Mindák Dániel
Csokitorta
Csak néhány buszmegálló volt az út az uszodától hazáig, de át kellett gyalogolni két nagy úton, ahol sok autó jár. Azt pedig csak a felnőttek tudják, ilyen nagy úton mikor szabad gyalog átmenni.
Sose tudtam előre, ki fog értem jönni, csak akkor láttam, amikor kijöttem az öltözőből. Valaki mindig várt rám, de legtöbbször Nagyi. Szőrös fehér sapka volt rajta, még az uszodában is, kétszer akkora, mint a feje. De amikor azt mondtam rá, hogy sapka, akkor leszidott, és azt mondta, hogy az egy kucsma. Az viszont az a hely, ahova a részeg emberek járnak.
Nagyi mindig hozott sütit vagy csokit, vagy a büfében vettünk túrós táskát, és jó volt, hogy a fárasztó úszás után történik valami jó. Legtöbbször sütit hozott. Egyszer egy olyan szatyorban hozta, amiben borsó szokott lenni, borsó is volt a külsejére rajzolva, és a kezembe adta, hogy nézzem meg. Én pedig nem értettem, hogy miért hozta, mert tudja, hogy nem szeretem a nyers borsót. És amikor kinyitottam a szatyrot, akkor nem zöldborsó volt benne, hanem sötétbarna csokis süti. Nagymama nevetett rajtam, és azt mondta, hogy nini, ez a barna zöldborsó. Aztán elmesélte mindenkinek, mennyire meglepődtem, mert barna zöldborsót hozott nekem.
Otthon kevésszer volt süti, viszont mindig volt vacsora. Mama sütötte, Apa akkor jött haza, amikor kész lett. Amíg nem volt kész, addig én az ajtó mögött elbújva néztem Mamát, ahogy süt. Aztán megjött Apa, és akkor vacsoráztunk, és a felnőttek veszekedtek.
Amikor Apa csokit hozott nekem, akkor Mama azt mondta, hogy ne adjon nekem szemetet rendes kaja helyett, mert egészségtelen, és nem fogom megenni a vacsorát. Erre Apa azt mondta Mamának, hogy persze, csak te meg anyád adhat finikét meg cukikát a gyereknek.
És persze tudtam, hogy Nagyi ugyanúgy a mamája Mamának, mint Mama nekem, és egyszer a buszon azt mondtam Nagyinak Mamáról, hogy a lányod, és akkor ő meglepődött, mint én a csokis zöldborsón. Csak én nem meséltem el mindenkinek. De azt, hogy az anyád, azt Nagymamára még nem mondta senki, ilyet az iskolában a fiúk mondanak valakinek az anyukájára, de csak amikor verekednek. Apa különben is Nagymamának nevezi Nagymamát, vagy Magdi néninek egyszer, amikor anyósos viccet mesélt, ami után elmondta, hogy sokan nem szeretik az anyósukat, de neki szerencsére semmi baja a Magdi nénivel, és akkor a Magdi néni volt a Nagymama.
Nem volt jó, hogy Apa és Mama azon veszekedtek, hogy én kaphatok-e finomságot. Sokkal jobb, amikor olyanokon veszekednek, amin szoktak. De ha azon veszekednek, hogy kaphatok-e finomságot, akkor lehet, hogy nem kaphatok. A múltkor, amikor a születésnapra készültünk, Mama egy nappal előtte megsütötte a tortát, és a konyhában hagyta, de nem volt szabad enni belőle; de amikor Apával játszottam, folyton kiszaladtam a konyhába, és belecsípdestem a tortába, és az ujjaimat nyalogatva mentem vissza Apához játszani. És Apa biztos tudta, hogy mit csinálok, csak úgy tett, mintha nem tudná vagy nem érdekelné. A tortának a végére már tiszta lyuk volt a teteje, annyiszor túrtam bele. És arra gondoltam, hogy Mama biztos mérges lesz, ha meglátja, mert új tortát kell sütnie, mert nem vihetünk magunkkal lyukas tortát. Aztán Mama mégsem lett mérges, és csokimázzal leöntötte a lyukakat. A születésnapon Mama és Apa közel ültek egymáshoz, és Apa rátette a saját kezét Mama kezére az asztalon. Apa megdicsérte a vacsorát, és Nagyi is megdicsérte a tortát, és az én szeletemben nem is találtam lyukat.
A következő úszáson Miklós bácsi, az edző, azt mondta, hogy én most vagyok utoljára edzésen, és sajnálja, mert én jó úszó vagyok. Ezt azért mondta, mert az öltözőben a nagyobb fiúk elvették a sapkámat és a kabátomat, és a földön rugdosták, és csupa kosz és víz lett, és amikor Apa megtudta, akkor kiabált Miklós bácsival, még hangosabban, mint Mamával szokott, pedig Miklós bácsi ott se volt, amikor a fiúk rendetlenkedtek. De rám nem haragudott, és még túrós táskát is vett nekem a büfében, és azt mondta, máskor menjek a lányok öltözőjébe.
Aztán csináltam egy társasjátékot Apának és Mamának, ahol nekik egy Európa-térképen kellett az egyik országból megtámadni a másikat. Ők játszottak egymás ellen, és én mondtam a szabályokat, és hogy ki nyer. És én tudtam, hogy a végén Apa fog nyerni, de nem mondtam meg nekik, és az első alkalommal még hagytam, hogy Mama meghódítson egy-két országot a térképen. De végül nem fejeztük be a játékot, mert Apa elköltözött, és elhagyta Mamát, és elhagyott engem. De nem azért, mert addig még nem nyert a játékban, hanem mert már nem akart többet veszekedni Mamával a vacsoráról.
El kellett költöznünk Mamával máshová, és a tankönyveimet és a játékaimat nekem kellett dobozba raknom, és átvinnem az új házba. Akkor Mama ideges lett, és olyanokat mondott mindig, például amikor betettem a kaját a mikróba, hogy ha összetöröm, nekem kell majd új mikrót vennem a zsebpénzemből. Tudhatná, hogy az én zsebpénzemből csak egy csokit lehet venni hetente, nem új mikrót vagy ablakot.
Még rosszabb volt, hogy amikor egymásról beszéltek, akkor csupa rosszat mondtak, olyat, ami nem is igaz, és hogy apád egy görény. És amikor telefonáltak egymással, akkor magázódtak, és jó napottal köszöntek egymásnak, és leszidtak, ha kaptam valamit a másiktól. És akkor már messze laktunk az uszodától, és nekem nem kellett többet úszásra mennem, és hiába mondtam, hogy költözzünk vissza, mert jobb volt a régi házunkban lakni úgy, hogy Apa is ott van, és egymással veszekednek, és nem velem; még akkor is, ha nekem úszásra kellene járnom, még akkor is, ha senkitől nem kapnék sütit utána; már nem költöztünk vissza.
(Mindák Dániel 1989-ben született Budapesten, jelenleg is a fővárosban él.)
