Molnár H. Magor

Halott vizsla és keresztény Winnetou[1]

 Mózes Attila Megváltásáról

Old Shatterhand megölte Winnetout – akár ez is lehetne egy kattintásvadász kivonata Mózes Attila Megváltás című és Indián nyár alcímű kisregényének, amely először még alcím nélkül, folytatásokban látott napvilágot az Igaz Szó 1985. januári, februári és márciusi számában, s amely aztán a „három kamaratörténetet” tartalmazó, A Gonosz színeváltozásai című kötet részeként is megjelent még ugyanazon évben.[2] S bár a fent rögtönzött felvezető bulvárosnak tűnhet, lényegében egyáltalán nem áll messze a valóságtól.

A történet egy kertes villa három értelmiségi családjának zárt közösségében zajlik, amely eleinte csupán asszociatív módon, utóbb már deklaráltan is egy rezervátum képét festi. A három család összesen hat, különböző korú, kilenc és tizenöt év közötti gyermeke ennek megfelelően indiánosdival üti el a nyarat, a játék azonban különböző szinteken szerveződik. Közülük a legkisebb Valér, alias Unkasz ugyanis teljesen komolyan veszi azt a szerepjátékot, amely mindössze leplezni hivatott a bokrok tövében megejtett szexuális kísérletezéseit a legidősebb Marcellnek és Vandának, vagyis Winnetounak és Wah-ta-Wah-nak, akiknek mindeközben fogalmuk sincs arról, hogy nem csupán szomszédok, hanem egyszersmind féltestvérek is – de ez már a szüleik titkos játszmája. Ebbe az alaphelyzetbe érkezik meg kívülről az alacsony származású, de mindannyiuknál erősebb és idősebb, tizennyolc éves Máté, aki Old Shatterhand szerepét veszi át. Karl May történeteivel ellentétben viszont az apacs törzsfőnökkel nem köt életre szóló vérszerződést, hanem Wah-ta-Wah-t tőle elkívánva, a kínzással és más erőszakos epizódokkal elegyített játszma lezárásaképp egy belga légpuskával közvetlen közelről megöli Winnetout. Mármint valóban megöli, tehát akkor Marcellt.

A kisregény-triptichon kortárs recepciója gazdagnak mondható: A Gonosz színeváltozásairól nyolc kritika és recenzió jelenik meg, kettő közülük Magyarországon. A kötetet elsőként Panek Zoltán üdvözli az Igaz Szóban, a Megváltásért különösen lelkesedik, dicséri Mózes tragikummegjelenítő képességét, ám recenzióját távol tartja az érdemi elemző gesztusoktól.[3] Bogdán László rövid írásának célját abban jelöli meg, hogy „újult erővel felhívja a figyelmet erre a kitűnő könyvre, a romániai magyar próza nyolcvanas évekbeli legnagyobb teljesítményére”. Részletesebben csak az első kisregénnyel, A krampusz halálával foglalkozik, a Megváltásnak csupán a témáját ismerteti, mely szerinte „az ösztönök és a tudatosság keveredésének világa: a rettenhetetlen kamaszkor”.[4] Az Utunkban Marosi Péter ír a könyvről, a Megváltást illetően nagyobbrészt a cselekményt összefoglalva, majd egyaránt méltatva a szöveg spontaneitását és szerkesztettségét, valamint felhívva az olvasó figyelmét az erőszak eszkalálódásának veszélyeire is.[5] Berkes Erzsébet az Élet és Irodalomban közöl kritikát, alapvetően elismerő hangvételben, mindazonáltal a Megváltás kapcsán nehezményezve, hogy a „történet a kifejlettől fogva […] egyre több jelképességet akar hordozni”.[6] Endrődi Szabó Ernő pedig a Hajdú-Bihari Naplóban jegyez rövid recenziót, meglátása szerint a három kisregény együttesen „a társadalom egészét modellálja”.[7]

