Cserna-Szabó András
Soha
„Elmentek a fiúk
De itt maradt az idő
Rövid kis pihenő a zűrzavarban”
Kiss László (Európa Kiadó)
1974. március 9-én, szombaton délután három órakor esett az eső München belvárosában. Konkrétan zuhogott. Kárász Géza (Geza Karas) mustársárga Yamaha TX750 motorkerékpárjával tartott célja felé. A Minga vendéglő futára bajoros ételeket szállított a megadott címekre, most éppen a Goethestraßéra. A ház előtt kivette a csomagot a motorbicikli hátuljára drótozott fadobozból, a kaput nyitva találta, felloholt a harmadik emeletre. A lépcsőházban nem találkozott senkivel. Nem volt már fiatal, lihegett, mire megtalálta a 13-as ajtót.
Levette bukósisakját, csöpögött róla a víz, a lépcsőkorlát végére akasztotta. A kesztyűjét nem vette le, megnyomta a csengőt. Bentről zene hallatszott. Rögtön felismerte: Beethoven. Még egyszer csöngetett, ezúttal kétszer. Míg várakozott, elolvasta a névtáblát: Abellino Chollnoc. Ismerősen csengett neki a név. Chollnok, Chollnok, morfondírozott. Hol hallottam én ezt már? Mindegy, gondolta végül. Még van két címem, aztán megyek haza Valihoz. Felbontunk egy üveg veltelinit, megvacsorázunk, bakonyi sertésszeletet készít a Vali galuskával, a kedvencemet, aztán talán elmegyünk moziba. A Gloria Palastban most magyar hét van, a Halálos tavaszt adják. Istenem, milyen jó, hogy van nekem a Vali! Az egyetlen, aki mindig hű volt hozzám, gondolta. Elárult a hazám, meghaltak a bajtársaim, elhagyott a hitem, elszakadtam a szüleimtől, a fiam KISZ-titkár Békéscsabán – de Vali mindig itt volt mellettem. Ő az egyetlen biztos pont az életemben. Az életünk nyitott könyv, soha nem voltak titkaink a másik előtt.
Harmadjára is csöngetett, most a zene elhallgatott, és csakhamar lépteket hallott belülről. Egy elegáns, napbarnított bőrű, magas, vékony, sportos testalkatú, hatvan körüli férfi nyitott ajtót. A bajusza gondosan nyírt, a haja némi zselével hátrafésülve. Géza köszönt, gépiesen átadta a nejlonszatyrot, amiben az ételdobozok voltak, elvette a pénzt, látta, hogy kapott valamicske borravalót is, danke, mondta. A halszálkás zakót viselő férfi már csukta volna be az ajtót, mikor Géza hirtelen az ajtórésbe tette a lábát, és azt kiáltotta: Ácsi, bácsi! Csak nem te vagy a Csolnoki Béla? A Széna tériek árulója? Eléggé felvitte a Jóisten a dolgodat, de én azért felismerlek ám, kiskomám! Hát te tényleg a Csolnoki vagy, a kurva anyádat, te rohadt geci!
Az elegáns férfi annyit válaszolt némi lenéző undorral az arcán: Ich verstehe nicht... Bitte sprechen Sie Deutsch…
Géza hirtelen benyomta az ajtót, aztán a férfit becibálta a nappaliba. Üvöltött, mint a sakál: Nem érted, nem érted… Ne játszd meg az agyadat, te spicli. Mindent tudok rólad. 44-ben nyilas voltál, aztán börtönbe kerültél, később kiengedtek, és a komcsik beépített embere lettél. 56 októberében közénk szivárogtál be, a Széna téri csoportba, és folyamatosan jelentettél rólunk a főnökeidnek. Ki tudja, hány halál szárad a lelkeden?! Te köpted be például Szabó bácsit is, hogy a Műszaki Egyetem bölcsődéjének pincéjében bujkál. Ez november közepén lehetett, januárban Szabó Jánost már ki is végezték. De előtte még összetörték az ávósok az összes csontját.
Bitte gehen Sie, ich habe bald Gäste – hadarta felháborodottan a férfi.
