Tóth László

 

Tolnai Ottó halálhíréhez

A Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz c. sorozatomból

 

Ma ért el a hír: három és fél hónappal 85. születésnapja előtt tegnap meghalt Tolnai Ottó. Aki valamit is hallott szűkebben vett nemzedékem, az 1960-as évek második felében jelentkezett szlovákiai Vetés csapatáról, tudja, milyen fontos szemlélet- és nyelvfelszabadító szerepet játszott indulásunkban az újvidéki „symposionisták” köre, s köztük is elsősorban Tolnai Ottó és Domonkos István. Mindketten 1940-es születésűek voltak, és mindketten 85. életévükben távoztak az élők sorából: Domi alig öt hónapja, most pedig Ottó követte őt. Alább – nem búcsúzva tőle – egy 1987-es, még közöletlen naplóbejegyzésemmel és egy, délvidéki „mestereimmel” közös fotónkkal, Dormán László felvételével emlékezem rá…

 

Valamit Holan „firkafalaihoz”

Tolnai Ottó verse, a Holan firkafalai az újvidéki Híd januári számában (Az öngyilkos betű című ciklusának részeként). Az emlékezés és a jelen apró eseményei közt ingázó, „krónikás” vers mellesleg az írásának idején fél évet épp Újvidéken töltő Varga Imrével indít, akitől Ottó felőlem is érdeklődik, de hogy most teljes egészében idemásolom, annak nem ez az oka. Inkább a vers szerteágazásainak szövedékét, gazdag ismerethálóját, sokirányú utalásait (utalásrendszerét), emlékezéstechnikáját gondolom itt is figyelemreméltónak, ami két évtizeddel ezelőtti költői indulásom egyik legfontosabb, iránymutató idoljának már régóta egyik legmeghatározóbb, egyedi vonása. Íme, a vers:  „varga imrével beszélgetünk a rádió klubjában / kicseréljük könyveinket nekem adja finom filcét / tóth laci felől kérdezem tűkön ül mondja [1.] / felhívom figyelmét a petrőci bohušra [2.] / s lassan természetesen holanra terelődik a szó / mondom sokkal jobb költő mint char [3.] / a kis nyelvnek nagyobb a tehetsége / legalábbis a félelmet illetően / mondja egyszer prágában arrafelé keveredett / hol a vár alatt holan háza volt / de nem találta otthon / holan nem volt a házban ahol lányával élt [4.] / hol már végképp körülzárták a falak / minden második verse a falat énekelte / karistolva / holan nem volt a zárkává szűkült labirintusban / a sörhab hamis robbanásait bámulva / nem hűdötten / valami kataleptikus (tetszhalott) gyönyörben / az egyik kiskocsmában üldögélhetett éppen.”

            De lássuk a verset közelebbről, pontról pontra:

1. „varga imrével beszélgetünk… tóth laci felől kérdezem…” – Imrével az 1970–1980-as évek fordulóján együtt jártuk meg költőként is, irodalomszervezőként is, a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztőjeként is az 1968 után Csehszlovákiában teret kapott neosztálinista restauráció néhány bugyrát, aminek folyományaként előbb barátom fordított hátat Gustáv Husák elvtársék létezett szocializmusának és Magyarországra költözött (emigrált), ahova egy-két évvel később követtem én is. Ottónak persze a helyzet nagyon is ismerős volt, hiszen bár a „szocialista tábor” különutasának a csehszlovákiainál látszólag sokkal szabadabb titói világában, de az Új Symposion főszerkesztőjeként neki is bőven volt alkalma megtapasztalnia a „dicsőséges” 1960-as években, hogy náluk is csak a rendszer által kijelölt határokon belül, s az engedélyezett mértékig lehetett csak kilógni a sorból. (De még a már nálunk is fiatalabb, s a Sympóban Ottóékat követő Sziveri Jánosék nemzedéke is ugyanígy járt a hetvenes években.) Tehát, sok egyében kívül ez a tapasztalat s e tapasztalat ilyetén háttere is ott lehet hajdani mesterünk versének kezdősoraiban, amely későbbi egymással való kapcsolatunkat is árnyal(hat)ta, színesít(h)ette, erősítette. Így Ottó és Imre szóba forgó beszélgetésében az az időbeli áttelepülésemről lehetett szó, hiszen Imre újvidéki ösztöndíja idején már többet voltam Bpesten (ahol épp Imre békásmegyeri – Margitliget utcai – másfélszobásában dekkoltam), mint odahaza, Dszerdahelyen, s valóban „tűkön ülve” vártam, mint haladnak az illetékes hivatalok ügyem (áttelepülési kérelmem) intézésével…

