fekete kalapos férfi engedélyét, átadta a polgármester asszonynak, aki hosszan vizsgálta, aztán olyan képpel adta vissza, mintha citromba harapott volna, láthatólag minden rendben volt Hans Müller engedélye körül…
Mielőtt a férfi neki állt volna szétszedni a sátrat, még jöttek néhányan a cigánysorról, de nem volt elég pénzük, a purdékat, akik éktelen visítást csaptak, mert mindenáron látni szerették volna a drákut, már ingyen engedte be a kalapos, aztán legyintett.
„Az eladásnak vége!” – mondta németes akcentussal, meghajolt, vigyorgott és meglengette széles karimájú fekete kalapját, majd gyorsan szétszedte a sátrat, visszapakolta a mutatványos kocsiba és füttyentett. A nap ebben a pillanatban bukkant elő ismét a fekete felhők közül, s amikor a nő, a pénzzel teli kalapos dobozzal beült a kocsiba, még egyszer, mintha búcsúzóul fölaranylott a haja, aztán a fekete kalapos férfi fellépett a bakra, a lovak közé csapott és a káprázatok közé veszett, kocsistól, mindenestől. A szájtátiak még csak annyit láttak, hogy a mutatványos kocsi helyén egy pillanatra feltűnik egy hatalmas árnyék, s kitátja házkapu nagyságú száját, mintha el akarná nyelni őket, sikoltozva futottak amerre láttak, az első világháborús emlékmű mellett nem maradt senki, csak a harangozó, aki buzgón hányva a keresztet imádkozott, majd bement a templomba.
„Egy decentó egyeneset, kettőbe!” – rendelt Liptai a kocsmában magának és a sógornak.
Félrehúzódtak a sarkba és hallgatagon, maguk elé bámulva ittak.
„Csak tudnám – röhögött fel hirtelen Liptai, igaz már a harmadik pohár után – hogy a többiek mit láttak?”
„Na vajon? Hát aztot, ami maga. Pontosan aztot.” – szűrte a kevésbeszédű sógor fogai között a szót, és mert ő volt a soros, megrendelte e negyedik pohár egyeneset is kettőbe, de ehhez már szirupot is kért, mint akinek hiányérzete van.
„Kár, hogy hamar eljöttek – állt meg asztaluk mellett a milicista – így nem látták azt a félelmetes árnyékot, amelyik szinte elnyelte a fél falut.”
„Mi sem láthatunk mindent – mondta elutasítóan Liptai s mikor a rend helyi őrse sértődötten továbbállt, közelebb hajolt a sógorához, mint aki bizalmas vallomásra készül. – És ha egyszer valaki megmondja, hogy nem lát semmit?”
„Milyen a paraszt? – fintorgott a sógor, aki évtizedekig kalauz volt, az államvasutaktól ment nyugdíjba és lenézte falus feleit. – Ezek azt es lássák, ami nincs!…”
„De mink nem vagyunk ők! – gondolkozott hangosan Liptai, aki ötven évig erdészként tevékenykedett, s ki szintén lenézte ugyan a gazdálkodókat, de akit módfelett becsültek a faluban, mert igen sokszor szemet hunyt, ha falopáson kapott valakit – mink Káruly, igenis leleplezhettük volna a csalást.”
„Mért? Maga tényleg nem látta?!” – bámult rá a sógor meglepetten, s aztán magukba merülve ittak tovább.