Vendégek, mi? Játszod itt a németeknek a Csekonics grófot! Bajor vacsora, mi? – azzal Géza kiverte a férfi kezéből a csomagot, az a padlóra hullott, szétgurultak a fehér kolbászkák. Miért nem hívod meg vacsorázni Bán Róbertet, Ekrem Kemált, Czimer Tibort, Laurinyecz Andrást, Rusznyák Lászlót, Kokics Bélát, Pópa Józsefet, Folly Gábort, Garamszegi Alfrédot, Kiss Istvánt, Kolonics Jánost, Mansfeld Pétert vagy Nagy Józsefet? Talán azért, mert kivégezték őket Kádárék? Talán a te közreműködéseddel? Talán éppen a te csicsergésednek köszönhetően? Béla! Mindenki tudja, hogy te voltál a tégla a csoportban! Béla! Nincs értelme tagadnod! Felismertelek, Béla!
Mein Name ist Abellino, wenn Sie es wissen wollen. Meine Familie stammt aus Norditalien. Noble Familie – közölte hidegen a férfi.
Akkor vagy te Abellino, apukám, amikor én a Ringo Starr! Még hogy olasz nemes! Kispesti náciproli vagy. Jut eszembe, amikor november 4-én éjjel a határ felé indultam, odaadtam neked a nagyapám arany Rolexét. Azt mondtam, add el, és aztán vidd el a pénzt Valinak, hogy utánam tudjon jönni. Aztán persze eltűntél, mint szamár a ködben. Senki se látott többé. Felszívódtál az órával, Valinak a pénzt soha oda nem adtad. A rokonoktól kellett összekunyerálnia, amit a kőszegi embercsempésznek adott. Hol a Rolex, Béla? Hol van a nagyapám Rolexe, Béla, te tolvaj seggfej?
A férfi ekkor az antik szekreterhez lépett. A fiókból kivette a Német Szövetségi Köztársaság által kiállított útlevelét. Mérgesen Géza orra alá tolta: Ich verstehe nicht, wovon Sie reden, aber ich bin nicht Béla und ich habe keine Rolex. Megmutatta csuklóján viszonylag olcsó és új Schaffhausenjét, majd folytatta: Mein Name ist Abellino Chollnoc. Meine Vorfahren sind Italiener. Ich kann nur sagen: Verlassen Sie bitte meine Wohnung.
Géza feje elvörösödött. Béla! Még hogy nem vagy Béla! Hát minek nézel te engem, Béla? Baleknak? Vagy idiótának? Azt hiszed, most jöttem a hathúszassal a falvédőről? Add ide szépen a Rolexemet, és nem doblak föl a fricceknek, hogy háborús bűnös vagy, meg kommunista besúgó!
A férfi csak nézett maga elé büszkén és némán, mint aki a becsületéért kész meghalni is. Látszott rajta, hogy elhatározta, nem beszél többet. Megsértődött.
Géza elővett egy bicskát. Kinyitotta. Megismered-e a székely bicskámat, te mocsokláda?
A férfi nem felelt. Fölényesen bámult a semmibe, mint aki a végsőkig kitart. Mint egy makacs mártír, akit igaztalanul küldtek vérpadra.
Mondd azt, hogy nem te voltál az áruló! Mondd azt, hogy soha nem köptél be senkit! Mondd azt, hogy soha, és nem öllek meg!
A férfi nem felelt. Bámult a semmibe.
Géza megszúrta először. A combján. A férfi felszisszent, de nem mondott semmit. Ha meg kell halni, hát meg kell halni, ez látszott az arcán. Hogy a Chollnocok ott, Milánó alatt így szoktak meghalni: emelt fővel.
Géza megszúrta másodszor is. Aztán az arcát vágta meg a késsel párszor. Még mindig nem vagy Béla, te szemét?
A férfi hallgatott.
Géza még hétszer döfött. Gyomor, nyak, a bordák közé, megint az arcát...
A férfi a földön feküdt, spriccelt belőle a vér, de nem szólt.
Hol a nagyapám Rolexe?
A férfinak már mozdulatlan volt a teste, és üveges a tekintete. Nem is pislogott.
Meghalt, állapította meg Géza.
Nézte a halott arcát. Már nem volt százszázalékosan meggyőződve arról, hogy tényleg ő volt Csolnoki Béla.
