Bödecs László
Az énkeresés körei
Győrffy Ákos: A csend körei
Győrffy Ákos 2023-ban megjelent könyve, A csend körei az első prózában írt mű volt a szerzőtől, amit olvastam. Erősen személyes hangvételű a könyv, olyannyira az alanyiság, az elbeszélő érzületei, gondolatai, magántörténetei dominálnak benne, hogy arra ösztönöz, a kritikám is személyes hangvételű legyen. Az alanyi próza kifejezés illenék rá, vannak benne novellisztikus, tárcanovellaszerű, vagyis újságírói szépprózás, aztán elmélkedő és költői részek is. De nincs elég nagy gonddal összedolgozva ez a sokféle irányultság, így bár nyomokban érezhető, nem születik meg egységes szépirodalmi nyelv sem, olyan, mintha egy jó költő kimunkált jegyzeteit olvasnánk egy el nem készült autofikciós regényhez, esetleg egy szabad tematikájú írói blog bejegyzéseit gyűjtötték volna egy csokorba, amelyekben néha megszólal egy-egy panel vagy történet erejéig a már kész anyag. Ha utánanézünk a szövegek eredeti megjelenési helyének, kiderül, hogy ez a könyv nagyrészt cikkek gyűjteménye, egy a költő által vitt rovat többéves termése. A belső ellentmondásosság, az én és az én történeteinek, a világról való megfigyeléseinek újra és újra megragadása a W. G. Sebaldtól vett mottóval persze indoklást nyer – „néhány elszórtan felragyogó fénypont a tudatlanság szakadékának fenekén” –, ugyanakkor rengeteg „tudás” kerül a szövegekbe, sokszor sablonos szentenciák, a szerző eszébe ötlő idézetek, rövid elemzések, szabad asszociációk viszik tovább a gondolatmenetet. A kötet másik lelke Hamvas Béla, a tőle vett mottóból való a cím is, ő pedig Aldous Huxley gondolatát idézi a csend köre szűkülésének tudományos elméletéről. A szövegek egy része ebből a jogos félelemből és a Győrffy saját tapasztalatából származó alapélményből táplálkozik, közülük kiemelkedők a Duna-menti vidéket leíró szociografikus, valamint a természet romlásáról alkotott börzsönyi írások, például a Gyerekkori uszályok, a Reggel az uráliaknál vagy a Szellemgyerekek.
A Sacer Mons Pannoniae, a kötet egyik központi darabja sok társához hasonlóan a Mandineren jelent meg, a Mindennapi metafizika rovatban, a könyv utolsó előtti szövege, az Eszter kertje pedig a Jelenkor 2022-es szeptemberi számában, ahol a regényrészlet műfaji megjelölést kapta. Ez a könyv nem válik regénnyé, de lehet egy készülő regény előtanulmánya, habár egyes szövegrészei nem újdonságok, hanem korábban már versekben, vagy a Haza, illetve A hegyi füzet darabjaiban megírt történetek, gondolatok. Azonban itt nem tökéletesítésről van szó, mint inkább az anyag újrahasznosításáról, a szerző régi ruhából kiszakít foltokat, és rávarrja egy másikra díszítésnek. A Snorlax vagy TJ (itt A tengermorajlásban és Életátvitel) esetében a leginkább szembetűnő ez az átcsoportosítás.
A szövegek egy részének központi motívuma a csend, a fény, a tükröződés és a séta. Lehetett volna ez egy lelkigyakorlatos könyv: az önismereti elmélyülés és az isteni szférába lépés kísérlete, a címből és az egyik leghosszabb szöveg, a pannonhalmi napló helyszínéből, kontextusából is következhetne ez. Az énkeresés többször ismétlődő körei, a feladatoktól, szerepektől, a társadalmi kötöttségektől való megszabadulás az egyik kifejeződő elbeszélői vágy, amit a szövegalkotás életvilágbeli kényszere, az újságírói munka és az ösztöndíjak (Térey, MMA) is gátolnak a lelki egyensúly felborulásán túl, ami talán konyhanyelven értett kapuzárási pánikban van jelen: „Lassan újra rám záródott a nevem.” (32.) Sokszor az apátia vagy az eleve értelmetlen létezés ördögi köreiben járnak az elbeszélő gondolatai, olykor az anekdotákban szereplőként van jelen az alakja, miközben a múltjáról is sok mindent megtudhatunk: történeteit összeolvasva tehát egy töredékes élettörténet is kiválik.
