Tárca

Farkas Wellmann Éva, Fried István




Farkas Wellmann Éva
Tudásszerzés az úton,
avagy ami a hivatalos beszámolókból kimaradt



A majdnem minden élethelyzetre vonatkoztatható, kézhez álló közhelyet, miszerint nem a(z úti)cél a fontos, hanem az út maga, tulajdonították már mindenkinek. A kínai harcművész-mesterek így tanítják, Kerouac ezt mondja, japán építészektől is hallottuk, de talán Jim Morrison állította mégis először... Kell lennie benne tartalomnak.

Mihelyt eljutunk a mondat értelmezéséhez (ha egyáltalán szükséges ilyesmi), rögtön ezer ötletünk támad, hogy miért igaz a mondás. Mégis, legtömörebben talán akkor fogalmazzuk újra, ha azt mondjuk: az út által gazdagabbak leszünk. Ha semmi mással: tudással, információval. Magyarországi mini-turnénk során jártunk így mi is Bálint Tamással és Murányi Sándor Olivérral. Esetleges, hogy éppen ott, éppen akkor. Lássuk, mi mindenre sikerült rájönnünk öt napos kimozdulásunk során.

Az arrafelé vezető repülőút előtt rengeteg hasznos tanáccsal láttuk el Sándor barátunkat, aki először választotta ezt az utazási formát. Ennek ellenére sikerült új információval meglepni őt az ottani illetékeseknek: kiderült, hogy a folyadék kategóriába sajnálatos módon beletartozik a szilvapálinka is, sőt annak eredetinek mondott, oroszhegyi változata sem kivétel a szabályozás alól.

Az ezt követő ismeret, amit megszereztünk, ennél már sokkal kellemesebb volt: a szegedi közönséget, diákságot érdekli a kortárs irodalom. Később kiderült: hisznek is. Nem akármiben. Részt vett ugyanis az esten egy boldognak látszó fiatal párocska, akikkel a következő estén újra módunkban állt találkozni. Tartalmas napot tudván magunk mögött (köszönet érte Fried professzor úrnak), leültünk a kollégium büféjének egyik asztalához. Rögtön rálátásunk lett a felnövekvő értelmiség hétközepi programjára: jó hangulatú beszélgetések, kártyajátékok, poharazgatások, éjszakába-hajnalba nyúlóan. Aztán hirtelen a már említett ifjú pár női tagja letelepedett körünkbe. Olyannyira belefeledkezett (ki)kérdezésünkbe, hogy a száját csókra nyújtó fiatalembert ösztönösen elhárította. Két barátom értelemszerűen sehogyan sem reagált. Közben egy nálam körülbelül tíz évvel fiatalabb úriember volt kedves újabb hasznos ismerettel gazdagítani, ezúttal engem. Finoman megérintette a vállamat, és megkérdezte: „Póker?” Esetlenül annyit tudtam válszolni: „Nem tudok, sajnos.” Mire ő elnéző mosollyal felvilágosított: „Nem is kell tudni.” Ám látva, hogy erre sem mozdulok, féloldalasan felém fordult, és egy kerek órán keresztül kitartóan nézett. De az óra leteltével sem ez a tekintet távolított el a helyszínről. A lány elmondta: él-hal a most történő irodalomért, minden vágya volt, hogy hús-vér szerzőkkel megismerkedhessen. Nagyon örültünk, hogy ennyivel is okosabbak lettünk: nem halt meg még az olvasó, sőt igazi lelkesedésnek sincs híjával. Elkövettem viszont egy alapvető hibát: mikor megemlítette, hogy három szerzőt olvas leggyakrabban, rákérdeztem, hogy kik azok. Megtudtuk: az első a már (Tamás által korábban) említett Varró Dániel. Aztán csend. „A másik kettő?” „Ó, a másik kettő szóra sem érdemes. A zalai helyi újságban szoktak közölni, de nekik nem tudom a nevüket.” A hirtelen rám törő álmosság miatt lefeküdni tértem. Egy órával később Tamás is, tudtam meg másnap reggel. Viszont távozása és a reggeli ébredés között szomorú eset történt: Sanyinak nekirontott a lány szerelme, tudtára adva, hogy innen élve ki nem megy. Előtte még sarokba lökte kedvesét, „Takarodj az utamból, büdös k...a!” felkiáltással. Az esetnek két tanulsága van. 1. Az olvasó nem mindig figyelmes. Az irodalmi estünkön elhangzott ugyanis, hogy Murányi Sándor Olivér három danos karatemester. 2. Amint korábban már jeleztem: azért a hit mindig megmarad. Másnap ugyanis üzenetet kapott a lánytól Sándor: „Én most rendbehozom az életemet. Mert hiszek a szerelem erejében.”

Budapesten már csak részinformációkra futotta, de megjegyeztük őket. Megtudtuk, hogyan látnak kívülről bennünket, és főleg, hogy itt is látni akartak. Megtudtuk, hogy a barátaink többnyire továbbra is a barátaink. Hogy milyen vízipipázni, aludni két és fél év után nyolc órát egyfolytában, hogy létezik egy ún. „erdélyi betegség” (amit még mindig nem sikerült diagnosztizálnunk), hogy neveink két nap alatt megváltoztak Balogh Tamásra, illetve Farkas Veron Évára, hogy Murányi hétszeres karate-világbajnok...

De tudható, nem feltétlenül attól jó valami, amit megtud az ember. Ami jó, arról nehéz csevegős stílusban értekezni. Egyáltalán: nehéz értekezni. Köszönjük a szép napokat. És várjuk saját tájainkon információra éhes barátainkat.












Kapcsolódó:

A Vendég-oldal rovat írásai

Acsai Roland: A fácánkakas
Kontra Ferenc: A monacói aranyhal története
Kiss Judit Ágnes: Kapcsolat hat lábon
Esze Dóra: As Times goes by
Serfőző Simon: A Tokaji Írótábor elé
Szilágyi Zsófia: EB után, olimpia előtt
Oravecz Imre: Emlékezés egy régi könyvre
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel

2008. december 01.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Változó falu, változó székely ember – Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőtLehet-e nevetésbe csomagolni a tragédiát? – Kovács Dominik, Kovács Viktor: Lesz majd mindenHazatérés a versbe – Szentmártoni János: Eső előtt hazaérniEgy fényképalbum dramaturgiája – László Noémi: Pulzus
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png