A maradék három kritika az Igaz Szó 1986. júliusi számában olvasható Nagy Pál, Szőcs István és Kovács János tollából. Nagy Pál szerint a kisregényben „Máté megjelenése nyomán fokozatosan, de nem véletlenül, átminősül a játék, szétzilálódnak, a viszonyok”, hiszen végeredményben Máté az, aki „szövetségre lépett a Gonosszal”.[8] Szőcs Istvánt elragadja a kritikusi kendőzetlenség, s a három kisregény közül kettő bárminemű elemzésétől eltekint. A krampusz halálát egy olyan „nemzedéki sznobizmus” felől támadja, amelyet a radikális freudizmus irodalmi érvényesítésében lát megképződni, a kisregénybe ezenfelül belelátva több konkrét szerző témavilágát is, amit ugyancsak sznobizmusnak minősít. A logika mentén tehát merő antisznobériából a kisregény témaválasztása miatt megtagadja annak vizsgálatát és értékelését. Mint írja: „A krampusz halálának az elemzésébe nem is akarok belemenni; a kötet harmadik darabjának, a Megváltásnak a »taglalásába« pedig nem is tudok: képtelen voltam ezt az írást felfogni!” Később ugyan utóbbiról még megjegyzi, hogy az írói rutin okozta „sablonokkal való túlkitömöttség” tette számára lehetetlenné a befogadást.[9] Kovács János szerint a Megváltásban „a játék pusztulását írja meg Mózes Attila”, hiszen „a visszaállatiasodás”, „az ösztönök érvényesülése” nem egyéb, mint „a játékok halála”.[10]

A másodlagos recepciót műfajilag majdhogynem az esszé fedi le. Az ezen a szinten előforduló hivatkozások, észrevételek, megállapítások közül érdemes kiemelni Elek Tibor megjegyzését a Megváltás témáját illetően, a Mózes Attila prózájáról szóló átfogó, 1987-es írásából: „Az erdélyi irodalom mély élményanyagának közösségét jelzi, hogy Mózes két, közben már áttelepült írótársa – Bodor Ádám és Csiki László – szintén az indiánrezerváció képével zárja legutóbbi kötetét.”[11] 1990-es munkájában Bertha Zoltánt a kisregény „Cocteau »veszedelmes éden«-ére, »vásott kölykei«-re is” emlékezteti.[12] Lőrincz Katalin 1995-ben a következőképp foglalja össze a Megváltás cselekményét: „Egy »indián rezervátumban« felnőtté érett gyerekek játszák [sic!] a gyermeki tudatlanságot, bár egy vakáció erejéig, és megjátszott gyerekként játszák az indiánoskönyvek álharcait.”[13] Karácsonyi Zsolt a film mint médium működését vizsgálva Papp Sándor Zsigmond és Nagy Koppány Zsolt novellisztikájában megjegyzi, hogy a Megváltásban is „filmes utalások bukkannak fel az indiánok kapcsán”.[14] A Helikon már tíz nappal Mózes Attila halála után közzéteszi megemlékező összeállítását, itt olvasható Antal Balázs életműösszegző esszéje is, melyben A Gonosz színeváltozásairól szólva „nem mellesleg” arra is rámutat, hogy „a szinte új erdélyi toposszá növő indiántematika (lásd még pl. Szőcs Gézánál vagy Bodor Ádámnál) is megjelenik a könyvben”.[15]

Azért tűnt elkerülhetetlennek ez a befogadástörténeti áttekintés, hogy láthatóvá váljék az az utólagosság, ahogyan a Megváltást átszövő indiántematika – amelynek a kisregény az alcímét is köszönheti – egyáltalán revelálódik a recepcióban. Az az utóbbi megjegyzés viszont, mely szerint az indiántoposz „szinte új” volna, némi kiegészítésre és pontosításra szorul. Egyrészt az indiántoposz jelenlétéről átfogóan nem lehet beszélni a négerségtoposz megkerülésével, hiszen e kettő nagyon gyakran egymás mellett szerepel nemcsak a szépirodalmi, hanem a publicisztikai szövegekben is.[16] És ami az újszerűséget illeti: még irodalomtörténeti léptékekben számolva is egy korszakokon átívelő hagyományról kell beszélnünk.

Az erdélyi magyar közgondolkodás ugyanis már röviddel a trianoni békediktátum után felismeri kisebbségi pozíciójából adódó sorsközösségét az amerikai indiánokkal és négerekkel, gyakran az ő helyzetükkel mérve a sajátját, s a két világháború közötti romániai magyar publicisztika lépten-nyomon bizonyságát is adja ennek a felismerésnek. Amerika kisebbségei pedig kisvártatva az erdélyi magyar szépirodalmi szövegekben is megjelennek, egyre inkább a fentiekből fakadó metaforikus, szimbolikus jelentésekkel. Egy indián már Reményik Sándor Trofeum című versében is felüti a fejét, míg Horváth Imre Az utolsó mohikán című költeménye Csingacsgukot már a szülőföldön maradás transzilván erkölcsével ruházza fel. Valahol itt kezd kibontakozni az az irodalmi hagyomány, amely aztán olyan indiántémájú alkotásokban csúcsosodik ki, mint Kányádi Sándor Dél keresztje alatt című verse, Ferenczes István Hó hull örök vadászmezőkre című poémája, Csiki László A Crow Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután című versciklusa, Bodor Ádám A testőrparancsnok magánya című novellája, Szőcs Géza Indián szavak a rádióban és Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben című versei vagy Kovács András Ferenc Indián szerenádja és Minority Bluesa.

