Erdész Ádám
Történelem a színpadon
A színpadra vitt történelem akkor érdekes, ha az alkotók a múltbéli históriák felidézésével a mi történeteinket mesélik el. A nézőnek azt kell éreznie, a királyok, a sírásók, a rég halott polgárok hozzá szólnak. Hisz mi másért léptek volna a deszkákra? Tárgyilagos és távolságtartó múltidézésre ott vannak a történeti monográfiák. Forrásokkal, jegyzetekkel, az objektivitás ígéretével. Az utóbbi években a legsikeresebb történelmi darabokkal Székely Csaba állt elő. A Mária országa, a Vitéz Mihály és legutóbb Az igazság gyertyái című drámái kimondottan nagy figyelmet váltottak ki, ráadásul mindegyik bemutatót díjakkal jutalmazták a szakmabeliekből és kritikusokból álló színházi grémiumok. 2024-ben a három dráma Az igazság gyertyái címen, Történelmi színdarabok alcímmel, kötetben is megjelent.
Noha a szöveg a színpadi produkciónak csak egyik eleme, érdemes alaposabban megnézni, hogy egy sikeres szerző miért is nyúl réges-régi, nagyobbrészt elfeledett történetekhez. A történelem mely pillanatait tartja ma érdekesnek, milyen karaktereket állít a középpontba? A középkorban vagy a közelmúltban élt embereket hogyan szólaltatja meg? S ami a legfontosabb: múlt és jelen szálai miként fonódnak össze?
A színházi tematikára szakosodott Selinunte Kiadó által megjelentetett könyv, a Mária országa című „történelmi játék”-kal indul. Ez a darab a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére íródott, és 2022-ben mutatták be. A cselekmény 1382 és 1386 között játszódik, és a Nagy Lajos halála utáni hatalmi harcok korába röpít vissza bennünket. Lajos, aki egyszerre volt magyar és lengyel király, fiúutód nélkül halt meg, halálakor leányai kiskorúak voltak. A trónutódlás bizonytalannak látszott, ilyen helyzetekben szinte mindig kitört a hatalmi harc. Az egymásnak feszülő elitcsoportok csellel, fegyverrel újra és újra összecsaptak, s nem kímélték sem egymást, sem a maguk előtt tolt trónkövetelőket. A drámában – ahogy annak idején a valóságban is – előfordul minden: cselszövés, árulás, királygyilkosság, bosszú. A humorral, iróniával formált színdarab szereplői uralkodók, országnagyok, a történetből mégis a hatalomért, vagyonért folyó küzdelem archetípusa rajzolódik ki. Például Garai Miklós nádor úgy vezeti be a lánya nevében uralkodni szándékozó özvegy királynét az országos politika rejtelmeibe, hogy tanácsai bármelyik miniszterelnöki tanácsadó szájába is illenének. „El kell érni – mondja a sokat tapasztalt nádor –, hogy a mieink tegyék ki a [királyi] tanács harmadát. Megnyerjük Lackfit a híveivel együtt – az még egy harmad. Kétharmados többséggel már vígan lehet kormányozni. Tapasztalatbul mondom.” Sorjáznak tovább a praktikus javaslatok: a gyengébbeket ki lehet nyomni a tanácsból mint árulókat. S hogy ki az áruló, azt az uralkodó mondja meg. Helyükre kell beültetni a saját embereket és azok hűségesek lesznek, legalábbis egy darabig. A modell egy darabig működik is, csak aztán, ahogy lenni szokott, előre nem kalkulálható tényezők is felbukkannak.
