Dávid Péter
Versek hálózata
Győri László: Láncra vert eső
Ha egy költő ismert és díjakkal elismert, régóta meghatározó tagja az irodalmi közösségnek, és megjelentet egy olyan kötetet, amelyben több mint százhúsz vers található, felmerül az olvasóban, hogy ez a viszonylag nagyméretű verstömeg valamiféle összefoglaló jelleggel, számadásokokból vagy szintéziscéllal került sajtó alá. Ilyen sejtelmek környékezhetnek minket Győri László Láncra vert eső című kötetével kapcsolatban. A könyv hátoldalán olvasható Párhuzamok című vers ráerősít erre a megérzésre, hiszen egyre magasabb számú életkorokat felsorakoztató költeményt olvashatunk jelen időben („Tizenkilenc éves vagyok…”, „Huszonhat esztendős vagyok…”), mintha öregedésről és visszatekintésről lenne szó, mindezt a páros rímek kérlelhetetlen bizonyosságai közé szorítva. Persze nem ez a vers legfontosabb kérdése – inkább a versben beszélő és az olvasó viszonyára fut ki a költemény –, sőt a kötetnek sem az a tétje leginkább, hogy mennyire tud számot vetni, szintézist, összefoglalást nyújtani. Hogy mi, arra talán a kritika végére választ kapunk.
Az Iniciálé című kötetindító is kétségeit fogalmazza meg a szintézissel, számadással kapcsolatban: „s nem tudom, hogy kész-e, // vagy töredék, mely úgy tör az egészre, / versről versre, mint hálós szerkezet, / melyet a pók egy zugban öltöget / oda-vissza a szögletek közé.” Megfogalmazódik tehát az éppen olvasandó kötet fragmentumszerűsége, lezáratlansága, amelyre frappánsan erősít rá a szonettnek induló vers a végére széteső formája, és az, hogy a zárlatra még a lírai én identitása is megkérdőjeleződik: „A légy vagyok inkább a pók helyett”. A pók mint költő, a pókháló mint befejezésre, egészre szövődő kötet, és az alkotás folyamatának végső vesztese, a légy különös ellentmondásban és egyben sajátos összhangban mutatkoznak együtt az Iniciáléban.
A könyv „pókhálója” is különös ellentmondásba és sajátos összhangba szervezi a verseket tematikusan, forma szerint, és motívumok alapján is. Bár nem ad fogódzót a ciklusokba szervezés, hiszen a versek minden megjelölt rendezés nélkül követik egymást, azért a „pókháló” csomópontjai kirajzolnak bizonyos tematikus „sűrűsödéseket”. Így élednek meg együtt az ötvenhat körüli gyermekkori emlékek, a közélettel kapcsolatos szövegek, a háború és a járvány költeményei, a holokausztról szólók, a kertmotívumot előtérbe helyező alkotások, vagy a szexualitással foglalkozó írások. Ilyen csomópontjai a szövegkorpusznak az elődökről szóló hommage-ok, amelyek feltárják azt a hagyományt, amelyből Győri László költészete is táplálkozik. Olvashatunk itt Csokonai ébresztéséről, Petőfi szabadságvágyáról, Babits „meglátó, nagy szeméről”, Kosztolányiról, Rilkéről és József Attiláról. A Láncra vert eső azonban nemcsak témában idézi meg az irodalmi hagyományt, de annál sokszínűbb módon, formában is visszanyúl az elődökhöz: a Születésnapomra virtuóz páros rímes formájával, Csokonai által kedvelt tizenkét szótagos soraival, vagy Babitsnak A lírikus epilógjában is használt szonettformájával. Ugyanakkor utalások szintjén is kapcsolódnak egymáshoz a költemények, ahogy a pókháló csomópontjai. Az Oszlop és háló elmúlást és a „benső világ” elérhetetlenségét tematizáló szövege például több ponton is utal Babits költészetére. Egyrészt szöveg szerint az Ősz és tavasz között című költeményére („asszonyi jóság”), megidézve az értékvesztett létállapotban lévő lírai én utolsó támaszát, másrészt az imént említett A lírikus epilógja ellenpontjaként is kezelhető a vers, hiszen – míg Babits beszélője kizárólag a lelkében játszódó folyamatokról képes írni – az Oszlop és háló lírai énjének a legfontosabb lenne megtalálni a láthatatlan, benső világ szilárdságát (oszlop) és összefüggéseit (háló). Ugyanakkor a zárlat „miért az oszlop, minek a szögesdrót” mondata az Esti kérdést juttathatja eszünkbe, persze jelentősen átértelmezve a babitsi kérdéseket, hiszen Győri László versében felkiáltójel áll az idézet mondat után. Ennek a kritikának nem feladata, hogy feltérképezze a kötet minden összefonódó csomópontját, arra viszont felhívja a figyelmet, hogy milyen sokszínű hálózattal épül fel ez a verseskönyv.