És ennek a hagyománynak a figyelembevételével érdemes Mózes Attila Megváltás című kisregényének indiántematikájához is közelíteni. (A vizsgálatot már csak az a körülmény is indokolná, hogy Mózes Attila az Indián nyár alcímet utólag, a kötetbeni megjelenés alkalmával illesztette a cím alá, ezzel is nyomatékot adva a szöveg ezen aspektusának.) Még akkor is, ha a posztkolonialista szemlélet – az elnyomás módozatainak és az elnyomottak identitásbeli kérdéseinek vizsgálatával – némiképp eltereli figyelmünket a kisregény elsődleges olvasatától, alapvető kérdésfelvetésétől, amelyet Kovács János például így határoz meg A Gonosz színeváltozásai kapcsán: „A kötet kamaratörténeteinek közös erkölcsi dilemmája a Gonosz és a Jó megkülönböztetése.”[17] És valóban, az indiánromantikával takarózó serdülők és gyerekek egyáltalán nem csupán az áldozat szerepében leledzenek. Hogy maguk közé fogadják Mátét, vagyis Old Shatterhandet, előbb vesszőfutásra ítélik, majd a kínzásból gyakorlatot csinálnak, melyet szexuális vágytól űzve különösen Vanda, azaz Wah-ta-Wah végez kéjes élvezettel, egy ízben tüskét tolva a fiú körme alá. Mindeközben Máté motivációi Marcell meggyilkolására nemcsak annyiban látszanak kimerülni, hogy kizárólag magának akarja a lányt, hanem abban is, hogy „leleplezze” azt a hazugsághálózatot, mely a fiatal szerelmespár titkos légyottjaitól az ő rokoni kapcsolatukat elhallgató szülői bűnökig terjed. Annak pedig, hogy az elnyomó és az elnyomott nem erkölcsileg homogén módon jelenik meg, az esztétikán túl posztkoloniális értelemben is jelentősége lesz. Mózes Attila ezáltal ugyanis az indiánromantikát az indiánrealizmus felé tereli, s így az őket ért tragikum megjelenítése mellett nem hallgatja el rezervátumbéli hősei hibáit sem.

S ha a Megváltás szereplőinek javarészt árnyalt jellemábrázolása révén olykor nehéznek is tűnik elkülönböztetni Mózes Attila művében a jót a gonosztól, a nézőpontváltáshoz segítségünkre siethet a szerző Finta Balázs néven közölt könyvajánlója James Fenimore Cooper regényfolyamáról:[18]

De hát a gyermek számára ez mindössze a Jó és a Gonosz párbaja, amelyből szükságszerűen [sic!] a Jónak kell győzteskén [sic!] kikerülnie, ha a történelmi valóság azt is mutatja, hogy végül a szipolyozó-harácsoló Gonosz lesz a végső győztes az indiánok vadregényes, suhogó fenyvesekkel és lezúduló vízesésekkel bővelkedő tájain, a Nagy Tavak vidékén.[19]

A Gonosz színeváltozásainak írója mindazonáltal nem 1983-ban foglalkozik először az Utunk Margó rovatában Cooper indiánregényeivel. A pár évvel korábban, 1976-ban Az utolsó mohikánról írt, tárcába hajló könyvajánlója ráadásul ugyancsak a jó és gonosz dichotómiája mentén emlékezik meg közösségének gyermeki énjéről: „elsősorban egykori önmagunk, játékszernek bizonyuló ábrándjaink miatt fog el némi nosztalgia, hisz hittük valaha, hogy az indiánok legalább egy darabkát visszahódítanak földjükből, a Jó pedig a Gonosztól szerez talpalatnyi helyet”.[20]

