Bálint Tamás
Abszolút zöld
(a fenyves)
Csodálatos, mélyzöld szurdokok fölött,
borostás talajban, sűrű fenyvesekben
keskenyedő ösvény vezet a magasba.
Hajnalhasadáskor harmat lepi e tájat,
a szűrt fény lassan áttör a lombkoronán,
a tűlevelek közt a Nap épít katedrálist.
Az erdő szívében mi él, lélegzik,
csendjében párolog és melegszik,
gyantaillatú szél öleli a hegyoldalt.
Árnyék vetül a mohalepte kövekre,
gyökerek közt az avarszőnyegben
meghúzódó álmokat vigyázza a föld.
A nesztelenség halk dallammá érik,
fogynak a lépések, összezárnak az ágak:
mégsem ér véget az út,
itt kezdődik.
---
(a barlang)
A smaragd massza ritmusra hullámzik,
és ez a néma zsongás mint zongoraszólam,
egyszerre nyugodt és vad. Odébb egy
barlang nyílása, ásító andezittömb,
tátott száj: akár egy csavargóé,
ki éppen macskakőre harap
– koccanó fogak, repedő zománc.
Csendéletszilánkok pillanata
egy tarkórúgás bakancstalpa nyomán.
Néhány évszak, esőözön, nyirkos ősz
és nincs kő-kövön semmi változás,
az üreg ásítozva várakozik tovább.
Visszhangtalan.
---
(a vízesés)
A napfelkelte szarvasának pillantása foglyul ejt,
a távolban vízesés moraja, mintha maga az idő
ö
m tem.
l ve-
e kö-
n én
e és
alá. Szimfónia. Az erdő suttogva hív –
konokon / katatón / kaptatón
vissza a gyökerek ölelésébe
Ahol a pirosság nem galagonyához vagy vérhez hasonló,
mely a sziklákon aláfolyt, inkább mint az arcpír, olyan:
simogatni való, emlékbe zárni és felidézni később,
álmodozni róla anélkül, hogy belemarna a fog.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
