Ütőér

 

 2._Banner_Zolt__n.jpg


Banner Zoltán

 

Csak egy éjszakára…

 

Nem, nem arról van szó, kedves Olvasó, amire Te gondolsz. Nem a szerelem, hanem a halál, pontosabban a számonkérés éjszakájáról írt egy verset 1915-ben egy magyar költő, aki rögtön a félrelépés pillanatában felvállalta az európai lelkiismeret hangját. Betegesen érzékeny alkat volt (melyik igazán jelentős költő nem az?), annyira, hogy beleőrült abba, amit látott és amit átélt. De ezt a verset még azelőtt írta.

Szinte naponta eljárok a békéscsabai Körös, mert ilyen ága is van a Királyhágón túl eredő folyónak, tehát az Élővíz-csatorna partján álló mellszobor előtt, amely felirata szerint Gyóni Gézát ábrázolja, de az a gyanúm, hogy aki készítette, csak fényképekről ismerte a költőt, nem a verseiből. Kár, mert így akár az Ismeretlen Költő szobra is lehetne, pedig a békéscsabaiak megérdemelnék, hogy az a költő pillantson vissza reájuk, aki Sírversében fejfájának felirata szerint ezt üzente volna: „Boldog, ki itt jársz, teérted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt.” Az az ember, aki ezt a magas honvédői rangot, a „béke katonája” érdemrendet éppenséggel az azóta számos idegen nyelvre lefordított, s a brit irodalmi társaság díját elnyerő, ítélet-erejű versével vívta ki magának, amely az I. világháborút pontosan annak a világtörténelmi folyamatnak a fókuszába állította, amelynek mi is elszenvedői vagyunk.

Azóta kitört és lezajlott a második „nagy háború” is (a nép nevezte így az első világháborút, hiszen hosszú volt, és soha annyian nem vesztek oda), és nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött, de már régóta zajlik a III. is (talán egyetlen békeév sem volt a 20-21. században), és nyilván addig fog tartani, amíg Gyóni követelésére bár egy éjszakára nem küldik, nem küldjük a tűzvonalba a pártoskodókat, a vitézkedőket… mikor a halálgép muzsikál felettünk… a gerendatöréskor szálka-keresőket,… az uzsoragarast fogukhoz verőket,… a hitetleneket s az üzérkedőket,… a hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket…, hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára…, hogy esküdne mind-mind, s hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az istent: magyar vérem ellen soha-soha többet!

Jellemző reánk az a finnyásság, hogy ezt a verset mostanában sohasem mondják elégszer, hangosan, bele Európa képébe, sosem hallom az előadóestek műsorában, pedig ez nem afféle pacifista kézmosás, nem alkalmazható minden háborúban résztvevő valamennyi nemzet életérzésére, hanem tipikusan magyar sorsvers, akárcsak öt évvel később az Eredj, ha tudsz!, Reményik Sándor erdélyi sorsverse.

Kétségtelen, hogy Ady költészete tárja ki a kaput a modern magyar líra előtt, s utána soha többé nem lehetett úgy írni, mint azelőtt. Jött is a Holnap és a Nyugat, s elkezdődött a magyar költészet Európában páratlan száz esztendeje, hiszen a nyugati országokban már régóta felesleges luxus (esetleg fluxus) a versírás, nálunk pedig ma is annyi költő ír jó, jobb és legjobb verset, hogy a rengeteg irodalmi folyóirat sem győzi közölni. Méghozzá párhuzamosan történik ez a felvirágzás azzal az állandó életveszéllyel, a maradás és megmaradás kihívásaival, effektusaival, amelyekben kontinensünk szíves volt részesíteni bennünket.

S éppen ezért hat e százéves korszak nyitányaként a Csak egy éjszakára... plebejusi tetemrehívása s az Eredj, ha tudsz! félrevert harangszava, mert előrevetítik e történelmi játék fő motívumait.

Én az idei júniust Gyóni emlékének szentelem, hiszen Trianon hónapjában, méghozzá ugyanazon a napon, június 25-én született és június 25-én halt meg 1917-ben Krasznojarszkban. Fogolytársa és egyben nagybátyám, Banner Benedek lámpásával keresem, képzeletben, a sírját, hiszen az 1960-as évek elején még azt írta: „Negyvenötödik esztendeje fekszik Gyóni Géza krasznojarszki sírjában”, s tudomásom szerint azóta sem keresték, találták meg s hozták haza valamelyik nemzeti temetőnkbe.

