Azzal az ötlettel állunk elbeszélőnk elé, hogy karácsonyi emlékezésképpen vegyen elő régi fotográfiákat.

      Hogy mi nyilván ugratni akarjuk őt megint a fényképekkel.

      De nem, ezúttal ne nagyapjának katonaládájából, ne a fiókokból és a bonbonos-dobozokból kotorja őket elő, hanem az emlékezetéből.

      Na és hogy aztán hová borítsa ki, amire ráakadt, kérdi.

      Megírhatná erre az internetes lap-oldalra, válaszoljuk, és oda is kattintunk neki – nem mintha ettől sokat remélnénk –, tudván tudva előre, mit fog erre szembeszegezni: 

      Hogy oda ki lehet akár magukat a képeket is pakolni, minek akkor írni.  

      Miszerintünk viszont nem kell – mert legtöbbször nem is lehet – mindig mindent megmutatni. Különben is folyton elvész rengeteg fénykép – így és úgy válogatunk belőlük, különgyűjtjük, kölcsönadjuk, de nem kapjuk vissza, olyan biztos helyre tesszük, hogy nem is kerülnek elő, fölszámolják és eltüntetik a nyomdát könyvünk teljes fotóanyagával, sorolhatnánk. Úgyhogy úgysem azokra akadna rá, amelyekre szeretne.

      Legjobb képeink legtöbbje tán nincs is még exponálva.

      Ja, hát mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet, és az a legszebb csók, mit el nem csókolunk. Megkímélhetne minket az efféle bölcselmeitől.

      Jó, de mármost akkor mit is akarunk tőle.

      Egyszerűen azt, hogy egy-két régi fényképezkedési helyzetet a szó (ne pedig a fény) nyelvén világítson meg – vagyis szóban, szóval, szó által. Szóval hogy exponáljon írásban. Reméljük, így már világos.

      Az igény világos. De hogy mit is prezentáljon és hogyan, az továbbra is homályos.

      Mit mondhatna erről?, semmire sem emlékszik, vonja meg elbeszélőnk a vállát – arra hivatkozva, hogy alig volt még három éves. Annyit tud csupán fölidézni, hogy amikor később, már nagyobb gyerekként nézegette ezt a képet, mindig meghökkent azon, hogy motoron ülő apjának a lába hogyhogy abban a rövid, hegyes fekete pálcikában végződik, míg rá nem ébredt, hogy a fehérség, amelyben elsorvad a láb, az a térdig érő hó.

      És csak ez a kert szerepel? Semmi tótkomlósi utca, nyilvános külső tér...?

      Nem, hát a motoroson kívül ugyanitt még egy hóemberes – még elkámpicsorodottabb főhőskével –, ezen kívül semmi különös...

      Se templom, se Karácsony-esti műsoros istentisztelet gyerekszereplőkkel – a fölolvasóval, a szólóhegedűssel?

      Hogy hova gondolunk, akkor még nem fotóztak-kameráztak az apukák még a Csöndes éj alatt is. Az oltár előtt különben se lett volna elegendő fény, a szereplők egy-egy gyertyát tartottak a kezükben...

      Fény is kevés volt, meg fotográfusból sem volt elég. Akkor azt javasoljuk elbeszélőnknek, térjen ki a kertben fotografáló fényképésznő személyére. Aki az ő házuknak (mint úgynevezett „kulák-háznak”) az első szobájába hatóságilag lett beköltöztetve – három gyerekkel, férjestül – konyha-használattal és gyengén szuperáló fotográfusi praxissal. Úgy tudjuk, nehéz dolga volt, különösen hogy a férje valami oknál fogva hamar eltűnt a színről – kezdettől sokat utazott, sohase volt otthon, de vajon legenda volna, hogy letartóztatták?, ráadásul hogy ’56-os politikai ügyben?, avagy az rágalomnak minősül-e, amit szintén lehetett hallani, miszerint külföldi árucikkeket ígérgetve begyűjtött pénzekkel szélhámoskodott volna?, esetleg egyszerűen disszidált? –, az asszony mindenesetre magára maradt a gyerekeivel, beteg volt, utóbb már járni se bírt, kórházba került, meghalt, és a gyerekeket Fótra vitték állami gondozásba.