Mózest tehát a Megváltás első megjelenéséhez képest dokumentáltan már nyolc évvel korábban is foglalkoztatta a téma, mi több, A Gonosz színeváltozásai alapvető írói koncepciójának kapcsán – nem lenne ezért meglepő, ha valami módon kiderülne, hogy a három kisregény közül a Megváltás történetcsírája lett volna meg először. Más úton bár, de azonos következtetésre jut Nagy Pál is: „Filológiai részletkérdés, hogy a hármaskönyv darabjai milyen időrendben születtek; az ábrázolt jelenség kifejletében első lépcsőnek én a kötetzáró kisregényt, a Megváltást vélem.”[21]

Kritikájában mindazonáltal Nagy nem habozik elkülönítetni az indiánosdi szereplői közül a gonoszt a jótól, és nemcsak a már korábban idézett értelmezői mozzanat által, mely a gonosz szövetségesét Máté alakjában jelöli meg, hanem akkor is, amikor erkölcsileg az agresszió mentén húzza meg a határt: „Máté személyében az erőszak jelentkezett, s ragadta magához a kezdeményezést.”[22] Hiszen minden kínzások regisztrálása mellett is ki kell jelenteni: egyedül Máté ölt a történetben. De ő rögtön kétszer is. Marcell megölésének ugyanis van egy főpróbája, Máté megmérgezi a villa egyik kutyáját, egy vizslát:

Mátén végigbizsereg az érzés: ölt, gyilkolt, még ha csak egy kutyát is. Így lehet félreállítani az útból az ellenfelet. A nemkívánatost. Az útban állót. A módszer megvan, adott, amióta ember az ember, de mindenki újra és újra, a felfedezés élményével kezdi el alkalmazni. Ilyeneket gondol, vagy inkább csak érez. Fölfedezte magának, hogyan kell az ellenfelet megsemmisíteni, és most ízlelgeti e felfedezés örömét. Egyszerű, könnyű, hatékony.[23]

A fajtaválasztás nem esetleges: a vizsla halála visszatérő motívuma Mózes Attila prózájának. Eggyel korábbi, Füstkorom című kötetében olvasható a Történet falkányi kutyával című novella, melyben házbontások miatt elgazdátlanodott kutyák egy szeméttároló „gettójában” tengetik napjaikat: a magyar vizslán kívül „van közöttük komondor és korcs németjuhász, többnyire korcs, de kipróbált, megbízható háziállatok”[24] – s ezzel Mózes Attila kutyafajilag-etnikailag túlnyomórészt le is fedi a világháborúk utáni erdélyi nemzeti kisebbségeket. A történetben aztán a vizsla beledöglik abba, „hogy nem volt képes alkalmazkodni”, s a cselekmény később a szeméttároló kutyáinak „eltelepítésével”, deportálásával végződik. A novellában felmerülő egyik lényegi kérdésre, tudniillik, hogy „A kutya volt-e előbb vagy a vizsla?”, a következő válasz érkezik: „Amikor megszületett, ebnek született. Mikor először rúgták tökön, már tudhatta: vizslának született.”[25]

Az identitás önreflexív kimondása hasonlóképp működik a Megváltásban is, hiszen kellett hozzá a külső impulzus, a tragédia, hogy Benjámin és Valér rezervátumlakókként azonosítsák magukat: „rezervátumban élünk, pedig már senki sem akar indián lenni itten, rég, azóta”.[26] Ide kapcsolódóan Cs. Gyímesi Éva írja a következőket még a Füstkorom ürügyén, a Történet falkányi kutyávalt is szóba hozó, A rezervátum-lét metaforái című kritikájában:

Mózes Attila világból kirekesztett novella-hősei: rezervátum-lakók – e létforma minden komplexusával, amely a görcsöket oldani kívánó fölös önérzet, az erkölcsi nyomorban szenvedők iránti maradék szolidaritás és a tehetetlenség közös bűnében vállalt cinkosság furcsa vegyüléke, amelyből a megváltó katarzis semmilyen formája nem tud kiemelni. Kegyetlen látásmódja megengedi, hogy a falkába verődött, egymás melegébe húzódó, sunyivá lett kutyákat is e rezervátum-lét metaforájának tekintsük […].[27]

