Mit gyűjtünk? Bélyeget, szalvétát, gépkocsi matricákat már nem. Érmeket meg nem is gyűjtöttünk soha. De az Autópálya Kezelő Zrt. legújabb, önhatalmúlag meghozott rendelete szerint gyűjtenünk kell – ajánlatos! – az autópálya matricákat. Két hónapig, de legalább hatvan napig meg kell tartanunk, szükségünk lehet rá. Gyűjtünk még diplomákat (vajon minek), és van, aki szeretőket gyűjt – ennek van a legtöbb értelme, mert tetszés szerint rövidíti, vagy ellenkezőleg, hosszabbítja meg az ember, többnyire a nő életét. Ezeknek a gyűjteményeknek nincs jótállási időszaka, addig őrizgetjük a bizonylatukat, ameddig el nem kopnak. De nem árt a precíz adminisztráció – legalább fejben.
Mit nem gyűjtünk? Nem gyűjtünk könyvet. Korábban gyűjtöttük, lakást is cseréltünk miatta, aztán a gyerek kimutatta a foga fehérjét, mondván, hogy ő már nem olvas, csak néz. Látsz is? – kérdeztük tőle, de erre nem válaszolt, mert azóta is csak nézi a könyvespolcon a papirost, és hallgatja a hangoskönyvet. Nem gyűjtünk adat-, hang- és képhordozó csecsebecséket sem, mert azt a gyerek gyűjti, és azt tapasztaljuk, hogy előbb vagy utóbb könyv, megint papír lesz abból is, amiből majd megint – tapasztaljuk – adathordozó.

Valamelyik nap az egyik számítástechnikai szervizben, ahová laptopomat javítani vittem, miután közöltem, hogy nagy baj akkor sincs, ha netán sérült volna a winchesterem (így, merthogy az enyém is az övében van már egy ideje), mert épp egy hónapja archiváltunk, a mindent tudó kisokos – mert valóban, minden irónia nélkül, az volt az a legalább húsz és fél éves gyerek, aki kioktatott – közölte, hogy felejtsem el. Mindent felejtsen el! Minden, ami fénnyel van írva, előbb vagy utóbb lekopik, mondja. A DVD is? – kérdem. Az is! Akkor ne is gyűjtsek tovább Bartók összest, kedvenc filmet, nagymagyarlexikont? Gengszter filmeket sem? – mert az lehetetlen, mondom, és magamban már kétségbeesek. Mondom, hogy elkopik minden, amit fénnyel írnak – mondja. De elkopott korábban az is, amit mágnessel írtak, mondom. El, mondja ő.
Látott-e, vagy hallgatott-e már maga tizenöt-húszéves CD- vagy DVD- felvételeket? – kérdezi. Szerettem volna, ha letegez, de engem nem tegezett, csak a legfeljebb harmincéveseket, akik jöttek, jöttek és várták a sorukat mögöttem. Nem, nem láttam, mondom, de még nincs is itt az ideje. Na, látja, mondja ő, nem is lesz. És akkor én, bátortalanul, hogy mi történik az én életművemmel, aminek a közepét nagy alakú hajlékonylemezre, a folytatását kisalakúra (floppyra), a folytatás folytatását pedig CD-re majd DVD-re archiváltam? Az eleje megmarad, mondja, mert, ha jól értem, amiről nem beszél, az a papír. De, ne haragudjon, jól értettem, floppyt mondott? Azt, mondom. Floppy? – az mi? Ja! – kapja fel a fejét. – Az első magnetizált őskövezet. Tanították, elmondom magának röviden, mi az. Na, mi? – kérdem. Valami, amit már akkor el kellett volna felejtetni magával, amikor a kezébe adták. Áha! – nyögtem.
És megértettem, hogy az Autópálya Kezelő Zrt., az APEH és a többi általam lelkiismeretesen finanszírozott (adó)hivatal miért is nálam tárolja a papírjait. Most értettem meg, miért nem jut eszébe, hogy fizessen a tárolásért, az őrzésért, a raktározásért.
Ha minden elkopik, ha minden nálam tűnik el, hol lehetne ő, hol lehetnének az ő adatai nagyobb biztonságban, mint nálam, akin minden behajtható. Az is, ami elkopott, és az is, amit már akkor el kellett volna felejtenem, amikor a kezembe adták. Minden, amit gyűjtök, eltűnik, mint a kámfor. A papír, számítástechnikusom szerint, csak a papír az, ami marad. Ezért is nyomtam papírra ezt az üzenetet. Mindent kidobok, mert elévül előbb vagy utóbb, de az autópálya matricát az Autópálya Kezelő Zrt számára, a számlabizonylatokat az APEH-nek, a könyvtári belépőt pedig saját érdekemben minden körülmények között őrzöm meg. Papírgyűjteményem van és lesz, nem archívumom.