Visszatérve az elődökhöz kapcsolódó versekhez, ezek nem csupán tisztelgések a kánon meghatározó tagjai előtt, de értékítéletet, követendő irodalmi hagyományt is bemutatnak. Így lesz jelentős érték a Győri László-versekben a „világ eszmélése”, a körülöttünk lévőre való ráeszmélés vagy rácsodálkozás (több filozofikus témájú versben, így a kötetcímadó költeményben is), a szabadság (nemegyszer az 1956-os forradalomhoz kapcsolódóan) és hazaszeretet, a József Attila-féle erkölcsi kiállás. Más jellemzőiben is a klasszikus-nyugatos-József Attila-i líra folytatása a Láncra vert eső. A dicsérendő formaérzékenység, az esztétikus szöveg, a körültekintő versszerkesztés, a hagyományos toposzok alkalmazása (nem feltétlenül hagyományos módon), a művészetnek mint megkérdőjelezhetetlen értéknek a felmutatása talán mind-mind erre a hagyományra vezethető vissza. Vannak olyan képzettársítások, erős, expresszív képek, ahol azért megfigyelhető a neoavantgárd hatás, az allúziók, intertextek kreatív használata, a versek közötti hálózatosság pedig akár posztmodern örökségként is felfogható. Ahelyett azonban, hogy hatásokat, stílusirányzatokat, izmusokat kérnénk számon vagy húznánk rá jól-rosszul a kötetre, mint valami rá nem illő kabátot, inkább arra kell felhívni a figyelmet, hogy Győri László sokszínű könyve mindvégig megmarad egységesnek és összetartónak, köszönhetően a már említett „pókháló-szerkesztésnek”.
Érdemes megvizsgálni közelebbről azokat a költeményeket, amelyek magáról a költészetről is közölnek értékes megnyilvánulásokat. Ilyen ars poeticus vers a Hajnali fény, amelyben a hálómotívum szintén szerepel, noha itt éppen védőhálóként, nem a pók halálos vadászfegyvereként. A szöveg a hajnal érzékletes leírását adja, de megjelenik a jelenetet rögzítő kéz is: „A toll megmozdul, / örökíteni, amit meglátott a szem”. Később újból meglátjuk a verset író tárgyat: „A toll ír, látomás nem fakad belőle, / csak a látványt rögzíti”. Ennek alapján a költészet valamilyen objektív, a fényképezőgéphez vagy a kamerához hasonló eszköz, ráadásul a tollat fogó személyiség sincs jelen a költeményben, kizárva, hogy a hajnalt figyelő szem, még inkább a szemhez tartozó személyiség szubjektivitása bekerüljön a vers keretei közé. A száraz, fényképszerű objektivitás nem feltétlenül jellemző a kötetre, hiszen már szó volt arról, milyen értékeket közvetít nagyon is szubjektíven a Láncra vert eső, az ars poetica inkább a látás kiemelését jelenti („örökíteni, amit meglátott a szem”), amely több versben is központi jelentőségű lesz, így azoknak a motívumoknak a sorát gazdagítja, amelyek változó-változatlan jelentéssel pókhálóként szövik át a könyvet. A Két nagy órában például a bagoly állandóan bámuló, örökké néző szeme az idő szimbólumává válik; nem véletlen kötődik a ragadozó madárhoz a zárlatban felbukkanó „gyilkos tőrvetés”, az idő múlásának elkerülhetetlensége. A Szakadozás, ez a végletekig pesszimista szöveg, amely az értékek számbavételével indul, és reflektál „szakadozásukra”, eltűnésükre, leomlásukra („A haza mind alacsonyabb. / A jó, az igaz, a szép / mind-mind csak törmelék, / lehámló, ijedt vakolat”), szintén fontos motívumként kezeli a látást. „Nézz körül tárgyilagosan, / meredt szemmel” – szól az