A fentiek révén gyakorlatilag megkaptuk a Megváltás villalakó közösségének jellemzését is, hiszen ugyancsak a „tehetetlenség közös bűne” jelenik meg abban a felismerésben, hogy Mátét, „a lakásokban kíváncsian tekergő betolakodót; látta […] az egész ház, de valami mindnyájukat megakadályozta a leleplezésben, megakadályozta akkor is, amikor az a vizsla oly iszonyú kínok között múlott ki, és megakadályozta már az első alkalommal valamennyiüket, hogy kitessékeljék”.[28]

Mindezen felül a Megváltás azon olvasatait, melyek az indiánosdit nem csupán a történet kereteként, hanem az egyetemes kisebbségi lét szimbólumaként vagy a romániai magyar kisebbségi lét allegóriájaként értelmezik, szövegimmanens tényezők is megtámogatják. Mint fentebb már volt róla szó, a helyszín rezervátumként való azonosítása expliciten is megtörténik. S bár mindez csak a haláleset után válik kimondottá, már a korábbi leírások is rendre ebbe az irányba mutatnak. A telket és lakóközösségét a regény összesen hétszer illeti a „zárt” jelzővel, többször is vonzatáig kiterjesztve a jellemzést, ami egyértelműsíti, hogy ez „a külvilág számára zárt villa” egy „minden oldalról elkerített, zárt és egyetlen családot alkotó világ”.[29] Noha nem nehéz az olvasottakról a rezervátum intézményére asszociálni, egyszersmind megidézik a prekolumbiánus Amerika képét is.

Ezt a világot hódítja meg a kívülről jövő Máté, aki nem véletlenül kapja meg a végtére is gyarmatosító Old Shatterhand szerepét, mert nemcsak a játékot illetően, de a Megváltás teljes szövegében is az „idegen” és a „betolakodó” epitheton ornansa tapad hozzá. Érkezését követően felrúgja a rendet, hamarosan átveszi Marcelltől, vagyis Winnetoutól a hatalmat, hiszen „jogot szerzett az egyeduralomra, betolakodóként is”.[30] Máté mássága az iménti jelzőkön túl a kertes villa közösségének pozícióváltásában is testet ölt, akik a fiú felbukkanása után hirtelen „bennszülöttekké” válnak: „A három »bennszülött« gyanakodva méregeti a betolakodót, de az lefegyverzően elmosolyodik”.[31] A jelző olykor a felnőttekre is vonatkoztatható, egy ízben pedig Vanda anyját, Szidóniát a narrátor nemes egyszerűséggel „»bennszülött« asszonynak” nevezi.[32] Ez a megjelölés azonban még a gyerekek vonatkozásában sem teljesen helytálló, ha csupán a játék szintjén értelmezzük, hiszen Julián és Benjámin is fehér szereplő: előbbi Sólyomszem, utóbbi az indentitásváltás után a saját nevén vesz részt az indiánosdiban.

Máté tehát a játékon túl is a kolonizáló szerepét tölti be, a többiek pedig vele szemben mindannyian bennszülöttekként tételeződnek. Ezen körülmények mentén keletkezik meg az indián nyár metaforikus olvasata, és ebből a nézőpontból válik szükségessé számba venni azokat a történelmi-társadalmi kontextusokat is, amelyeknek ez a metaforikus-allegorikus olvasat teret enged, amelyek révén egyáltalán megvalósul, és amelyeket a regényben felmerülő indiántárgyú szöveghelyek motiválnak.

A hatalmi hierarchiából kiszorítottakat fenyegető veszélyek egyike az asszimiláció, melynek témája eltérő szinteken jelentkezik a Megváltásban. Mikor Marcell-Winnetou foghegyről odaveti Valér-Unkasznak, hogy „ámen”, a kisfiú felhívja a figyelmét arra, hogy az indiánok nem keresztények. Marcell aztán így válaszol neki: „Majd ha időnk lesz, kikeresztelkedünk, mint utolsó éveiben a Nagy Kígyó”.[33] Marcell itt valószínűleg azért hozza példaként Csingacsguk kikeresztelkedését és Indián Johnná válását, mert nem tudja, hogy Karl May regényében mik voltak Winnetou utolsó szavai. Ennek a nem-tudásnak pedig köze van azokhoz a forrásokhoz, amelyekből a villalakó gyerekek az indiántörténeteket magukhoz vették. A ’60-as évek koprodukciós filmjeiről, melyekben Pierre Brice játszotta Winnetout, a Megváltás kétszer is említést tesz, másodjára a mű egyik legfontosabb párbeszédében, közvetlenül a gyilkosság előtt: „Te Marcell, te! Te Winnetou! Te úgy hasonlítsz ahhoz a színészhez az Ezüst tó kincséből, ahhoz a Piéré Bricéhöz! Te mit csinálnál, ha a kezedbe nyomnám ezt a puskát, hogy harcolj a betolakodó ellen? Na?! Na!”[34]

