Túl a Maros-szurdokon ezüst lepelbe bújt az Isten széke, a székelyek emblematikus hegye. Nem tudni, ormait hó borítja-e ebben a koratavaszt játszó télben. Csak a lába látszik. Koporsó-forma csúcsát, mely a Badacsonyra emlékeztet, bár a Balaton-felvidéki tanúhegy a kisöccse ha lehetne, komiszul elrejti a köd. Alul egy-egy kisebb csúcs mégis kibukkan az ezüst gomolygásból – balra a Kelemen-, jobbra a Görgényi-havasok, melyeket a Maros vize szel ketté -, de csak néhány fehér folt csillámlik rajtuk. Ha akarom, hó, ha akarom, zuzmara.
Marosvásárhelyről Szászrégenen át kanyarogtunk idáig. A hajdani szász város tarka skatulya-házai – rokonaik a szepességi Lőcsétől Késmárkon át Podolinig megcsodálhatók – ma is állnak, csak épp hajdani, szorgos lakóikon lépett túl a történelem. A környező falvak – csak egy-egy borús pillantás vetünk rájuk – neve önmagában is költészet. Gernyeszeg, Sáromberke, Körtvélyfája, Marosszentgyörgy, Nagyernye. Kell persze némi távolság ahhoz, hogy az ember megérezze a szavakban bujkáló muzsikát.
A marosvécsi Kemény-kastély, ahová tartunk, lankás domb tetején magasodik. A messziről nézve erődszerű építmény ma szanatórium. Udvarában meg a kertben árnyéklelkek imbolyognak. Görbült öregek, vaksin hunyorgók és bicebócák. A bejárat feletti falon az író Kemény János bronzportréja.
Nézem kissé vállára billent fejét és ráismerek hajdani mozdulatára. Öregember volt már, amikor Vásárhelyen találkoztunk. A megboldogult Erdélyi Helikoni ünnepeinek házigazdája akkortájt – varietas delectat – nyugdíjas mészégetőként tengette életét. Az idősebbek Jánoskának hívták és hozzátették: báró, de már nem használja. Vadpáva címmel közreadott önéletírása őrzi derűs lényét.
Igazság szerint nem is a kastélyt keressük, nem is az erdélyi fejedelmek leszármazottjának emlékezetét, hanem a parkban árválkodó kőasztalt. Ki mindenki ülte körül valaha! Nyáron ma már csak a kakukk tart felettük névsorolvasást – végigszámolhatja, aki bírja.
Avarszőnyegben kapaszkodunk fel a dombtetőre, mire rátalálunk a mohos kőasztalra, mely valaha az erdélyi irodalom középpontja volt. Körülötte tölgyek korhadoznak. Sokévszázados faóriások, melyek ideje múlóban. Odúikban csuszkák meg cinkék rejtőznek. Dsida sétált erre, arra tán Tamási Áron. Az asztal lapján csigák ezüst nyoma. Lenn a domb alatt a Maros habzik. Vad, hegyi folyó, mely nekibőszülve hegyeket hasít ketté és kedvére gurigatja a beléhullott sziklákat. Aki csak a torkolata táján, Szegednél látta, aligha sejtheti, milyen vadregényes hegyek közül kanyarog alá a pusztaságra.
Egyszerre lehangoló és felemelő az oldalt komorló kastély, a benne és körülötte csetlő-botló árnyékfigurák, meg a szélnek és fagynak kitett mohos kőasztal az önmagukat túlélt faóriások árnyékában. A falakon meg a facsonkokon zuzmófoltok sárgállnak és borostyán indázik. Túl a Maros kanyarulatain a köd miatt nem látni el Gyergyóig, ahová pedig további utunk vezet. Vezetne pontosabban szólva, ha nem érne utol bennünket a telefonüzenet, hogy Maroshévizen és Ditrón át Gyergyószárhegyig, ahol a Lázár-kastély romladozik, fölötte pedig a ferences kolostor áll – itt körmölte valaha a jó ferences barát, Kájoni János a nevét őrző kódexet, – még csak-csak el lehet jutni, de a Bucsin-tető járhatatlan, ahol a Sóvidék, Korond meg a Medve-tó felé kanyarodtunk volna tovább. A Kirill-hurrikán letarolta a fenyveseit. Talán csak egy-egy elszánt medve kelhet át rajta, ha kedve tartja…