Az izgalmasan gördülő történetet végigkíséri a humor. Komikus helyzetek, nyelvi poénok, elrajzolt karakterek mutatják meg az amúgy tragikus történet fonákját és a hatalomért küzdő országnagyok kisszerűségét. Abszurd helyzetekben sincs hiány. Székely Csaba írásmódjának jellegzetessége, hogy mesterien váltogatja a humoros és a tragikus jeleneteket. Olykor egy monológon belül is változik a hang. A nagyon gondosan épített szerkezet mellett a látószöget ide-oda forgató szövegformálás teszi kimondottan érdekessé ezeket a színdarabokat. Hosszan lehetne idézni a példákat. A délvidéki urak által támogatott és megkoronázott Durazzói Károly a nápolyi udvarból családja elől menekül. Felesége, anyósa, felesége nagyanyja folyamatosan megkérdőjelezik férfiasságát. „Soha egy visibálást nem hallok az én unokám hálószobája felől” – támad Károlyra az unokájával érző nagymama. Hát, akkor már inkább a kockázatos magyarországi kaland, amely jól indul, de két hónapig sem tart, mert Nagy Lajos özvegye és támogatói meggyilkoltatják a Nápolyból érkezett, jószívűnek festett rokont. „Az ember él, küzd, tervezget, aztán egy szép nap fejbebasszák egy karddal. A végzetét el nem kerülheti senki” – borong támogatottja pusztulásán Lackfi István nádor. Természetes, hogy a bosszú nem marad el. Azután a történet egyre gyorsabban pörög tovább az esztergomi érsek szájába adott utolsó mondatig: „De velünk mi lesz?” A kérdés inkább a szerzőé, és úgy is formázhatnánk: hogy maradt meg ez az ország ilyen vezetők mellett?
A második darab, a Vitéz Mihály még zavarosabb korszakba visz el bennünket. Főhőse a román emlékezetpolitika és az egy időben annak szolgálatába állított román történetírás által mitikus nagyságúra növesztett havasalföldi vajda, „aki először egyesítette a három román tartományt”. Az alcím ezúttal „komikus történelmi tragédia”. Ebben a színműben a humor sokkal erősebben, helyenként nyersen jelenik meg. A fő színtér Havasalföld és Erdély, az idő az 1590-es és az 1600-as évek fordulóján jár. A Habsburg és a Török Birodalom erőterében élő román vajdák és erdélyi fejedelmek próbálnak hatalmon maradni ebben az életveszélyes geopolitikai térben. Ha valaki már megmelegedett a patrónus hatalomtól kapott trónon, s ambíciói is vannak, rendre kockázatos önálló játékba fog. Még több hatalmat, nagyobb országot szeretne, vagy éppen magasztosabb célért, a töröktől való szabadulásért kezd veszélyes játszmákba. Az egyébként is változékony viszonyokat még kiszámíthatatlanabbá tette az 1591-ben kirobbant tizenöt éves háború. A hosszú és váltakozó sikerű háborúskodás esélyt kínált az ügyesen forgolódó fejedelmeknek, de a kockázat is sokszorosára növekedett. A szembenálló birodalmak bármikor támogatást adhattak egy zsoldjukba szegődő trónkövetelőnek. A meg-megújuló harc folyamatosan vadult, s egyre elképesztőbb árulások és kegyetlenkedések kora jött el.
Ilyen körülmények között emelkedett fel Vitéz Mihály csillaga. Székely Csaba Mihály vajdája távol áll a piedesztálra emelt országegyesítőtől. Nagyon is eleven, hús-vér figura, egy balkáni – ne legyünk igazságtalanok – kelet-európai tahó, akinek éles esze van, és a bátorság sem hiányzik belőle. A darabbéli Mihály kereskedőként bukkan elénk. Kortól független, ismerős helyzet a térségben, ha már valaki gazdaggá vált, kinyújtja kezét a politikai hatalom felé. Mihály ügyességének és főként jó házasságának köszönhetően vagyont és bizonyos tisztséget is szerez magának. A társadalmi emelkedést hozó friggyel ugyan az asszony is együttjárt, ami rontott Mihály üzleti mérlegén, de a darabnak javára vált a családon belüli konfliktusszituáció. Ebbe a helyzetbe üt be az első villám, a szultán által kinevezett vajda szorongatni kezdi a bojárokat. Azok az erős és gazdag Mihálytól várják a segítséget, szinte tolják maguk előtt a vezérnek szánt férfit. Ő nem akar észszerűtlen kockázatot vállalni. „Mi lenne? Borozgatunk s láblógatva kussolgatunk, míg a viharok elvonulnak” – mondja az őt ellenállásra buzdító román uraknak. Ám a rájuk törő poroszlók közül megölnek néhányat, nincs mit tenni, bele kell állni a dologba. A gyorsan magasra ívelő karriertörténet meneküléssel kezdődik, de aztán a havasalföldi vajdai poszton, majd az erdélyi fejedelmi székben folytatódik.
Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem támogatása, a szultántól nagy pénzért megszerzett kinevezés, Habsburg-szövetség, árulások és újabb szövetségkötések emelik Mihályt pályájának zenitjéig, hogy azután annál gyorsabban elkövetkezzék a végső pusztulás. A Mária országában nincs főszereplő, hol az egyik, hol a másik kulcsfigura lép előtérbe. Itt Vitéz Mihály az abszolút főszereplő, az ő emelkedése és bukása áll a középpontban. Ugyanakkor az őt körülvevők köre sem akármilyen karakterekből áll. Valószínű, a nézőknek nem lesz könnyű dolga, mert Székely Csaba izgalmas cselekményláncba fűzve végigpörgeti a teljes eseménysort. Időnként egy-egy szereplővel össze is foglaltatja az általa kiemelt epizódok hátterét. Ilyen, nézőket segítő figura, a darab egyik kulcsszereplője Petrosz, az örmény kém, aki mindent átlát, sőt manipulál. A császári udvarban tett jelentései sokat segítenek a nézőknek a valóságban is nehezen összefogható események értelmezésében. Azonban így sem könnyű megértetni néhány, első pillantásra furcsának tűnő mozzanatot. Például azt, hogy a székelyek miért is lesznek olyan elszánt hívei a román Vitéz Mihálynak, hogy Erdély magyar fejedelmeinek egyikét is meggyilkolják.
Ugyanúgy, mint a Mária országában, ebben a darabban is folyamatosan váltakoznak a burleszkig menő humoros jelenetek és a tragikus pillanatok. De az itt használt nyelv harsányabb és durvább. A szerző sokféle elemből építette a szöveget. Eszünkbe juthatnak Shakespeare királydrámái, de itt más a lépték. Az álmok, a gonoszságok egyaránt földszintesek, és minden oly hamar röhejessé válhat. Vitéz Mihály is, a rövid pillanatokra felemelkedő mellékszereplők is elbuknak, sőt elpusztulnak, de nincs katarzis. Mindenki azt kapta, amit érdemelt, és a korábbinál rosszabb világ marad utánuk. Konkrét Macbeth-utalást is találunk, időről időre felbukkan egy vészbanyákhoz hasonló öregasszony. Dorina, a jós vagy boszorkány, talán Mihály nagyanyja, vajdaságot, fejedelmi posztot jósol unokájának. Persze Székely Csabánál az ilyen szál nem futhat végig egyenes vonalon. Megcsavarodik, s a vége felé kiderül, hogy Dorinát rég megégették mint boszorkányt, és a hangja csak Mihály fejében szólal meg. Van Shakespeare-utalás, ám A bukás című Hitler-film is előkerül. A szerző oda is írja utasításként, hogy az egyik jelenet, amelyben Matthias Habsburg főherceg feldühödik Báthory Zsigmond önállósodási kísérlete miatt, a film ikonikus részének dramaturgiája szerint zajlik. A nyelv is elegyes, ironikusan archaizáló szavak – vala – váltakoznak romános nyelvi szerkezetekkel. „Ti vágtátok le Andrásnak az ő fejét, neki?” – kérdezi Mihály a Báthory András fejét elé hozó székelyektől. Az alap pedig a mai, sokszor durva, beszélt nyelv. Viszont ez a részleteiben töredékesnek tűnő dramaturgiai és nyelvi anyag Székely Csaba kezében koherens, hatásos és – úgy hiszem –, hogy a színpadon nagyon élő szöveggé válik.
A darab tele van oda-visszautalásokkal, olyan szimbolikus jelentőségű mozzanatokkal, amelyeket egy rendező kedve szerint felerősíthet. Ezek közül egyet említek. Az első jelenetben Mihály fiával vív, s földhöz szorítja, mert meglopott egy kereskedőt. Ekkor kérdezi meg a fiú, bántott-e már gyereket? A válasz: „Miféle hülye, csámpás kérdés ez, fiam? Akkor se bántanék gyermeket, ha anyád élete múlna rajta.” Ugyan a felelet nem nélkülöz némi ironikus utalást Mihály házasságára, de elhihetjük, hogy a válasz őszinte. Egy darabig a vajda ilyen is marad, élvezi a hatalmat, annak kézzelfogható hozadékait, például azt, hogy két örömlánnyal múlathatja az időt a trónteremben. De aztán, ahogy minden, ő maga is végképp elromlik. Amikor a darab vége felé – a sellenberki csata után – elé hoznak egy 12 éves gyereket, akit nagyeszű apja magával vitt, hogy lássa a háborút, már a korábbi önmagából kifordult ember szavait halljuk: „Csináljátok azt, amit kutyakölykökkel szokás: akasszatok egy nagy követ a nyakába, oszt dobjátok a folyóba.”
