Molnár Krisztina Rita
©Gordon Eszter – Pagony
Molnár Krisztina Rita
Szökőkút
„Le monde a soif d’amour: tu viendras l\\'apaiser.”
Arthur Rimbaud
a szökőkútból
felszáll egy galamb
szárnyai vitorlák
kifeszülnek
a padlásra zárt kisfiú
megérti
mit álmodott
lentről felér
a körhinta hangja
a csukott ablakon át
a főtér hatalmas
zenélődoboz
ha minden csapdából
kiszabadul
tengerre száll
Halott lepkék
Arcképek szemből, profilból.
Táncosok magányosan, párban.
Nyújtózó oroszlán,
színpompás kakadu,
végül egy zsiráf.
A képárus karcsú, fekete ujja
a mappa utolsó lapjánál megáll.
Egymás szemébe nézünk.
Épp csak nemet intek.
Megtelik a terasz,
a Canal Grande partján
egyre többen ülnek.
Ahol én élek, rengeteg a lepke,
nagyon sok – mondja
a messziről jött férfi,
és megint mutatni kezdi sorba.
Nem szeretnék – felelem –,
köszönöm, de nem veszek.
Elfelejtem a kávém,
bámulom a sötétbarna szempárt,
a gonddal applikált képeket.
Hátunk mögött a közelgő Bóra
a csónakokat tépi.
Nem ölöm meg őket,
ez csupa halott lepke szárnya.
Erősödik a szél.
Borzong az ember csontja.
Összegyűjtöm, nincs szebb
a lepkeszárnynál mozaikrakásra.
Most könnyebb vagy nehezebb,
hogy elmagyarázza?
Oldalsó szárny
Ilyen egyszerű.
Hát hogy nem?
Miért nem jutott eszembe?
Jöhettem volna előbb is,
mert azért nem olyan nehéz,
rá lehet jönni erre.
Nézd, a méhviasz gyertyán
a fürge borostyán gyöngyök
egymás után peregnek.
Riadtan libegő lángok,
az anyag illan belőlük.
Jöhettem volna előbb is,
egy régi ortodox templom
sötét oldalsó szárnya
tökéletes helyszín,
és majdnem mindig tárva.
Forró viasz úszik
a bádogmedencékben,
a homokba szúrt gyertyák
őrségben, szó nélkül
zokognak helyettünk,
eltűnnek sorjában
azért, amivé lettünk.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