      Így van, bólogat elbeszélőnk, Deákékról efféle találgatások léteznek csak, semmi se biztos, csak a borzasztó sorsuk.

      Na de ha Deáknénak hívták az asszonyt, a képei hátoldalán a pecsét miért hirdeti bizonyos Lőrinczné műtermét?

      Hát igen, úgy látszik, még a neve sem biztos.

      Csak azért ajánlottuk a fényképésznőt, mert akkor ezek szerint ő készítette azt a bizonyos karácsonyi páros gyerekképet is, a kisfiú és a kislány az ajándékukat tartják a kezükben, kettejük közt a földíszített fa – ha nem bánja elbeszélőnk, hogy emlékezetébe most már magunk is belekutakodunk –, és ezen a fotón szerepel ugye az a bizonyos archív játék-traktor, az az eredetileg harmincas-évekbeli ajándék, amelyet még elbeszélőnk édesapjának hozott balsikerű argentin emigrációjából a nagybátyja?

      Nem hinném, hogy az volna, tanácstalankodik elbeszélőnk, mert állítólag ugyan negyedszázaddal később még én is megkaptam, és az én kezem közt romlott el aztán (nyilván elszakadt az elfáradt gumi), de én nem emlékszem. Viszont a képet nem a fotográfus-asszony csinálta – a család eltűnt addigra már a szomszéd szobából, így a mi „lakásminőségünk színvonala” ugrásszerűen megjavult –, hanem a hajdani inasuk fényképezett, bizonyos Jozsó, akit anyukám odarendelt a Szentestét követő reggelre.

      Feltehetően 1961. december 25-én történt ez – mert úgy emlékszünk, elbeszélőnk hétévesnek látszik azon a képen, a húga pedig ötnek. Utána fel kellett öltözniük (télikabát, bakancs, svájcisapka – a kislány kabátja prémgalléros, a benti-cipőre ráhúzható patentgombos gumicipője fehér), és a nagykapu előtt, a hóban is készül róluk páros kép. Két verzióban – az elsőn a fiú gúnyos grimasszal bazsalyog, meg kell ismételni –, hogy aztán elinduljanak az apai nagymamájukhoz ebédre. De hogy a szülők vajon miért nem fényképeztették le magukat – nem beszélve a nagyszülőkről –, holott régebben az volt a szokás, hogy a családi ünnepre odarendelt fényképész családi csoportképet exponált, és arról nem hiányozhatott senki.

      Ám elbeszélőnknek még sosem jutott eszébe, hogy miért nem – az apja tán nem is volt „úgy öltözve”, netán az állatokat kellett még ellátnia hátul...?

      Arról volna-e szó, kérdezzük, hogy kikecmergőben a nehezebb évekből csak azt a dicsekednivalót örökíttetjük meg, amelyik már a kirakatba is előretolható?, vagyis a kiöltöztetett, megajándékozott gyerekeket?

      Az is lehet, de őneki nincsenek efféle könnyen megformálható, frappáns magyarázatai.

      És további karácsonyi fényképei?

      Hát éppen az jutott eszébe, feleli elbeszélőnk, hogy mi lett volna, ha nem fényképészeket pakolnak a nyakukba lakónak? (akik majd az olykor a masinájával visszatérő Jozsót is rájuk örökítik), akkor még ennyi képük sem maradt volna?

      És mi lenne, ha elbeszélőnk helyett nem mi csévélnénk föl az ő fejéből előtekeredő történetfoszlányokat is, akkor még ennyi emlékünk sem maradt volna?

      Hogy ő most akkor mit tehet? Talán szégyellje magát? Nem ő emlegeti saját magát – ha kell, ha nem – elbeszélőnek, mi hívjuk így, de még a címet se...

      Jó, igaz, ami igaz, a címet is magunk előlegeztük meg az ő emlékezetének, hiszen a képeket mi soha nem is láttuk.

      De hát akkor ki látta a fényképeket?

.