Székely Csaba a román történelem ikonikus alakjáról írt, viszont az etnikai látószög nem jelenik meg művében. Úgy gondolom, ez nem óvatosságból maradt el. A szerző által megrajzolt világban Mihály is, Báthory Zsigmond, Báthory András fejedelmek is a nagyhatalmi erőterek gyorsan letűnő, cserélhető epizódszereplői. Még akkor is, ha évszázadokkal később, gyökeresen megváltozott történelmi térben ércszoborba öntötték is egyikük alakját.
A két „királydráma” a fejedelmek és országnagyok, azaz a hajdani elit világába visz bennünket. „A föld népe” legfeljebb székely katonák, szolgák szerepében lép elénk. A harmadik színmű azok történeteiből mesél el egyet, akik a magasban született döntések következményeit elszenvedik. Az igazság gyertyái az 1940-es évek első felében Bözödújfaluban, a székely szombatosok zsidó vallásra áttért utódai között játszódik. Bözödújfalu volt az a település, amelynek lakói a reformáció idején istenkereső buzgalmukban közel kerültek a zsidó hithez. Szombatot tartottak és számos más szokást is felvettek. Azután a türelmi rendeletet követően be is tértek a zsidó vallásba. Falujukban békésen éltek együtt katolikusokkal, unitáriusokkal, görögkeletiekkel egészen az 1940-es évek elejéig, mikor is a zsidótörvények következményei a zsidózóknak nevezett székelyeket is elérték. A magyar hatóságok is zavarodottan kezelték a kérdést, hiszen a bözödújfalusiak kétségtelenül székelyek voltak, felekezetükre nézve viszont zsidók. Végül is egy tisztviselő közreműködésével kaptak mentesítő tanúsítványokat. Ám ezek a papírok nem jelentettek automatikusan oltalmat.
Itt indul Székely Csaba darabja, amelynek középpontjában a Kovács család áll. Egy szombat ünnepi pillanatában összetartó családként ismerjük meg őket. Ám az összetartozás kötelékei hamarosan szakadozni kezdenek, mert a família tagjai elképesztő módon eltérő jogi státusba kerülnek. A szülők, nagyszülők vallási hovatartozása – zsidó vallásba való betérésük időpontja – alapján kiállított mentesítő levelek szerint ugyanannak a családnak lett „nem zsidó”-nak, félvérnek és zsidónak minősített tagja. A maga tradicionális szokásai szerint élő, zárt világban a kívülről bevitt méreg lassan hatni kezdett. A történtek először csak értetlenséget váltottak ki, mert ebbe a mikrovilágba kevés információ jutott el. A Kovács családban újságot csak az egyik gyerek olvasott. Második lépésben megjelent a félelem, az útkeresés. A centrális szerepet játszó családanya, Márta, a maga önsorsrontásig vállalt identitásába falazza el magát. A kissé léha, de szeretnivaló figurának rajzolt apa kikeresztelkedik, mivel ezt felesége elfogadhatatlan lépésnek tartja, elmenekül, és másik asszonyt talál magának, majd visszatér, hogy ismét kereket oldjon.
A változásokra a környezet is reagál, a drámának ez a része valóban kortól független modellszerű történet. Székely Csaba azt mutatja be, hogy csepegtetik be a gyűlöletet egy közösségbe, és az hogyan kezd hatni. Az első lépés, hogy valakiket megjelölnek, lám, ezek nem olyanok mint mi. Sőt, annyira másfélék, hogy félni kell tőlük. De ha ezek fenyegetnek minket, akkor legjobb, ha letöröljük őket a palettáról. A bözödújfalusiak között két csendőrtiszt teríti szét az új tudást, és először egy megsértett tanító áll melléjük. Kezdetben csak bizonytalanul, utóbb aztán egyre harsányabban szórja szét maga is a mérget. Mégpedig úgy, hogy apró valóságmorzsákra építve másokban is a sértettség érzését kelti fel. A tanító nagy fájdalma az volt, hogy amikor a Kovács család leányát, Sárikát megkérte anyjától, Márta meglehetősen nyers minősítés után kidobta.
