Lackfi János
Felhők bivalytej-örvénylése
Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, aki megteremtette őseimet, aki minden lélegzetemet és minden szívdobbanásomat adja, aztán egyszer csak, hopp, belebújik a pocakomba, és világra akar születni, hogy megölelgessen mindenki mást is, akit megteremtett.
Hiszek egy Istenben, aki átölelt, és megfogant bennem, azóta egészen magamba öleltem őt, bárhová megyek, jön velem, bárhová visz, megyek vele. Az én vérem az ő vére, az ő vére az én vérem, húsa húsom, csontja csontom, magamból táplálom, hogy növekedjen, őt, aki megadta, hogy növekedjem.
Mennyet teremtett fölém, hogy legyen tágasság, ahová felnézhetek, és földet alám, hogy legyen, amin megvetem a lábam, láthatókat teremtett, akik szembejönnek velem az úton, teremtett korsót, amiben vizet hozok a kútról, teremtett vizet és kutat, hogy szomjunkat oltsuk, teremtett a korsó falára gyöngyöző párát, kiülő hideg cseppeket, hogy ujjam elmázolja azokat a hűvös agyagon, teremtett piacot és szamarat, férjet és ácsmesterséget, és teremtett láthatatlanokat, hogy a templomban halljam a szárnysuhogást, ő maga is láthatatlan, ott van a pocakomban, de nem láthatom, minden utamon velem tart, nélküle sehová se megyek. Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött fiában, minduntalan rúgkapál, felnyomja a gyomromat, feljön tőle a savam, eleven kis pocok a világ teremtője, dagad a lábam, a szuszt is kiszorítja belőlem, kiszorít a saját testemből az, aki helyet szorított nekem a saját testemben.
Az idők kezdete előtt összeültek Atya, Fiú, Lélek, belenéztek az idő végtelenhosszú csövébe, és szívből megszerettek mindent, amit majd megteremtenek, és láttak ott már engem akkor, őbenne veszünk majd lakást, nevettek, jó móka lesz, Isten születik embertől, húsba testesül az Ige, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, aki pedig minden valóság felett áll, most mégis belegyúrja magát az agyagba, amiből az ember lett, belegyürkőzik az én anyagomba, belém túrja magát, itt bukfencezik, itt bököd, itt rúgkapál, nem szégyelled magad, Istenke, hát szét fogod rúgni ezt a házat, aki én vagyok, elég már a mulatozásból, vagy tudod mit, mulassunk együtt, táncolok, rúgkapálok én is, de bukfencezni már nem tudok, bálnává dagadtam teveled, Uram!
Születik, de nem teremtmény, ő maga teremtett engem, a kemencét, amiben ki fog sülni Isten, a mennyei kenyér, engem, a hajót, amely mennyei kincsrakománnyal imbolyog, engem, a trónszéket, amelybe beletelepszik a világ uralkodója, engem, az aklot, amelyből kiszökik Isten báránykája.
Egylényegű az Atyával, belém ugrott kis ebihalnak, mégsem hagyta el soha a menny csarnokát, ki érti ezt? Kisfiam, te érted ezt? Vagy csak éled, nem érted, mert az értelem rövid, az Úristen meg hosszú, irgalma, hűsége égig ér, de hát te Isten is vagy, ember is, ilyen fura koktél, itt kuporogsz bennem, s közben királyi díszben is ülsz mennyei trónodon, én is vagyok a trónod meg nem is, tiéd minden hatalom, de közben egy kőben elbotlasz, egy erősebb kölyök megver, egy piszok római katona agyba-főbe ütlegelhet.
Minden általad lett, a bot is, a lovacska is, amivel játszani fogsz, a tej is, a mell is, amivel és amiből szoptatlak, általad lettek a földek, amiken jársz, a Jordán, amiben elmerülsz, általad fogant a barlang mélységes ölén az érc, amiből szögeket kovácsolnak, hogy testedbe verjék őket azok a nagyokosok, akik azt hiszik, övék a hatalom és a dicsőség.
Értünk, emberekért egészen közel léptél hozzánk, beléptél a testembe, húsomba, vérkörömbe, gondolataimba, minden nap minden percébe, és boldog az az ember, aki így eltelhet veled, ahogyan én iszom magamba édességedet.
Üdvösségünkért, hogy magadhoz ölelhess mindenkit, leszálltál a mennyből, testet kaptál a Szentlélek erejéből, és emberré lettél, pedig tudtad, hogy sárból vagyunk, hogy többlelkűek vagyunk, egyik percben jobbak az angyaloknál, másik percben férgebbek az állatnál, bármire képesek és bármennyire képmások, alig-alig emberszabásúak és istenszabásúak egyszerre.
Poncius Pilátus alatt keresztre feszítettek, közlekedési tábla lettél, odafenn a póznán hirdeted az üzenetet, vigyázat, a tökéletes szeretetnek elsőbbségadás kötelező, mégis annyian annyiszor áthajtanak megállás nélkül, sebezhetetlennek hiszik magukat, hogyne, majd éppen Istenre lesz szükségük, inkább megcsinálják saját erőből a legnagyobb mennyei királyságot, jessz, verdák, nők, pezsgő, arany, magasélet, szabadmadár, egészen addig, míg az átlátszó üvegnek koppannak, és csodálkozva potyognak alá, ez meg mi volt, hogyhogy transzcendencia?
