Dávid Péter
Ádáz méreg és éjszín
Tompa Gábor: Hamlet homloka
Nem véletlen a Bookart Kiadó elnevezése, hiszen Tompa Gábor Hamlet homloka című kötete valóságos műalkotás, vagy ha ez túlzásnak hangzik, akkor is: jó kézbe venni, jó polcon látni. A hajlani és törni vágyó puhaborító és seszínű újrapapír világában az igényesség biztos jele a dombornyomott keménykötés és a szép borító, ez a Részegh Botond által tervezett sötét tónusú, világos, okker-barna kontraszttal kiegészített „bevezető felület”, amely előre jelzi a versek súlyosságát, az olvasó alászállását (már ha egyáltalán „alá”) a halálon túli lehetőségeket kereső gyász és a kőkemény világkritika birodalmába. A könyv teste tehát nagyon figyelemreméltó, és ha hozzátesszük, hogy a papírminőségen sem spórolt a kiadó (a lapokkal akár kenyeret is lehetne vágni), akkor legfeljebb a betűtípust kifogásolhatja a kritikus szemlélő, vagy az ilyen könyveknél nem is olyan meglepő árazást.
A borítón lévő szerzői név és cím – jóllehet betűmérettel és színnel is elkülönül – egybemosódik a sajátos elrendezésnek köszönhetően, arra ösztönözve az olvasót, hogy a szövegekben a hamleti megszólalás jellegzetességeit keresse, az őrült beszédet, amelyben van azért rendszer, a „vonulj kolostorba” és a „mit tennél te érte” indulatos kirohanásait. Ezek helyett azonban Hamlet más oldalával ismerkedhet meg a verseket vizsgáló, lévén, a „Dánia börtön”-féle kritikus hang és az „éjszínt” viselő gyász kifejezése lesz a meghatározó a kötetben.
A könyv két jól elkülöníthető ciklusból épül fel, az Ante diemből és a Posztumusz szombatból. A kötet felütése apokaliptikus vízió. A prófétai, dörgedelmes hangon megszólaló első két költemény (Ünnepélyes szónoklat, Megfigyelés-futamok) halmozásokkal dinamizált, expresszív nyelvben kiált a különböző pártokat és érdekeket kiszolgáló, egymás ellen acsargó „testvérek” – akik ugyanazon nemzet tagjai – és a szolgalelkű, népszerűség- és pénzhajhászó „pennaforgatók” ellen. A kőkemény kritikába – amely érzékletesen ábrázolja a világvégi kor visszásságait: a gerinctelenséget, az agymosó „tájékoztatást”, az átkát megérdemlő nemzetet – nemcsak a hamleti monológ keserűsége, de Vörösmarty-allúzió is vegyül („s a sír felett nincs férfimunka már”), ráadásul felfedezhetők benne annak az erős vallásos személetnek a jellegzetességei, amely oly jellemző az egész kötetre, és amely nem csupán díszítőelemként, de a versek szerves részeként alkalmazza a keresztény motívumokat.
A felütés témája és erősen kritikus hangvétele a kötet más szövegeiben is visszatér, mint ahogy a Pillanatfelvétel világvégi leírásában, a Ceauşescu medvéi politikus szatírájában, vagy A nagy perspektíva és Záró végtelen szonettjeiben, amelyekben a lehetséges jövőképet vázolják fel a versekben beszélők („Mesterséges intelligencia: / illik az agynak elsorvadnia”, illetve „rohadt jelenben bűzlik már a holnap”). Ezeknek a szövegeknek a legjobbja mégis talán a Lábjegyzet visszapillantó tükörbe, amely megidézi Bartókot, utal a Himnuszra („milyen magyar szavakra hallgatsz / hazát teremtő Istenünk?”), és a paraklétoszi szerep hagyományát folytatva szól Istenhez a zárlatban: „áraszd tehát a vesztesekre / áldásod mályvaszín borát / s tanítsd feltétlen szeretetre / azt ki emlékszik s megbocsát”.
A kötet izgalmas helye a Verslabor, egy ciklus a ciklusban, amelyet a Válság című vers előlegez meg, tematizálva a vers keletkezésének problematikáját („Ne várj: az ihlet nem jön már soha”). Az ihlethiány, a szavak elszaporodása, és „bátor navigálásuk” a költemény eleje és vége között valamilyen, a versben beszélőtől idegen entitást hoz létre, ahelyett, hogy Isten irányítaná ezt a bonyolult működést (mindez az egyik legkötöttebb formában, szonettben van elmesélve). A Verslabor darabjai valóban a nyelv önkényes megnyilvánulásainak, a szóelemek, szavak, rímek zabolátlan futamainak tűnnek. Legalábbis első látásra mindenképpen, hiszen olyan nyelvi játékoktól sem riadnak vissza ezek a versek, mint az „ellett és el-lett”, a szerb pozoršte (jelentése: színház) és „pazar Isten” összekapcsolása, vagy amilyenek az Asztali mese tobzódó nyelvi leleményei („Kárpát-medence-gyulladás”, „verslábszagú”, „ad atka”). Ez a nyelvi működés azonban nem jelent felelőtlen, önmagáért való játékosságot, lévén, a szövegek jellemző sajátossága a komoly hangú, súlyos csattanó. Az Ott volnék, ahol nem című versben ez az eszköz például az otthontalanság érzését tematizálja: „Koslatok jövőmben / hibás hazámban”, míg a Verslabor című szöveg csattanójának („ez Ő”) nagybetűs utolsó szava biblikus utalásként csapódik a vers végén.