A filmeken kívül a gyerekek Winnetou történeteivel minden bizonnyal „az ifjúság számára” átdolgozott fordításokban találkozhattak, melyek közös jellemzője, hogy az antiklerikális politika következtében Winnetou haláljelenetét jelentősen átírták.[35] Kimaradt belőlük, hogy Winnetou elénekelteti Old Shatterhanddel az Ave Mariát, mint ahogy kimaradtak az eredetiben ekképp elhangzó utolsó szavai is: „Schar-lih, ich glaube an den Heiland. Winnetou ist ein Christ. Lebe wohl!” Vagyis: „Charlie, én hiszek a Megváltóban. Winnetou keresztény. Élj boldogan!” Ez a hit a Megváltóban pedig hirtelen új árnyalatokkal látja el Mózes Attila kisregénycímének értelmezését is.[36] Winnetou és Csingacsguk kereszténnyé válása nemcsak az asszimiláció szempontjából fontos mozzanat, hanem a hatalomgyakorló szemszögéből megírt történet jellemző vonása is: a két indián törzsfőnök jellemfejlődése akkor éri el tetőpontját, amikor az elnyomók vallását felveszik.

Az asszimiláció témája más tekintetben is előkerül, a Megváltás gyilkosság előtti párbeszédében, amikor Máté az indiánok megszűnt volta mellett azzal érvel, hogy az olimpiákon se lehet velük találkozni. A valóság ezzel szemben természetesen árnyaltabb, hiszen indián sportolókról már az 1924-es párizsi olimpia alkalmával is tudósít az Aradi Közlöny újságírója:

Az amerikaiakról mindig azt olvasni és hallani, hogy mennyire gyülölik a „coloured man”-t, a szines bőrüeket, de ez a gyülölet, ugy látszik, kormányozható [...]. Ha arról van szó, hogy egy olympiai bajnokságot kell megmenteni Amerikának, akkor nincs gyülölet, jó a fekete ember is, de még jobb a vörösbörü indián maratonfutó, akiktől csodákat várnak.[37]

Emlékezetes őslakos olimpikon volt Jim Thorpe, Stockholm kétszeres bajnoka, aki a tőle elvett érmeit épp 1982-ben kapta vissza posztumusz, illetve nagy feltűnést keltett 1964-ben a 10 000 méteres síkfutás tokiói bajnoka, Billy Mills is, aki esélytelenül szakította át a célszalagot. Mindketten indián rezervátumok szülöttei, noha egyikük sem az indián nevén versenyzett. Ide kapcsolódik Czegő Zoltán Az átkereszteltek himnusza című, 2004-es jegyzete is, mely azon magyar sportolók apropóján született, akik „más ország zászlajának szereznek dicsőséget”. Az írás ekképp zárul: „Három évvel ezelőtt Áros Károly, az egyik legismertebb erdélyi magyar sportszakértő Sepsiszentgyörgyön kiadta a romániai magyar olimpikonok könyvét: fokos, négyszáz oldalas –: ennyi átkeresztelt volt eddig, s még mi lészen, míg az a himnusz is elkészül, a kivetetteké?!”[38] Végezetül nem mellékes megjegyezni azt a körülményt sem, hogy a Megváltás keletkezésekor aktuális, 1984-es olimpián a szocialista országok bojkottja alól csak Jugoszlávia és Románia jelentett kivételt, vagyis a Los Angeles-i olimpián kizárólag olyan magyar sportolók vettek részt, akik egy másik országot képviseltek.

A már említett párbeszédben elhangzik az egyik legsúlyosabb állítás is, amely egy nemzettel szemben megfogalmazódhat, tudniillik, hogy letagadják a létezését: „Te, Winnetou, mondd csak, mért hogy ezeket az indiánokat választottátok játéknak? – kérdezi Máté. – Ezek már nincsenek is, csak a könyveitekben.”[39] Ehhez a meglátásához Máté annyira ragaszkodik, hogy még Marcell haldoklása közben is felkiált: „Indiánok nincsenek, te kis majom!”[40] Eltekintve mindazon megnyilatkozások felsorolásától, melyek a trianoni békeszerződés után tagadták a romániai magyaroknak még a létezését is, párhuzamként talán elegendő itt Románia jelenleg is hatályban lévő alkotmányának legelső mondatára utalnunk: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”.

