Hajóhíd

Herbert_Fruzsina_2.jpg

 

Herbert Fruzsina 

Polc a kályha felett

 

A zacskóból kigurult a citrom, ahogy nagymama óvatosan letette a nagybevásárlást. Kibújt óriásgombos prémkabátjából, kivette füléből a klipszet, és letérdelt. A citrom olyan messzire gurult, hogy csak egy gyanús, sárga folt látszott belőle a küszöb környékén. Nagymama térde sajgott, miközben megállapította, milyen tágas ez az előszoba. A mellette tornyosuló cipősszekrény így lentről úgy hatott, mint egy sokemeletes irodaház. Mit tegyek veled, te monstrum, nézett rá tanácstalanul nagymama. Homlokráncolva azon gondolkozott, melyik szebb látvány, a lábakra hiába várakozó, funkciójukat vesztett cipők, vagy egy félig üres cipősszekrény. Ezen mélázva a citrom után indult, most elkaplak, te csibész, mormogta. Bedobta a zacskóba a citromot, és zacskóstul a konyhába vitte. Hűtőbe tette a tojást, a túrót, a kaprot és bekapcsolta a rádiót. Ismét kinyitotta a hűtőt, pár másodpercig a kaporra meredt, majd becsukta. Már három hónap eltelt, de nem volt benne biztos, hogy három hónapnyi gyász elég-e egy kapros túrós süteményhez. Jobban örült volna, ha erre is lenne valami szabály, hogy az élettárs halála után mennyi ideig illik tartózkodni azoktól az ételektől, amiket kifejezetten rühellett az elhalálozott. A kapor a tökfőzelékbe való meg a disznóknak, de minek rontana el bárki egy teljesen jó túrós süteményt. Nagymama, hogy időt nyerjen, és egy kicsit elodázza a döntést, vizet öntött a teaforralóba. Ahogy lenyomta a pöcköt, a víz mély, sóhajtásszerű hanggal melegedni kezdett. Nagymama a távolba révedt, illetve, jobb híján a konyhaajtó tejüvegén keresztül figyelte az előszobabútorok kontúrjait, a túlméretezett cipősszekrényt és a ruhafogast. Még mindig ott lógott nagypapa bundakabátja, mozdulatlanul, nagypapa-alakúan. Ezt az alakot látva nagymama orrát mindig megcsapta a nagypapaszag, az öregedő bőr, a sokszor hordott kabát és a pipadohány keveréke. Olyan határozottan érezte, mintha nagypapa pont mellette szuszogna. A teavíz felforrt, kiöntötte, a forró víz keskeny sávban az ujjára csorgott. Aztakutyafáját, dörmögte, majd a nappaliba ment, és kényelmesen elhelyezkedett a süppedős fotelben. Kinézett az ablakon, köd volt, és esett. Olyan igazi, novemberi idő, állapította meg magában nagymama. Ilyenkor nagypapa a hintaszékben ült, a lábán vastag pléddel, olyan nagypapásan. Nagypapa szívesen volt nagypapapás, pipázni is csak akkor kezdett, mikor nagypapás korba lépett, úgy az összkép kedvéért, legalábbis nagymama szerint. Nagymama, vele ellenben ódzkodott mindentől, ami nagymamás. Húslevest sosem főzött, a kötőtűt messziről kerülte, műfogsora nem volt, sőt, ha tehette, büszkén kivillantotta gyerekesen apró, hegyes fogait. Legalább a fogak nem lesznek ráncosak! – kacsintott néha nagypapára, és ilyenkor kuncogva az ölébe kuporodott. Erre a karosszék rendszerint megreccsent, nagypapa felszusszant, nagymama viszont azon a véleményen volt, hogy ennyit a régi bútordaraboknak is ki kell bírnia.

Nagypapát nyár végén temették, izzadt az egész család, átáztak az ingek, a frissen vasalt ruhák, mintha egész testéből sírna a gyászmenet. Egyes, komolyabb férfiak magukon hagyták a zakót, hogy eltakarják az izzadságfoltokat, cserébe kopasz fejükön olvadásnak indultak a gleccserek. Nagymama az alkalomra elővette fekete retiküljét, és az anyjától örökölt fehér, horgolt napernyőt. Az egész családban csak nagypapa imádta a meleget.

A temetés óta nagyamamának nem teltek tétlenül a napjai. Csoportosította nagypapa erdélyi-szász népviseleti övgyűjteményét, egyesével kitisztíttatta zsebóráit, kategorizálta háborús feljegyzéseit, és feliratozta a felmenőktől maradt értékeket, a kagylógyöngy nyakláncot és két arany műfogat. A hetvenes évekbeli bankszámlakivonatokat eltette gyújtósnak, és ha már úgyis nekiállt rendszerezni, a saját ingóságait is górcső alá vette, hogy ne az unokáknak kelljen vele bajlódni. Miután azt hitte, mindennel elkészült, eszébe jutott a zoknis fiók, benne nagypapa óriási galacsint formázó zoknijaival. Nagymama hosszasan törte a fejét, hogy velük mit tegyen. Ajándékozza el a páros zoknikat, vagy úgy ahogy van, az egészet dobja ki fenébe. Végül is az utóbbi mellett döntött. Zacskóba öntötte a fiók tartalmát, gondosan masnit kötött a zacskó fülére, és levitte a szemetesbe. Majd leült a süppedős fotelbe teázni, és bekapcsolta a Gray ’s klinika utolsó évadát. De hiába, nem hagyták nyugodni a szemetesben árválkodó páratlan zoknik. Nagymama egy darabig fészkelődött az egyébként kényelmes fotelben, majd fogott egy elemlámpát, és lelopózott a szemeteshez, óvatosan, nehogy meglássák a szomszédok. A zacskó még a szemét tetején volt. Nagymama felvitte a lakásba, a sorozat végére összepárosította az összeset, majd elégedetten visszavitte a zoknikat a szemetesbe.