2. „felhívom a figyelmét a petrőci bohušra…” – Paľo Bohuš (1921–1997) bácspetrőci születésű vajdasági (délvidéki, jugoszláviai stb.) szlovák költő, egyébként Ottó következő, ciklusbeli versének név- és címadója, akivel kapcsolatban itt talán nem mellékes, hogy szlovákiai egyetemi évei alatt mint jugoszláv állampolgárt 1950-ben főárulás (velezrada) vádjával perbe fogták és öt évre elítélték, amikor is egyik börtönében, a lipótváriban „a gulagról érkező”, a Ráktérítőben Szolzsenyicin által is említett, Esterházy János gróf, a szlovákiai magyarság háborús évek-beli első számú vezetője volt a cellatársa. Bohuš versei egyébként a jugoszláviai szlovák költők Koncsol László válogatta és fordította Mélyföld c. 1981-es antológiájában is olvashatók magyarul…

3. jobb költő mint char… – Mindig is sajnáltam, hogy – tudtommal – máig nincs magyar Char-kötet, Somlyó Györgytől és másoktól olvashattam tőle magyarul valamit, de főleg csehből meg szlovákból ismerem; az egyik legtöbbre tartott franciám…[1] Hogy aztán jobb költő-e nála Holan vagy sem, az már mindegyik olvasójukban magában dől el. Magam ha Holant olvasom, az tölt ki teljes mértékben, ha Chart, hát ő…

4. hol a vár alatt holan háza volt… A nevezetes prágai Kampán, ahol valóban Kateřina nevű szellemi fogyatékos lányával együtt élt a költő, s ott maradt annak halála után, mondják, utolsó éveiben már nemcsak a lakásából, hanem a szobájából sem mozdult ki, így élve le „falai” közt – az 1968 utáni idők ideológiai fogságában egyébként maga is zár alatt – életének hátralevő szakaszát. A cseh ellenzéki gondolkodás és mozgalmak kultikus helyenként is tisztelt kampai házának falát az 1970-es években a prágai egyetemisták, hátraszorított értelmiségiek, elhallgattatott ellenzékiek egyébként időről időre teleírták a szövegeikkel, üzeneteikkel, verseikkel, gondolataikkal, amit aztán a rendőrség időről időre, úgy két-három hetenként rendre le is meszeltetett.  (Budapest, 1987. január 30., péntek)             

 

Tolnai Ottó

 

Az öngyilkos betű

(Részlet a ciklusból)

 

Holan firkafalai

 

varga imrével beszélgetünk a rádió klubjában

kicseréljük könyveinket nekem adja finom filcét

tóth laci felől kérdezem tűkön ül mondja

felhívom figyelmét a petrőci bohušra

s lassan természetesen holanra terelődik a szó

mondom sokkal jobb költő mint char

a kis nyelvnek nagyobb a tehetsége

legalábbis a félelmet illetően

mondja egyszer prágában arrafelé keveredett

hol a ház alatt holan háza volt

de nem találta otthon

holan nem volt a házban hol a lányával élt

hol már végképp körülzárták a falak

minden második verse a falat énekelte

karistolva

holan nem volt a zárkává szűkült labirintusban

a sörhab semmis robbanásait bámulva

nem hűdötten

valami kataleptikus (tetszhalott) gyönyörben

az egyik kiskocsmában üldögélhetett éppen