S ha egy nemzet szublimációja kapcsán a herderi jóslat mentén megképződő nemzethalál-szorongásra asszociálunk, nem tévedünk tetemeset. Ráadásul van ennek a 19. századi magyar közgondolkodást és szépirodalmat is részben meghatározó rettegésnek egy korabeli amerikai párhuzama is, a „Vanishing Indian” („eltűnő indián”) elnevezésű gondolatrendszer, amely a gyarmatosítók népirtó bűneit relativizálta azzal, hogy magát a gyarmatosítást Istentől elrendelt folyamatként könyvelte el.[41] Ide illeszkedik a Megváltás első monológjából, Benjámin visszaemlékezéséből az a részlet, amely a Philip Sheridan tábornoknak tulajdonított mondásra utal: „mert igaza volt Máténak, hogy egy idő után már semmi szükség az indiánokra, s csak a halott indián a jó indián, ahogy az a rakéta-nevű ami tábornok mondta volt”.[42] De nemcsak a tábornok és nemcsak Máté mondja, hanem Sütő András is, Erdélyi változatlanságok című könyvének előszavában: „Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar”.[43] Az irodalmon kívüli kontextust pedig az Universitatea Craiova futballultrái szolgáltatták, akik a Kispest ellen 2019. augusztus 1-jén vívott Európaliga-selejtező alatti magyarellenes rigmusaik közé „a halott magyar a jó magyar” változatot is felvették.[44]

A Megváltás cselekménye, bár Winnetou halálával tetőzik be, amely elvileg az apacsok sorsát is megpecsételné, mégsem egyértelműen pesszimista a nemzethalált illetően. A kisregény epilógusát Az utolsó mohikán címmel ugyanis Unkasz mondja el, aki tehát szemlátomást életben maradt, míg Coopernél Unkasz halálával annak apja, Csingacsguk válik az utolsó mohikánná – s így a fiú halála egyben a törzs kihalását is jelenti. Mindez tehát Mózesnél nem történik meg, ami akár bizakodásra is okot adhat.

Unkasz számára mindenképpen, hiszen ő nemcsak a Megváltásban túlélő, hanem az erdélyi magyar irodalomban is. Legutóbb Vida Gábor elevenítette meg alakját az Egy dadogás története című regényben, ahol az indiánosdit játszó gyerekek közül a „leggyengébb”, „legfélősebb” fiú (az énelbeszélő) ugyancsak Unkasz szerepét kapja. Nem véletlenül:

Nekem kimondhatatlanul fájt, hogy abban a legalább száz westernfilmben, amit a Román Televízióban adtak a hetvenes évek végén szombat esténként, az indiánok rendszerint buta, nevetséges vagy éppen gonosz bandának voltak feltüntetve. Olyanok, mint a cigányok, mondta egyszer apám, és ettől nagyon megsértődtem, mert kiderült hamarosan, hogy ő sem olvasta Winnetou meg Old Shatterhand történetét, még arról sem hallott, hogy Kossuth Lajos a börtönben J. F. Cooper regényeit olvasta, Unkasznak tehát a magyar szabadságharchoz is köze van, mi is ugyanarra a sorsra jutottunk, mint a rézbőrűek, úgy éreztem.[45]

Mózes Attila és Vida Gábor szereplőválasztásai egyazon irányba mutatnak, amennyiben az eredeti történetben testi erejével, ügyességével és bátorságával kitűnő Unkasz esetükben a legkisebb, a leggyengébb, a legfélősebb gyerek alteregójává válik, vagyis „a legkisebb fiú” népmesei archetípusába helyezkedik. Innen nézve nem véletlen, hogy a Megváltás a legfiatalabb Valér megvilágosodásával végződik, hiszen a fenti motívum tudvalevőleg azt hivatott hangsúlyozni, hogy a hatalommal és kiváltságokkal nem rendelkezők, a gyengék, az elnyomottak is rátalálhatnak a mesebeli jutalomhoz vezető útra, ha felismerik és hasznosítani kezdik saját értékeiket. Legyen szó akár a magát becsapottnak érző Valérról, akár a gyerekkorát végleg elvesztett többi tinédzserről, vagy legyőzött magyar szabadságharcosokról, erdélyi magyar rézbőrűekről.