Vasas Tamás
Ambulánsok
_
az iratok száma nem követi a napokét. két koreai válogatott egymással szemben, mit tegyek, ha úgy néznek ki, a színek is csak összezavarnak, némelyik csatárnak ki van magozva a feje, mi leszedálva, kitágult pupillákkal követjük a mozgásukat, bénult kezekkel kapkodunk a karok után, az ütéseknél próbáljuk figyelni a labdáról lemorzsolódó műanyagot. gólok után táncolunk, végül az ápoló szólítja el ezt a szédült négyest, tehát műszakcsere van, pedig úgy tűnik, mintha csak hajnal lenne még. azt kérdezi, hogy mit adnak nekem, mert szörnyen nézek ki.
_
mit is tehetnék, hogy bizonyítsak nekik. hogy elhiggyék a többiek, vannak jó napjaim, meg például azt, hogy még abból a ronda, műfogsoros, banyaképű nővérből is ki tudok csiholni valamennyi szeretetet, olyan hatalmas belső energiával dolgozom itt közöttük a jelenlegi ügyön. mindezt úgy, hogy nem is hiszem magam másnak hozzájuk képest. de csak folyik a nyálam. és lassan megszokom a dezodorok szagát. az itteni, modulált hétköznapiság szimptómáit. ha mondjuk, tőgyeket növesztenék, és úgy ülnék itt közöttük, vagy a sok sunyi szellentés keveredésében az enyémek family frost dallammá változnának…de nem megy. és bizony, talán még eljön majd az a sötét alak hozzánk is, amikor már kihunyt minden fény az osztályon.
_
szárnyas fejvadásza szívének, kuczka péter, ma könnyed pillangóként vájja ki vasfogát minden konok fasisztának. szívében a boldogság miránk, az egész rehabra kiárad. ahogy megszólítja petőfit, markolja arája farát, bárcsak tudnám én is úgy szeretni ezt a proletár kollektívát, a mindenkit, a nyers űr-mindenséget. meg is mondta nekem egy asszony, szép kendőjében, így rajongani valamiért csak a fiatalok tudnak, vagy épp nem tudnak már… meleg van… kit érdekel ez a vágyott rajongás, miközben a légy megtelepszik a tárkony, a főzelék felett.
_
nem tudok naplót írni. soha nem is fogok. egyedül vagyok. sokan jöttek, de egyedül vagyok. csak én sajnos nem tudok egyedül lenni. megnyalom a szájpadlásomat. a száraz szájpadlásom és én… együtt vagyunk egyedül. szakaszos kiesés, jön. itt nem szabad zuhannom. nem szabad zuhannom, visszafelé sem. késünk. késünk minden miatt, ahogy minden más is késik miattunk. a vizit, az ebéd, a gyógyszerosztás, a házi feladat. felismeréseink lelassulnak, nekem tulajdonképpen már nincs is önálló felismerésem. az egyedüllét, a hiány, a száraz szájpadlás…csak éhes vagyok. ne kopogjanak, ne toporogjanak. bölcsesség, hosszú csend. rohadjon, rohadjon meg minden.
_
a motivációm alapja a bizalom. amíg kamionoztam, nem ittam. általában hét hétig voltam odakint, ha már tudták, hogy jövök haza, anyámék reszkettek. utána. amnézia. totál. ezeket nem kéne megismételni. talán leírni sem, de késő. most ahhoz, hogy visszanyerjem a bizalmat, akár a sajátomat is, kérnem kell valamit a családomtól. és szörnyű, hogy utoljára…talán. augusztus van, pontosan tudom, hogy minden októberben kijön egy új halloween, ezeket mindig a corvin moziban néztük meg. most nincs bizalom…de jövőre úgyis újra ott lesz valaki a corvin előtt, akit lehet, hogy ismerünk.
_
először eltompulnak a hangok. az érzékek tulajdonképpen élesek maradnak a saját, nyers, eredeti állapotukban, mégis félrevezetnek a távlatok beszűkülése miatt. a szakma ezt nevezi delíriumnak. a szívverés lelassul, legalábbis lassúnak érzed, az állandó koncentráció megszűnik a kardiológiai kondícióid átlagteljesítménye körül. ellehetetlenül a hányás, ugyanakkor felerősödnek az ingerek a székelésre. gyakori vizelés, valamint rendkívül ritka output-eseménykomplexumok merevedést is okozhatnak, ezek általában anamnézistartományba kerülnek, ritkán otthoni levezetésre. az alkohol iránti vágy megszűnik, a sóvárgás állapotában minden könnyű, hanyagolható, laza szerkezetű elemként „manifesztálódik”, ilyenkor számol be arról, hogy a teste egy könnyű kiegészítő, dekorációs tárgy, és „eljelentéktelenedik” valami attraktív tünemény mellett, amit olyan tapintású bevonat takar, mint a nejlon. vélhetően ezt a felületi anyagot nevezi psychének.
_
kiürítették a hamutartókat, és lényegében mindent, ahol bármilyen csikket is találhattak. egy ételhordó dobozban gyűjtöttek minden felhasználásra szánt anyagot, vagyis a csikkekből kimorzsolt, maradék dohányt. a műanyag dobozban turkálva gondosan kirostálták a hamut, szemetet, aztán kiszórták, hogy megmentsék a száraz, szívható dohányt. ezek után megmosták, lefertőtlenítették a kezüket, és a csikkdohányt tiszta, érintetlen filterekbe töltötték. az ügyeletes ápolók (akikkel amúgy is folyton harcban álltak, hiszen napközben csak az izaura csatornára voltak hajlandók kapcsolni a tévét) nem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet, de egy idő után már megunták, hogy folyton rájuk szóljanak a „csikkezésért.” napi tíz-tizenöt szál cigarettát is előállathattak így.
_
kiszabadul, magától rázkódik, faltól falig vergődik a szobában, irányíthatatlan, két fehér köpeny között, hordágyak alatt suhan, csak én tudok pontosan, precízen nyúlni utána, egy megvadult szőrmolyag, te a semmi vagy, én a semmi vagyok, dunsztom volt, dunszt se vagy, felkapja a szél, felugrik az emeletre, sikít, hogy sikít az a csinos nővér, talán nem is nővér, pszichológus az, de te a semmi vagy, szőrmolyag, kilóg a kabátomból, egy kedves kéz kihúz belőle, a szálat, egy kéz kihúz a saját kabátomból, és nem jön, nem lesz pirkadat.
Vasas Tamás 1989-ben született Debrecenben. Jelenleg Budapesten él.
