Esterházy Péter
Onnét így
Az újvidéki könyvvásár vendége voltam (és előtte a szabadkai Kosztolányi Színházé), az elmúlt évben több könyvem is megjelent szerbül (Sava Babiĉul, Viczkó Árpádul), a grofica Hahn-Hahn, a Kertész Imrével közös Egy történet, legújabban a Harmonia és a Javított, valamint Babiĉ esszékönyve, hevenyészett címfordításomban, EP harmóniája és diszharmóniája. Ez a könyv (magyarul is megjelent a Hídban) olyan, mintha léteznék európai szellemi élet, párbeszéd, mintha természetes és magától értődő volna, hogy egy Budapesten leírt mondat következtében Belgrádban is leírnak egy (két) mondatot.
Mindenféle jó dolgok történtek velem, Tolnaitól Lovas Ildikóig, töltött kalamáriktól birspálinkáig, szilasi-i leágazással, zavarbaejtően sok hallgatóság, ne kerteljek: olvasói szeretet – de félre a privatizálással (beh régen hallottam már ezt a szót). Hanem jó szokásunk szerint tegyük csak az összmagyar kultúra ütőerére (Csáth-utalás, mely Kosztolányi-utalás) az ujjunk (vagy mit lehetne még odatenni?). Szerb újságírókkal beszélgetve, egyikőjük azt kérdezte, hogy határ-e és milyenféle nekem a szerb-magyar. És ezen tűnődve jut eszembe, hogy erről a legtöbbet az ottani magyar szerzőktől tudtam meg. Már ama legendás Új Symposion érdekessége, jelentősége is részint innét származtatható; látszott rajtuk ez a másféle tájékozódás, a tájékozódásnak az anyaországétól eltérő arányai. Az akkori Belgrád – a vajdasági közvetítéssel – nyitottabbnak tűnt, mint Budapest, mozgékonyabbnak, ha akarom, „Európához” közelibbnek. (Nyilván messziről minden szebb egy kicsit – de akkor is…) Szabadka meg Újvidék a magyar irodalom közepe volt – eltekintve attól, hogy vélhetően nincs ilyen közép, mindenesetre a végek, a periféria és a centrum viszonyának kérdését akkor új módon vetette föl a Végelék nemzedéke.
Most Szerbia, azt hiszem, elsősorban az az európai ország, ahol az elmúlt évtizedben háború folyt. Akik ott éltek, egész más tapasztalatokkal bírnak, mint mi. Én nem tudom, mi az, ha lőnek, ha bombáznak, nem tudom, milyen az, ha megölik a szomszédomat. Filmből, regényből, elmondásból tudhatom, de az ilyen, az lényegileg más tudás. Bárkitől bárkiig, Tolnaitól, Végeltől Kontráig olyant tudnak vagy tudhatnak, amit mi innét nem. Az írásaink sem tudhatják. Onnét így gazdagabb a magyar irodalom.
És akkor így tovább: Tolnaizzunk egy kicsit: az ő idei Kossuth-díja az egyik legnagyobb öröm. Nagy művészetét a legapróbb dolgokból hordja össze, mindenestül a provinciák provinciájához tartozva, mindenestül ebből élve hoz létre a legkevésbé sem provinciális, nagy európai költészetet. Csáth, Kosztolányi, Tolnai: az, hogy Palics, Szabadka, Újvidék van, azt, kis túlzással, főleg ilyen alakoktól tudjuk. Tolnai művészete a hűség művészete, nem ideologikus hűség ez, nincs célja, nem hetvenkedik, van, mert kikerülhetetlen. (Azt hihetnők, hogy nagy most arrafelé az öröm: az ottani magyarság nagy fia magas polcra jutott, nem csak innét származik, de itt is maradt, mindene, nyelve, tapasztalata innét való, kicsit magunkat ünnepelhetjük benne. Valószínűleg így is van, mindenesetre a legfontosabb napilap épp március 15-ére látta helyesnek időzíteni otromba cikkét. „Aki nem lép egyszerre, nem kap Magyar Irodalmi Díjat, kettős állampolgárnak járó európai uniós útlevelet vagy valami más rétest estére.” – ezt olvashatni ott többek közt Tolnaira (Végelre, Bozsikra) vonatkoztatva. Micsoda sunyi és méltatlan vacakság. Persze szamárság csodálkozni, hisz mért volna a határon túli magyar épeszűbb, tisztességesebb, mint a határon inneni. Talán még a határon féllábbal billegők…)
Egyébként a fentebb említett közvetítői szerepet másutt nemigen látni. A más az van, mondjuk az erdélyieknél metaforikusan szólva a hegyek, az erős erdélyi irodalmi hagyományok továbbélése, de ahogy a vajdaságiaknál látni a szerb (jugoszláv?) hozadékot, itt a románt mintha nem. Igaz-e ez vajon? Szívesen hallanám, mit mond erről valaki hozzáértő és-vagy odavalósi.
Kapcsolódó:
a Vendég-oldal rovat írásai
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel
Külső hivatkozások:
Esterházy Péter a DIA-projektben