Benci bátyám igaz, s miután a kommunisták kiutálták a városból s Budapestre költözött, azután is hűséges csabai polgár volt, tanár, iskolaigazgató, régész, néprajzos, az első Munkácsy-szoborállítás egyik javallója 1936-ban (amelyet végül csak az ötvenes években állítottak fel, és jelenleg a múzeum előkertjében látható) remek kis könyvekben foglalta össze mindkét harcoló fél köréből gyűjtött jellemrajzait. És birtokomban van egy írógépes kézirata Gyóni Géza hadifogoly éveiről. (Valamikor a Békési Élet helytörténeti folyóirat közölt belőle részleteket.)

Késő ősszel egyszer magához hívott. Akkor mondta el, hogy megbeszélte a magyar művészekkel és iparművészekkel, fessenek keretet egy papirosra, azt hétszáz példányban lehúzzák és Ő mind a hétszáz példányra saját kezűleg ráírja a Levelek a Kálváriáról ciklus első versét, és darabját öt rubelért eladva, a befolyó összeget, 2500 rubelt a legénység karácsonyának szebbé tételére ajánlja fel. Ráadásul csomagot kapott hazulról, és abban valami tubusban rumpótló van, hát igyunk együtt legalább műrumos teát, ha már annyi üres tea megivására kényszerítettek bennünket. Ennek legalább a szaga olyan, mint az otthoninak!… A két ünnep között kicsit megenyhült az idő, megint találkoztunk, és sugárzó arccal újságolta, hogy amit tervezett, sikerült, eladta mind az ötszáz Hegyeken a hír szalad kezdetű, kézzel írott versét és a legénység küldöttséggel köszönte meg az akciót. „Most érzem igazán, ebben az elhagyatottságban, hogy milyen felemelő érzés másnak örömet szerezni és milyen egyszerűek az eszközök és mégsem gyakorolják az emberek.”

Még azon a télen eltemették.

2022 lövészárkából figyelem az európai naplementét és készítem az árnyékok seregének a listáját Gyóni Géza behívójára:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket!...


 

Én, Petőfi Sándor

 

Megkondult az öreg harang, kettőszáz évvel ezelőtt született az a Petőfi Sándor, akinek éppen ötven évvel ezelőtt – amikor még csak százötven éves lett – magamra vettem a rakott mellű, fehér ingét és sima, fekete pantallóját, amelyben utoljára látták a Segesvár-közeli fehéregyházi hídon, mielőtt a kozák szuronyosok körbefogták volna, s a mindenkori magyar tragédia forgatókönyvéhez híven el nem tűnt örökre, nyomtalanul a tizenkilencedik század sötétjében.

Akár hiszitek, akár nem, miután elolvastam minden sorát, nemcsak az összes verseket, hanem leveleit és prózáit is, feltámadott bennem a költő, mert akkoriban, az 1970-es években nagy feltámadás volt minálunk, Erdélyben, irodalomban és művészetekben, magunk sem tudtuk, hogy Európában páratlan feltámadási kép ez az ember tragédiájával, Európa csendes volt, újra csendes, elzúgtak forradalmai, szégyen rá, lecsendesült és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egymagára a gyáva népek a magyart, de ha a mi fényünk nem lobogott volna a véghetetlen éjen át, azt gondolhatták volna fönn az égben, hogy elenyészett a világ.

1972. december 1-jén este 8 órától, amikor az új Kolozsvári Rádió- és Televízióstúdió halványsárga hársfaburkolatú hangversenytermében bejelentettem, hogy most reggeli torna következik a költészethez, s valóban végigtornáztam a Megy a juhász szamáront, majd a többi verset, az összes verseinek első kiadásához írott Előszavától (1947. január 1.) a Csatadalig, s a Júliához írott utolsó két levélig végigmondtam a saját magam által összeállított és megrendezett másfél órás műsort, Petőfivé lettem magam is.  

Vajon Adyvá és József Attilává és Vörösmartyvá és Kosztolányivá lettem volna, ha történetesen őket választottam volna egy másik előadóestemhez?

Nem tudom. De azt tudom, hogy azért vállhattam Petőfivé, mert azt kívánta a kolozsvári egyetemi hallható, a csíkkarcfalvi tanár, a szilágysomlyói kisiparos, a szatmári kisdiák, az egész erdélyi magyarság, s én engedelmesen követtem sugallatukat.

