---

Podmaniczky Szilárd
A végtelen példázat

Mit kell tudnunk Fourier úrról? Szinte semmit. Vagyis nagyon keveset. És azt a keveset is a gyerekének köszönheti.
Történt, hogy a nyári forróság elől a hegyekbe menekültek, pontosan a La Grandé Dixen partján nyaraltak, ahol még a legmelegebb napokban se emelkedik húsz fok fölé a hőmérséklet. A tó vize hideg és eszelősen mély, hiszen egy gátfallal leválasztott mesterséges tóról van szó, amely lassan kifolyó vizével elektromos áramot termel.
A tó partján elszórva látható növényzet, azon túl csak kopár hegyoldal, melyet a jég, a víz, a szél és a hó kart karba öltve pusztít, s helyenként úgy tűnik, nem is hegy, csak egy sóderrakás.
Fourier úr kivált kedvelte az ilyen tájat, fantáziáját pihenni hagyta a mérhetetlen csupaszság. A feleségét sem zavarta, hároméves kora óta olyan erős szemüveget viselt, hogy a legnagyobb erőfeszítések közepette tudta csak megkülönböztetni a tavat a sziklától.
Ötéves fiuk viszont szívből utálta ezt a vidéket, egyrészt azért, mert más, épeszű felnőtt nem hozta ide a gyerekét nyáron, legföljebb télen, síszezonban, másrészt folyton valami különös félelem töltötte el, amiről nem tudott beszélni. Ha már nem bírta tovább, szorosan anyjába kapaszkodott és csukott szemmel igyekezett másra gondolni.
Mivel az asszony vajmi keveset látott a tájból, nem tudott fia segítségére lenni.
– Mit látsz, meséld el!? – biztatta.
– Semmit. Félelmetes csupaszságot. Kavics és víz. Ez a semmi.
– Pontosabban, fiam, pontosabban!
A gyerek ettől még nyugtalanabb lett, s csak az előbbieket ismételgette, de már dadogva.
– Hagyjátok ezt abba! – csapott közéjük Fourier úr az újságjával, amit minden nap külön kocsi hozott föl neki a városból.
Fourier úr a hűvös levegő ellenére úgy tett, mintha a Riviérán napozna, ezért a családot is kiparancsolta a tópartra, s lehetőség szerint az étkezések közti időt is itt töltötték.
Fourier úr úgy tervezte, hogy fiát ebben a tóban tanítja meg úszni, de a gyerek nem volt hajlandó belemenni a helyenként több száz méter mély hideg vízbe. Inkább kiiszom, üvöltötte ilyenkor, s anyját tolta maga elé.
– Gyáva vagy és az is maradsz! – próbálta fölpiszkálni becsvágyát, mikor hirtelen eszébe villant, hogy szülői példával talán jobban eligazodik a gyerek. Eddig ő is csak a parti lábvízben álldogált, nem merészkedett beljebb. Ám akkor hirtelen fölpattant a nyugágyból és a fiára mutatott.
– Csak hogy tudd, ki az apád és miről beszél!
Azzal Fourier úr bevetette magát a hideg vízbe. Már a levegőben repült, mikor eszébe jutott apja egykori tanácsa. „Csak fokozatosan, különben infarktust kapsz!” Fourier úr a gondolattól félholtan ért vízbe, s legalább egy percnek kellett eltelnie, hogy elhiggye, életben maradt. Akkor hatalmas tempókkal megindult a tó belseje felé, hátára fordult, majd vissza.
A fia fölült a nyugágyban, aztán önkéntelenül fölállt és a víz széléig sétált. Lábujjával megérintette a jeges vizet.
– Apa úszik – szólt hátra az anyjának.
– Nem is tudtam, hogy tud úszni.
– Lehet, hogy nem tud, de már percek óta lebeg.
Fourier úr visszapillantott a partra és győztesnek érezte magát. Milyen könnyen megy ez, gondolta, csak ész kell hozzá. Fölbátorodva hasára fordult és mellúszásban a tó közepe felé vette az irányt. A fia percek múlva csak egy apró, sötét pontot látott a vízen, de azt is bizonytalanul, mert a tó felszíne nem az eget, hanem a sötét, kavicsos hegyvonulatokat tükrözte vissza.
A fiú folyamatosan kommentálta anyjának, hogy mit csinál az apja, mire a nő is fölült, s lehetetlenül vastag szemüvegén keresztül megpróbálta látni, vagy inkább elképzelni a történteket. Egy idő után csendre intette a fiát, s dermedten hallgatta a tó felől érkező zajokat. A karcsapások már nem hallatszottak, inkább valami folytonos lotyogás, amelyből kész volt kiszűrni a legapróbb jeleket is.
Fourier úr megállt, s látta, olyan messze van a parttól, hogy nem érdemes kikiabálnia. Úgy döntött, visszafordul. Ám abban a pillanatban síkos test ért a combjához, aztán a mellkasához. Mintha lovagló ülésben feküdne egy széles, moszattal borított gerendán. Karjait ijedtében a víz alá csapta, s ezzel átölelte a széles, nyálkás testet, ami szemlátomást elindult vele a vízben. Fourier úr első bénító rémülete után megpróbált józanul gondolkodni, s mert a lábai közé és a karjába befurakodott test elég keménynek tűnt ahhoz, hogy ne élőlényre gyanakodjon, magyarázatul azt találta ki, hogy a tározó építésekor víz alá került fatörzs épp most szabadult el, s a felszín alatti áramlatok mozgatják. Akkor Fourier úr gondolt egyet, oldalt vetette magát a vízben, és hatalmas tempókkal a part felé úszott. Ha követte is az ismeretlen test, nem érte utol.
Fourier úr kidögölve borult a parti kavicsokra, levegőért kapkodott. A fia melléje guggolt, átölelte a vállát és mosolygott.
– Apuskám, holnap szívesen bemegyek veled a tóba. A hátadon.

---

Kapcsolódó:

Még több Podmaniczky a szerző honlapján (külső hivatkozás)

A Vendég-oldal rovat írásai

Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

Főlap