Az Ante diem ciklushoz tartoznak a dedikált költemények is, amelyeknek „címzettjük” is van. Nem csupán a szerző kapcsolati hálóját segítenek felvázolni ezek a miniciklust alkotó szövegek, de a költői identitás kérdéseivel is foglalkoznak. A Szőcs Gézának szóló Újmagyar Géza-siralom – az Ómagyar Mária-siralom remek parafrázisa –, a „Csiki Lacinak” írt Fővárosi éj, vagy „a 65 éves Visky Andrásnak” címzett Közös stáció mind az elmúlásról, az öregedésről és a túlvilági életről szóló, személyes nyelvű, mély szöveg. Ide sorolható talán a második ciklusban olvasható Hamlet tudatalattija is, amely Kovács András Ferenchez szól.
A másik ciklus, a Posztumusz szombat Szabó Lőrinc verseskönyvéből, A huszonhatodik évből választ mottót: „Mindenütt ott vagy, ahol valaha / tudtalak, láttalak, szerettelek…” A kötetnek ez a része ugyanis leginkább a szeretett személyek elvesztéséről szóló költeményeket tartalmazza. A központja a házastárs halála, ahogy a ciklus gerincét alkotó Triptichon Teklának is mutatja. Ez a hármaskép a gyásznak, a Szabó Lőrinc-i „mindenütt Sehol”-nak a megfogalmazása. Akárcsak a többi gyászoló versben, itt is megjelenik az idő egy másfajta felfogása, még akkor is, ha a címek a triptichonban nagyon is hagyományos időfelfogást tükröznek (Posztumusz szombat, Vasárnap reggel). „Én a múló időt már / rég nem / órákkal vagy napokkal mérem” – írja a Várakozás felütése. Furcsa kettőség a rímben összecsengő „rég nem” – „mérem”, hiszen valamiféle mérhető távolságot mégiscsak sejtet a „rég”. Ez a kettősség, az időnek valamiféle szubjektívebb, mérhetetlen fogalma bontakozik ki az olvasó előtt. A Kerti szonáta például sajátként írja le az időt: „Az idő titkon belénk költözött…”, az Alulnézet pedig kopogós, rövid mondataival a bizonytalanság tényszerűségét rögzíti az idővel kapcsolatban: „Az idő áll. Vagy múlik”. A gyászhoz, a vallásos világnézethez is kapcsolódik, hogy gyakran jelenik meg a ciklus darabjaiban az időn túli létezés, a halált negligáló örökkévalóság. Az Alulnézet ezt a test romlandóságával, a „féreg-mennyországgal” állítja szembe. A Messze közelség – ahogy a cím oximoronjából is lászik – sajátos ellentétet és összefüggést állít az elhunytak élőkre gyakorolt hatásáról: „Mert por a test és lebomlik a hús, / és kifordulnak széthulló szavak. / Ám szeretteid lelke mégse bús, / mert napról napra feltámasztanak”. Sajátosan orpheuszi ez a költészet, mint ahogy a Hamlet homloka meg is idézi az ókori mitológiai alakot, aki az alvilágba is követte feleségét, ahonnan azonban Eurüdiké számára nem volt visszaút (lévén, a költészet nem megoldás minden problémára). A kedves keresése például a Bűnbeesés zárlatának is lényeges motívuma, de Orpheusz a Hamlet tudatalattijában is megjelenik.
A Posztumusz szombat – összefoglalva a róla eddig írtakat – a gyász sokszínű leírása, amiben számot vet a kötet beszélője az idő átformált felfogásával, a túlvilági létezés lehetőségével és az orpheuszi fájdalommal. Ugyanakkor, és ez még sokszínűbbé teszi a kötet verseit, a hit mellett a kétely is megjelenik a szövegekben. A Kerti szonáta csattanószerű zárlata szerint nincs feloldozás a gyász alól: „Semmi sem súlyosabb a Semminél”, a Várakozás pedig a lélek örökkévalóságában való kételkedést fogalmazza meg: „A lélek ép és összetörhetetlen. / Segíts mindezt feltétel nélkül hinnem”.
Ha már a külcsín lényegességéről volt szó a legelején, a végén tegyük hozzá, hogy a Hamlet homloka belbecsben is felér a remek kivitelhez, pedig a szonettműfaj kiváló alkalmazásáról, a mesteri rímelésről még nem is esett szó. A két alaptéma, az erős világ- és nemzetkritika, valamint a gyász nem feltétlenül illene egy kötetbe, de a Hamletnek mint metaszövegnek az alkalmazása összeforrasztja a könyv két részét.
Bookart, Csíkszereda, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