Volt egy kis sárga bőröndöm (talán Szendrey Júliától kaptam Erdődön?...), abba éppen belefért a hídon viselt ing és pantalló, egy pár jobb állapotú fekete félcipő (-20 fokban is) meg egy 500-as égő (a Deák utcai villamossági boltban vásároltam), egy idő után már a forgatókönyvet sem vittem magammal, hiszen húsz előadás után az ember a maga szövegeként mondja a másét, s elindultam egy tegnapig tartó turnéra (utoljára nyolcvanöt évesen, 2017. március 15-én adtam elő a Petőfi a hídon-t, Békéscsabán, a Fiume Szálló dísztermében), sem közönségszervező, sem színházi jegyiroda, sem internetháló nem programált, csak odautaztam ahová hívtak, például Szászcsávásra, ennek a községnek vasútállomása sem volt, a legközelebbibe érkeztem, onnan lovasszekérrel vittek egyenesen a kultúrházba, s a kétrészes műsorom szünetében egy 12 versszakos balladát énekelt az egész közönség, vagyis az egész falu az aradi vértanúkról, aztán megérkeztem például Korondra, ahonnan traktorral vittek fel a hegyek közötti tanyavilágba, Fenyőkútra, ahol fél kilométerekre feküsznek egymástól a boronaházak, az emberek petróleumos viharlámpákkal érkeztek a decemberesti ködben, villany nem volt a szintén gerendákból épült kultúrházban sem, korondi cserépgyertyatartókkal rakták körül a színpadot, s mivel ők még sohasem voltak ilyen egyszemélyes előadáson, a végén csak ültek, nem tapsoltak, hanem egyszer csak felállt egy öreg, a falu bölcse, levette a kucsmáját: „Az Isten áldja meg…”, aztán mindenki elindult a viharlámpásával százfelé.

Én, Petőfi Sándor, nemsokára egy Boeing 747-essel Ausztráliába repültem, persze ők fizették a repülőjegyemet, s Adelaide, Sidney, Brisbane után Melbourne-ben, az olimpiai stadion szomszédságában, egy modern színházteremben léptem fel, s az ottani magyarok nem értették (1977-ben!): miért nem akarok én ott maradni, és akkor megoldódna a vita: hol kell keresni Petőfi sírját.

Petőfinek pedig nincs sírja, s remélem, nem is lesz soha, mert akkor sem én, sem más nem lehetne többé Ő, amikor szükség van erre.

Ma már tudom, többé nem fogom elmondani Petőfi-esszémet (a kiváló irodalomkritikus Marosi Péter nevezte annak), de ettől függetlenül bármikor magamra ölthetem az Ő fehér ingét és fekete pantallóját, ha úgy érzem, ezt követeli az igazság. Mert nemcsak „szabadság, szerelem!”, hanem mint a legnagyobbak: az Igazság költője Ő, hiszen az Egy gondolat azért teljesedett be pontosan úgy, ahogy előre látta és leírta, mert az igazaknak mindaddig el kell bukniuk, amíg a szellem világa nem hatol be a legszegényebbek ablakán is.

Mióta megkondult az öreg harang, mert kétszáz évvel ezelőtt megszületett Petőfi Sándor, látom, hallom, olvasom, ahogy épül a színpad, szobrokat fognak állítani megint, majd megkoszorúzzák a szobrokat és emléktáblákat, körbetáncoljuk, körbezenéljük, körbeszínjátsszuk alakját, életművét, így van ez jól, kinek-kinek lelke rajta, hogyan emlékezik a Költőre, aki már rég a magyar mitológia része.

De a legméltóbb az lenne Hozzá, ha 2023. január 1-jén, egyetlen napra legalább, mindenki felöltené lélekben az ő fehér ingét és fekete pantallóját, Petőfivé válna bár 24 órára.

Búcsúzóul azt írta Szendrey Júliának, de nekünk szánta, valaha élő valamennyi honfitársának:

„Higgy!
Remélj!
Szeress!”


 

Szerkesztőségsirató

 

Leülhetnék szó nélkül, észrevétlenül az Ütőér asztala mellé. De azért az nem semmi, hogy négy hónappal 90. születésnapom előtt visszaszólítanak a szerkesztői-szerkesztőségi fegyelem körébe, amelyből harminc évvel ezelőtt kiléptem, de amelyet azelőtt, valaha, harminc éven keresztül boldogan szolgáltam.

Mert hát konkrét rovat számára rendszeresen, meghatározott időre és méretben szállítani a kéziratot ‒ nem szerkesztői feladat?

Persze, nem kell bejárnom, nem kell mások kéziratait gondoznom, majd letenni a főszerkesztő asztalára, s főleg megírni a sajátomat ‒ na, ez az egyetlen, ami azért ezúttal is kötelező.