Másnap reggel Vali azt kérdezte tőle: Géza, biztos a Csolnoki volt?
Talán… Ugyan, Vali, ne idegesíts már! Mi a biztos? A halál – mondta Géza indulatosan, azzal fejére húzta a bukósisakot, felpattant a Yamahára, és indult dolgozni.
Az ügy Stephan Derrickhez, a müncheni rendőrség gyilkossági csoportjának (Mordkomission) főfelügyelőjéhez került. A nyomozó a goethestraßei lakásban a helyszínelés közben az áldozat arcát nézi. Ilyet az ember csak bosszúból csinál, gondolja. Az jut eszébe, ennyire szétroncsolt arcú hullát utoljára a fronton látott, mikor a 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztályban szolgált. Ja, meg a szovjet hadifogolytáborban az a szerencsétlen fickó… Az egyik német esett neki a másiknak, valami féltékenységi ügy lehetett, gyakorlatilag lenyúzta az arcáról a bőrt. Szibéria, mínusz 30 fok, nagyjából valami híg kásán és fagyott gyökereken éltünk, már aki élt, mert a legtöbben már elpatkoltak, megfagytak, halálba fosták magukat, agyonverték őket a szovjetek, vagy szimplán éhen haltak, és akkor ezek egymásnak estek azért, mert kiderült, hogy az egyik nője félrekúrt a másikkal húsz évvel ezelőtt egy westoverledingeni tehénistállóban vagy egy Schwarzenbach am Wald-i szenespincében.
Derrick leül a zongorához, az Egmont-nyitányt kezdi el játszani. Aztán a padlószőnyegen szétgurult fehér kolbászokat, húskenyereket, pereceket, császárzsömléket és a kis mustáros tasakokat bámulja, és azt gondolja, igen, a bosszú hidegen tálalva a legfinomabb.
Abellino Chollnoc gyilkosának kilétét a gyilkossági csoportnak nem sikerült felderítenie. Se indíték, se ujjlenyomat, az áldozat zsebében ott a pénztárcája, benne 6400 nyugatnémet márka. A szomszédok szerint a férfi csupán néhány hónapja költözött ide, csendes volt, és visszahúzódó. Néha vendégek jöttek hozzá, az egyik szomszéd szerint olaszok, a másik szerint magyarok, a harmadik szerint „olyan cigánynépség”, majd hozzátette, „ebbe a házba minden szedett-vedett alak bemászkál, folyton rossz a kapu zárja, hiába hívom a közös képviselőt emiatt hetente, ő folyton csak ígérget, hogy majd küldi a mestert, hát most meg is lett az eredménye”. A lakásban egy útlevélen kívül nem volt semmi személyes holmi, se iratok, se levelek, semmi, amin el lehetett volna indulni – mintha csak meghalni érkezett volna a Goethestraßéra ez a férfi. A lemezjátszón az Egmont-nyitány, a hulla mellett pedig az a sok kolbász… Egyszerűen nem fért Derrick fejébe. Vajon mit akart ezzel a tettes üzenni? Beethoven és a kolbászok… Az élet egy nagy kérdőjel, morogta maga elé, mikor lezárták az ügyet. Halott madár nem énekel, mondta kollégája, Harry Klein rendőrfelügyelő jókedvűen, majd hozzátette, hozom a kocsit, mert már ebédidő van.
Hogy a gyilkos nem került kézre, nem a rendőrségen múlt. Derrick szüntelenül a fejét törte (ezúttal hiába), és Harry sem lustálkodott. Másfél hónap alatt kiderítette, hogy Münchenben 9121 vendéglő készít fehér kolbászt, húskenyeret és perecet. Ebből 3437 vendéglátóipari egység vállal házhoz szállítást. Ebből 2679 a kereskedelemben kapható fehér, műanyag egyendobozba csomagolja a kolbászokat. Géza lélekjelenlétét dicséri, hogy a gyilkosság után zsebébe gyűrte a Restaurant Minga feliratú nejlonzacskót. Harry a 2679 fehér ételdobozban bajoros ételeket házhoz szállító cég alkalmazottai között 49 büntetett előéletű egyént talált. Géza nem volt közöttük. Harry mind a 49 személyt kihallgatta. 46-nak volt alibije a gyilkosság időpontjára. Azok közül, akiknek nem volt alibijük, egy kerekesszékkel közlekedett, úgyhogy bajosan tudott volna felmenni lift nélkül a harmadikra, egy vériszonyban szenvedett (papírja volt róla, hogy a vér legkisebb látványától is elájul), egy pedig bevallotta a gyilkosság elkövetését, igaz ugyan, hogy rögtön utána Caesar, Napóleon és JFK megölését is – nyilvánvalóan elmebeteg volt. Totális zsákutca, vallotta be Harry, mikor letette Derrick asztalára a dossziét, melyben az előző másfél hónapi munkáját dokumentálta.