Kínhalált szenvedtél, és eltemettek, ojj, de szívesen kihagynánk minden szenvedést az életünkből, nem megyünk be a kórházba, nem akarom őt ilyen állapotban látni, csak a szépre emlékezem, a tökéletesre, még ha nem is volt olyan, ne hozd a gyereket a temetésre, kellemetlen kérdéseket tenne fel, ráadásul hangosan, mindenki füle hallatára, hát mit szólnának hozzá azok, akiket amúgy nem sokra becsülök? Á, ha én így fogok szenvedni, üssetek inkább agyon! Nem akarjuk, nem akarjuk kínok közt megszülni magunkat a halálra, az új életre, nem akarunk harmadnapra feltámadni az írások szerint, mert nem hisszük, hogy Isten több a húsnál, a kőnél, a fánál, nem akarunk hamis vigasztalást, ezért dobjuk kukába az igaz Istent, ezért keresünk zsibbasztó, cuki kis istenkéket, akik arra tanítanak, hogy magunkat bálványozzuk, kényeztessük, minden más csak káprázat.
Felmentél a mennybe, ott ülsz a mindenható Atyaisten jobbján, de közben megint vicces kedvedben vagy, mert körüllengsz engem és mindenkit, aki szeret téged, aki hív, aki vágyik rád, csiklandozol, és a fülünkbe suttogsz, mint egy osztálytárs, aki matekórán nem bír csöndben maradni, létigéket sutyorogsz, osztogatod örömöd csillogó aranyát, megkensz bőséged áradó olajával, nem férsz a bőrödbe, bennünk akarsz feltámadni, hogy minden áldott nap megszüljünk, és a többieknek átadjunk téged, hogy osztogassunk, mint szaporított kenyeret, elszaporodó ujjongást.
De újra eljössz dicsőségben ítélni élőket és holtakat, hangod mint a nagy tenger zúgása, arcod vakító, ruhád tündöklő, és akire ránézel, arról lefoszlik minden álruha, és nem kell ócska bírósági közhelyeket pufogtatnod, mert a nézésed láng lesz, maga az ítélet, eléget minden aljasságot, maradunk, akik valójában vagyunk, wellnessfürdő lesz tekinteted az igazaknak, az egyetlen jacuzzi az ég alatt.
Hiszünk a Szentlélekben, urunkban és éltetőnkben, aki szerelmes körforgásban sistereg veled és az Atyával, nem szűnik percre sem az áramló áldás és egység végtelenített Niagarája, jön az öröm, megy az öröm, szívből szívbe, pörög és elevenít és vigasztal és megerősít, rácsatlakoztathatunk minden háztartási kisgépet, minden elfáradt szívet, minden tápegységet.
Az Atyától és a Fiútól származik, éppúgy imádjuk és dicsőítjük, mint az Atyát és a Fiút, csúnya karikatúrák leszünk, ha lélek nélkül akarunk élni, fészektelen madárfiókák, naptalan tengő növénykék, ő szólt a próféták szavával, és a mai napig susog, megtölti beszédével a dombokat, a lombokat, a tudatokat, a szíveket, az elméket… A létezés mély áramában (2019; akril, vászon; 80×100 cm)
Hiszek a teljes Anyaszentegyházban, mely új életre szül mindenkit, élőket és holtakat, utóbbiak szintén élők, csak másképpen, nem akarjuk ugyan elhinni, hisszük, ha látjuk, de ezt előbb kell hinni, csak aztán láthatjuk. Úgy szül minket az Egyház, ahogyan új életre szültem Istent, hogy keresztvízben fürössze testünket-lelkünket, ahogyan én magzatvízbe merítettem alá kicsi kincsemet, a világnagy kincset, hiszek a bűnök bocsánatában, életemet adtam volna érte, életet adtam neki, életét adta bűneinkért, rápakoltak mindent gonosz, aljas, kegyetlen szörnyűséget, ő lett a bűnbak, mars ki a pusztába, mars ki a pusztulásba, várom a napot, amikor a temetők megelevenednek, és nem rémálombeli zombik törnek elő tömegestül, mert Isten, aki a semmiből alkotott mindent, sugárzó húst teremt a csontokra, élnek, de már az Istenben, a Fényben, a Teremtés Örvényében, az örök életben, mely nem unos-untig ugyanaz, hanem mindig szikrázóan megújul, mint a víz csillámló felszíne, mint szélben a lombkavargás, mint felhők bivalytej-örvénylése, és mind egyek leszünk, és mégis önmagunk, és miénk lesz az egész világ, atomoktól csillagokig, ahogy már most is miénk, ha Jézusban maradunk, ahogy ő maradt énbennem, igen, kincsem, hozzád beszélek, meg rajtad keresztül mindenki máshoz, csss, aludj, jó sötét van itt a hasamban.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