Szóval, egy kicsit csúsztattam, felhabosítottam a dolgot, hiszen végül is szerzőnek kértek fel, nem szerkesztőnek, de olyan jólesik eljátszani a gondolattal, hogy én most visszaülök kolozsvári íróasztalomhoz, az UTUNK szerkesztőségében, s a cigarettafüst több évtizedes kesernyés-savanykás illatában, amely még a falakba is kiszellőztethetetlenül beivódott, első tárcámon dolgozom. Éppen nyílik az ajtó, Terényi Ede zeneszerző és kitűnő zenei szakíró hozza a Lesz-e még szimfónia? című írását. A szomszéd szobából áthallatszik Lászlóffy Aladár és Király László vitája egy Palocsay Zsiga-vers fölött, Katóka, a gépírónő-titkárnő kávét hoz Szabó Gyulának a próza rovatba, aztán megjelenik Árkossy István, a grafikai szerkesztő a betördelt oldalakkal, amelyeket már össze-vissza húzogatott a cenzor, s a „tisztafej” szolgálatosnak, Mózes Attilának kell végrehajtania a javításokat, ő persze dúl-fúl és káromkodik. A főszerkesztő vendéget fogad, a hajdani fürdőszobából átalakított 2x3 méteres „beszélgetőben”: Kós Károly hozta be egy régi rajzát a róla készülő jubileumi számhoz.

Ütőér volt az UTUNK is teljes egészében. Az erdélyi magyar szellemi élet leghevesebben pulzáló ütőere. A háború után ide álltak be a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Hitel, az Erdélyi Fiatalok még élő és otthon maradt öregjei és innen, ebből a szerkesztőségből, ezeken a cenzúra által agyonhúzogatott oldalakon indult mindenki az 1945–1990 közötti irodalomban és művészeti szakírásban, sőt néhány olyan fiatal is, akik a rendszerváltás utáni folyóiratokat alapították.

Zsenik és spiclik látogattak bennünket, s mi mindenkit meghallgattunk és kiszolgáltunk. És persze a sakktábla örökké felrakva várta a mesterek: Gy. Szabó Béla grafikusművész, Kiss Jenő költő, Láng Gusztáv irodalomtörténész vendégszereplését és számtalanszor felhangzott Móricz Zsigmond legendás bökversikéje: „eccer élünk, eccer élünk / egy parasztot lecerélünk.”

És az írógépek csattogása! Az ötvenes-, hatvanas- sőt, még a hetvenes években sem volt valamennyi írónak írógépe, nekem sem, hanem abban a szerkesztőségben diktáltuk gépbe írásainkat, ahonnan felkérést kaptunk. Az Utunknál egy testvérpár, Katóka és Ducika kegyeiért álltunk sorba. Katóka, a hajdan a római katolikus egyház Szentegyház (ma Maniu) utca 3. szám alatti „státusz-házának” egyik első emeleti lakásában működő szerkesztőségünk előszobájában trónolt; amikor Szőcs Pista vagy Bajor Bandi diktált, a felsőbb emeletre igyekvő lakók vagy vendégek megálltak a lépcsőfordulónál és áhítattal vagy kacagva belehallgathattak a stentori hangon végzett igehirdetésbe.

Ha könyved jelent meg, köteles voltál minden kollégának dedikált példányt ajándékozni és viszont. Miklós bácsi, kalotaszegi sofőrünk is kapott, s amikor terepen, valahol az országban egy iskola vagy kultúrház előtt arra várakozott, hogy az író-olvasó találkozó véget érjen, mindig a mi könyveinket olvasta.

Igaz, hogy Nagy Kálmán, a Kalevala-fordító egy szombati szerkesztőségi értekezletről (egymás mellett ültünk) hazament és leugrott a tizedik emeletről; és igaz, hogy volt olyan időszak, amikor a legfiatalabbak, hárman-négyen, minden délelőtt eltűntek, s a kocsmázásból munka már nem, csak keserűség fakadt, ők tudták, hogy miért, valószínűleg ugyanazért, amiért Nagy Kálmán véget vetett irodalom- és nyelvtudósi pályájának; de a második Trianon után virágba borult erdélyi irodalom és művészet szálai, amelyek ezekben a szerkesztőségi szobákban összefutottak, olyan védőhálót szőttek, feszítettek mutatványaink porondja fölé, hogy senki sem süllyedhetett a diktatúra mocsarába.

A szerkesztőségek, a füstösek, zajosak, a félelem és a dac, az igazságot csak azért is rejtve- kimondva tíz-tizenkétezer példányban világgá röpítő szerkesztőségek, az egész Kárpát-medencében, de talán nemrég még egész Európában a szellemi hadviselés szabadcsapatai voltak. Tagjainak kitüntetéseket nem osztogattak, a sebhelyeket a sírig cipelték.

S amilyen titkos volt létük parancsa, oly titkos parancsra semmisültek meg.

A szellemi hadviselés közkatonái pedig ma ott ülnek magukban a távírókészülék: a számítógép előtt s a fülsiketítő csendben, árnyak, kísértetek, kétségek és bizonyosságok bűvkörében azt remélik, hogy a világ pontosan az ő diagnózisukra vár, mert a világ már rég nem méri a saját pulzusát.

 


Főoldal

2022. április 11.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Nádasdy Ádám verseiCsillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva versei
Rimóczi László: Kiss Judit Ágnes: AngyalcsinálásBene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtárs
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png