Kárász Géza a következő hét évben még három alkalommal gyilkolta meg Csolnoki Bélát.
Ilyenkor Vali mindig megkérdezte: Géza, biztos a Csolnoki volt? Géza pedig azt válaszolta mindannyiszor: Talán… Aztán fejébe nyomta a bukósisakot, kezére húzta műbőr motoroskesztyűjét, és elindult dolgozni. A negyedik gyilkosság után is azt válaszolta Géza: Talán… Majd hozzátette: Mér, te vajon holtbiztosan felismernél valakit, akit több mint negyedszázada nem láttál? Mire Vali rávágta: Én felismerném! Holtbiztosan. Géza: De hisz soha nem láttad. Vali: Nem láttam, de felismerném. Az ilyen embereket fel lehet ismerni. A szagukról. Hazugságszaguk van.
Derrick már akkor tudta, kivel van dolga, mikor megpillantotta a padlón a kolbászokat. Ám a lemezjátszón mindig más és más lemezek voltak: Mozart, Boney M., sőt az utolsó áldozatnak nem is volt lemezjátszója. A főfelügyelő soha nem került közelebb a tetteshez, mert se indítékát nem ismerte, se az áldozatok között nem volt képes közös nevezőt találni. Nem tudta (honnan tudta volna?), hogy az áldozatok – a maguk módján – mind-mind Csolnoki Bélák voltak. Még az is könnyen meglehet, hogy az igazi Csolnoki Béla is köztük volt. Talán valami ilyesmit sejthetett Stephan Derrick is, hiszen ezt írja memoárjának (München utcáin, Tények és tanúk, Magvető, 2020) utolsó fejezetében (Beethoven és a kolbászok), melyben megoldatlan eseteiről mesél: „A kolbászos halálosztó (így neveztük el Harryval) 1981-ben ölt utoljára. Hogy a sorozatgyilkos elköltözött, elhalálozott, megunta a véres leszámolásokat vagy végére ért feladatának – soha nem tudtuk meg!”
Furcsa szó ez a „soha”. Olyan, mintha az életből kiszívtuk volna az összes időt. Mintha egy mustársárga Yamaha TX750 motorkerékpár gumibelsőjéből kipréselnénk minden levegőt. De hát lehetséges ez? Én úgy képzelem, hogy ha tényleg minden levegőt kinyomnánk belőle, akkor az a belső hirtelen olyan szinten veszítené el okát, értelmét, célját (vagyis logoszát), hogy varázsütésre megszűnne, eltűnne. Köddé válna. Vagy levegővé. Mondok egy példát. 1956. december 18-án este hétkor Vali Mester utcai, magasföldszinti lakásán megjelent Csolnoki Béla – vadonatúj csehszlovák bőrkabátot viselt, nyakán barna kötött sál, kezén pécsi kesztyű –, és előadta, mit kíván Valitól. Ezt követően Vali azt ordította magából kikelve: „Soha!” Mire Csolnoki lehúzta jobb kezéről a vörös kesztyűt, nyugodtan rágyújtott, a konyhakőre ejtette a gyufát, bal kezével a bőrkabát bal zsebébe nyúlt, majd befőttesgumival átkötött dollárköteget dobott a viaszkosvászonnal borított asztalra. Az orrán kifújta a Kossuth szivarka szürke füstjét, közben hamiskásan elvigyorodott, és azt mondta halkan: „Valikám, drága, soha ne mondd, hogy soha. Bölcs ember sose mondja, hogy soha. Például én se mondom, hogy soha. Soha!”
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