Székely Csaba utánozhatatlan humora ebből a színműből sem hiányzik. Miközben a szöveg olvasójának szívét marokra fogja a szomorúság, képes nevetni a történetbe szőtt komikus jeleneteken, a szavak tartalmát ide-oda forgató dialógusokon. Az igazság gyertyáinak humora különbözik a Vitéz Mihály szókimondó párbeszédeiben rejlő poénoktól. A szerző sokkal finomabb eszközöket használ, a darab szövege itt-ott emlékeztet Tamási Áron, Sütő András több rétegű színpadi nyelvére.
Mellesleg a nézőnek itt sem lesz könnyű dolga, mert ezúttal is egy, a múlt mély kútjába süllyedt história részleteit kell követnie. Székely Csaba ez esetben úgy oldotta meg a feladatot, hogy Sárika, a Kovács család leánygyermeke rendszeresen beszél a nézőkhöz. Elmondja, amit a háttérről tudniuk kell. A színpadról való kibeszélés nem okoz dramaturgiai törést, mert Sárika kicsit lassú, magában beszélő, mindenre tiszta szívvel rácsodálkozó leánykaként lép elénk. Talán akadna pszichológus, aki Sárikát látva valami fogyatékosságot emlegetne. Lehet, hogy igaza is lenne, de az is bizonyos, hogy figurájában a színpadon tüneményesen játszható nőalak rejlik. A történet végén ő meséli el, hogy a darabban szerencsétlen, csetlő-botló alaknak tűnő katolikus plébános miként hozta ki a bözödújfalusiakat a marosvásárhelyi gettóból. A megmentettek között azonban épp az ő anyja és bátyja nem volt ott. Ugyancsak Sárika beszéli el azt is, hogy a hajdani szombatos falut ma már egy, a Ceauşescu-időkben épített víztározó borítja.
Nem kétséges, hogy Székely Csaba nagyon sokat tud az általa felidézett korszakok történetéről. Láthatóan arra törekedett, hogy a történeti munkákból minél több hiteles részletet beépítsen színműveibe. A Mária országában Márki Sándor királynőről szóló monográfiájának információi bukkannak elő. Az igazság gyertyáiban Ráduly István plébános és mások is valódi nevükön szerepelnek. Még a mentesítő leveleket kiállító – ma jogtörténészként tisztelt – Degré Alajos is említve van. Mindennek ellenére a kötetben megjelent drámák aktuális, mai történetek. Az egymást követő évszázadok históriájában mindenki megtalálhatja a jelen viszonyok vélt vagy valós előképeit, s azokat idézve múltról és a saját koráról egyszerre adhat képet. A kérdés, ki hol leli meg a maga számára érvényes történeti mintákat. Márai Sándor a Kassai polgárok írásakor megkereste azt a nagyon ritka történeti pillanatot, amikor a városi polgárok szembefordulhattak egy nagyhatalmú tartományúrral, sőt jogaikat védve meg is ölhették azt. Tekintve, hogy az oligarcha szemben állt a hatalmát épp megerősítő Károly Róberttel, még a megtorlás sem fenyegette őket. Márai a jogaiért kiálló, fiát Nyugat felé indító öntudatos polgárt akarta nézői elé állítani. Székely Csaba kaotikus viszonyok között egyéni érdekeikért gátlástalanul ügyeskedő elitcsoportok kíméletlen harcában látta meg korunk előképeit. A másik oldalon pedig azokat mutatja meg, akik a hatalom csúcsain történteket elszenvedik. Félő, hogy nem téved. Erre utal darabjainak fogadtatása, a színházi közeget inspiráló izgalmas bemutatók, a közönség figyelme és a díjak. S az is bizonyosnak látszik, hogy a most könyv formában megjelent színművek még sokféle interpretációban megjelennek a színpadokon. A végére pedig egy záró sóhaj: bármilyen jók is ezek a történelmi játékok, mennyivel jobb lenne, ha a kassai polgárokban láthatnánk korunk közönség elé állítandó, hiteles előképeit.
Székely Csaba: Az igazság gyertyái. Budapest, Selinunte Kiadó, 2024. 286.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