Nagymama ezek után kevesebbet gondolt nagypapára. Néha még hallotta nyikorogni a hintaszéket, és időnként arra ébredt, hogy nagypapa bútorokat tologat. De kezdett hozzászokni a csendhez, hogy nincs se krákogás, sem horkolás, sőt feltűnt neki, hogy esténként átszűrődik a szomszéd macska dorombolása a falon. Unokái is lassan megengedtek maguknak olyan vicceket, hogy akkor a nagymama ugye újra szingli.

De ezen a novemberi estén nagymama gondterhelten nézett ki az ablakon. Szitált az eső, és a járókelők lélegzete gyorsan eloszló, apró felhőt hagyott maga után. Nagymama az állát piszkálta, és közben azon gondolkozott, mennyire utálta nagypapa a hideget. És azon, hogy már megint kinőtt az állán az a fránya, hosszú szőrszál, amit nagypapa csak úgy nevezett, banyapihe. Ha nagypapa észrevette a banyapihét, széles mosollyal közelített, ujjaival csipegette a levegőt, mint egy éhes kismadár, hogy nagymama időben lássa, mire készül, majd vastag ujjai közé szorította az áldozatot, és gyors mozdulattal kitépte. Nesze neked, banya, mondta ilyenkor, és óvatosan mutatóujjára fújt, hogy útjára bocsássa a banyapihét, ahogy a szempillát szokás. Borzasztó ez a hideg, futott át ekkor nagymamán, megborzongott, és felpattant a fotelből. Eszébe jutott, hogy nagypapa egyedül fagyoskodik abban a sötét temetőben. Nagymama gyorsan határozott, még a teáját sem itta ki. Felkapta nagypapa bundakabátját, és indult is a temetőbe. Az ügyeletes portás félálomban focimeccset nézett, asztalán műanyagpohárban kávé gőzölgött. Öt perc múlva zárunk, mordult rá nagymamára. Nagymama az órájára nézett, és nagypapa sírja felé sietett. Csak mikor a sírhoz ért, eszmélt rá, hogy az a márványlap, ami nagypapát fedi, nem csak méregdrága, de nehéz is. Túl nehéz ahhoz, hogy egyedül elmozdítsa. Nagymamában ekkor körvonalazódott a tökéletes terv, és hazafelé vett is hozzá fél kiló fagyasztott meggyet. Másnap reggel korán kelt, előmelegítette a sütőt, kávét főzött, és kikeverte a dobálós meggyes tésztáját. Milyen egyszerű recept, és mégis lehetetlen vele célt téveszteni, gondolta magában, miközben lenyalta a habverőt. Kiöntötte a tepsibe a tésztát, rádobálta a meggyet, és már mehetett is a sütőbe. A kávét termoszkannába öntötte, és készülődni kezdett. Melegen öltözött, hiszen ki tudja, meddig tart majd a művelet. Dél körül ért a temetőbe, a portás épp szedelődzködött. Nagymama köszönt, és kihúzta a táskájából a dobálós meggyest, kicsit meglazította tetején az alufóliát, hogy kiszökhessen az illata. Letette az asztalra a kannát és a süteményt, majd előhozakodott a kérésével. Miközben beszélt, a portás többször is a sütemény felé nézett, de nem akarta ilyen könnyen beadni a derekát. Nagymamát ez nem tántorította el, hanem bevetette tartalék fegyverét, és a zsebébe csúsztatott egy tízest. Erre a portás nagy lendülettel vállára vette az ásóját, és készségesen követte nagymamát. A parcellához battyogtak, a portás egy mozdulattal eltolta a méregdrága márványtáblát, és néhány percen belül kiásta nagypapát. Leporolta róla a földet, és a hideg urnát nagymama kezébe adta. Nagymama az üres termoszkannával együtt a táskájába tette és elégedetten indult hazafelé. Ne higgye, hogy többet nem lát, kacsintott a portásra, búcsúzásul.

Mikor hazaért, kibújt óriásgombos prémkabátjából és nagypapát a lakás legmelegebb pontjára, a kandalló feletti polcra tette. Aztán a konyhába ment, kivette a hűtőből a vajat, a tojást, a túrót, és összedobott egy nagy adag kapros-túrós süteményt.

 

Herbert Fruzsina Budapesten született 1989-ben, most Bécsben él.


 

Főoldal

2023. augusztus 29.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszisAcsai Roland verseiGál Ferenc verseiFarkas Wellmann Éva: Magad lehetsz
Oberczián Géza: EgyedülOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png