Hamvas Bélán és Sebaldon túl Jung, Kierkegaard és más gondolkodók is feltűnnek a kötetben, Márai naplóit szintúgy olvassa az elbeszélő, és bár néhol érezhető, hogy példaként is szem előtt tartja őket a saját szövegek megalkotásánál, ezek azonban jóval magánjellegűbbek és szerteágazóbbak, mint Márai naplójegyzeteinek legismertebb részei, például amelyekben amerikai élményeit, az ottani világ társadalomrajzát írja meg. Ellentmondásosan egyszerre fejeződik ki a szándék, hogy az elbeszélő nem szeretne műveket elemezni, mégis megjelennek műértelmezések. A 67. oldalon olvasható „nem szeretnék itt műveket elemezni” kijelentés előtt Mészöly Miklós atmoszférikus világát emeli ki, majd Franz Kafka Gracchusát idézi, és elemzi a mondatok „tőkesúlyát”, az emberen túli csendet. A szerzői kijelentésre rácáfolva tehát sokszor épp műelemzések gördítik tovább a szövegeket, azonban erre az önmaga teremtette ellentmondásra már nem érkezik reflexió, e szövegalkotói naivitás miatt pedig úgy érezhetjük, mintha véletlenszerűen alakulnának, gördülnének, a szerzői szándék ellenére folynának tovább a szövegek. Másutt hasonlóképpen: „Nem áll szándékomban senkit a magam családi ügyeivel, a rám szabott családi emlékezet bizonyos rétegeivel untatni […] Mégsem tehetek mást, ha egyszer foglalkoztat” – írja a 61. oldalon, és csakugyan, sokszor családi történetek, legfőképp a narrátor hozzájuk fűződő érzései állnak a középpontban. Mintha bocsánatot kérne az elbeszélő, hogy elbeszél, illetve nem szívesen tenné az író, hogy ír, mert nem önazonos ebben a szerepben vagy maszkban, ami a nevével együtt rázáródik, a témáit nem tartja feltétlenül megírandónak, mégsem tudja megkerülni őket.
Szintén ellentmondásos a hordozóval, a művészeti ággal kapcsolatos viszony: „Azt veszem észre, hogy jobban érdekelnek ezek a mixek – amelyekben saját zenéket is elrejtek –, mint az írás. Egyáltalán, a zene sokkal inkább foglalkoztat. Messzebbre látok benne, vagy inkább messzebbre érzek, hogy patetikusan pontos legyek.” (65.) Győrffy valóban nagyon erős érzelmi amplitúdót szeretne adni szövegeinek, visszaadni a csönd és a zajok hatását, de ezt versekben inkább meg tudja tenni, mint a sokfelé kalandozó elmélkedő prózájában, itt kevésbé működnek a lírai betétek. Azt gondolom, ez nem Győrffy prózaírói tehetségének hiánya, de mintha még keresné a megfelelő kifejezésmódot ebben az újságírói, blogolós prózavilágban. Ez a keresés abban is megmutatkozik, hogy a szerző Sacer Mons Pannonie címmel az úton felvett hangokból álló meditatív zenét is készített, amely képes elmondani, amit a szöveg nem.
Győrffy Ákos számomra elsősorban a Szent Márton-legenda költője. A Havazás Amiens-ben című kötetét tartom fő művének. A 2010 utáni időszak a kisprózák írásáról szólt (Haza, 2012; A hegyi füzet, 2016), és tizenegy évet kellett várni újabb verseskötetére (A távolodásban, 2021). 2017-ben a Mária Rádión egy hosszú, több mint kétórás Szent Márton-rádiójátékot készítettek nagyszerű színészek tolmácsolásában, Győrffy írta a művet, és amikor véletlenül rátaláltam, első meghallgatásra meghatározó művé vált számomra. Mélyen benne van a dolgokra rácsodálkozni képes, Istent mindenben meglátó természeti költő: a szöveg sok hasonlóságot mutat Győrffy lírai versvilágával, magát is beleírta Szent Márton legendájába, megtörténik az átlényegülés, valóban hitelesen képes a költő megszólaltatni a szülővárosomhoz, Szombathelyhez, az ókori Savarián épült városhoz kötődő, ott született szentet. A csend köreitől ezért is vártam egy jól megszerkesztett, átszellemült szövegegyüttest, de ebben részben csalódnom kellett.
Győrffy Ákos valóban metafizikus költő, aki a létezést természeti képekkel felsőbb síkon tudja megragadni, mindehhez egyszerű költői nyelvet használ, szinte prózaszerű versmondatokban ír, ugyanakkor prózájában az őszinteség és a naivitás nyelvi direktséggel, erős kijelentésekkel társul, nem emelkedik el a szöveg, és mivel a prózapoétika nem kiérlelt ebben a blog és tárcanovella között mozgó szövegegyüttesben, a költői novellisztikus, máskor naivan naplószerű részek gyakran gyengítik egymást. Győrffynél a természet létezői anyagi valóságuk mellett szimbolikus jelek is, kevésbé plasztikusak mint nyelvi-fogalmi struktúrák, a próza terében feldúsítva hajlamosak akár ezotériába fordulni, zavarossá válni. Bár a remetelétből fakadó önmagára záródásban Győrffy prózája talán túlbeszéltté válik, érdemes olvasmány ez a kötet, mert költőien öntörvényű, elégedetlen a nyelv adta lehetőségekkel, keresi a megfelelő kifejezést a határtalanság elmondására. Kitárulkozó szövegvilág, amely még nincsen nyugvóponton, de sok része így is megkapó, és értékes megfigyelésekkel, szövegrészekkel teli.
Győrffy Ákos énregénye azonban még várat magára. Elbeszélő költemény lesz, lírai próza vagy prózaversekből írt verseskötet? Kíváncsian várjuk.
Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