olvasóhoz, hozzátéve: „Kiürült, / közös tekintetünk / olyan száraz és hontalan!” A látás itt valamilyen közös érzékeléssé válik, amely meglátja a világ értékektől való megfosztottságát. A látó című verset is meg lehet említeni, ezt a Babitsról szóló szonettet, amely a nagy elődről így beszél: „nézd, s látod, hogy milyen mélyekbe lát / egy méltó szem, amely annyira tág, / nagyra nő benne minden kicsiség”. A látás mint különösen lényeges képesség jelenik meg e sorokban, amely előfeltételezi a magas szintű irodalmi alkotások létrehozását. Ide kapcsolódva végül csak idézet formájában érdemes megemlíteni az Irigység című vers egyik versszakát: „Uralom még most is a szavakat, / rajtuk lépkedek, / vagy velük, csak el ne hagyjanak / ameddig lehet! / Kézen fogva járunk mint látó meg a vak, / a kettő egyre megy.”
Ha már kiemeltük – némiképp megfosztva másféle összefonódásaiktól – a látáshoz kapcsolódó verseket, essen szó a Láncra vert esőben gyakran előforduló kertmotívumról is. Az olvasó ezt érezheti a kötet egyik legerősebb csomópontot képező jellemzőjének, ráadásul az ide sorolható versek más-más hálózatokhoz is csatlakoznak valamilyen módon. A kert hagyományosan az idilli létezésnek (Éden), a vadon zűrzavarával szembeni rendezettségnek, és szintén a vadonnal szembeállítva az emberi civilizációnak a szimbóluma, de felmerülhet bennünk a kert szó hatására a termékenység, a nyugalom, a világ romlottságától, bűneitől elzárt kicsiny tér képe is. Ezt a szerteágazó értelemmel bíró motívumot alkalmazza például A szarvasok dala, a kötet egyik kiemelkedő darabja, ahol többes szám első személyben beszél a lírai én a szarvasokról, akik túlszaporodva, éhezve bolyonganak, és megpróbálnak beszökni a kertbe – „Isten édenébe” –, azonban a drótkerítés hálója (megint egy háló) útjukat állja, sőt elveszítik agancsukat is, amely fennakad rajta. A kert itt az áhított boldogság szimbóluma, de más alkalmazását is látjuk a kötetben. A teljesség igénye nélkül, a Virágszeretők című verset említve láthatjuk, milyen különböző a csupán a kertben és az erdőben is megélő növények szeretete (egyikük kényes, törődést igényel, de „csak magában mosolyog”, míg másikuk, a páfrány virágtalan és illattalan, szertelenül szép és egyszerű). Itt már az erdővel való összevetésben szerepel a kert, nem véletlenül, hiszen az erdő is lényeges motívum, például a Két út című remek versben, amelyben Dante Isteni színjátékát megidézve szól a versben beszélő a lehetséges utakról, amelyek mások ugyan, de ugyanoda vezetnek: „Találkozunk az erdő közepén”.
A kötetet záró Epilógus megpróbálja összefogni a háló- és a kertmotívumokat egy önmegszólító költeményben, ami számadásnak vagy szintézisnek vehető, hiszen a lírai én egyes szám első személyre váltva megfogalmazza: „Csak most tudom, mostanság, / hogy mi a szálakról leszakadt szabadság, / a hálóról most, hogy leszakadtam, / azt a hálót most, hogy szétszaggattam”, illetve később: „összebékültem már a kerti sötéttel”. A verset és a kötetet is lezáró mondat: „A végén azt se mondom, hogy talán megérte” pesszimizmusa azonban megkérdőjelezi a számadás, a visszatekintés, az értékelés lehetőségét.
A Láncra vert eső irodalmi igényességét mutatja, hogy kevés hozzá egy ilyen kritika, érdemes lenne egy tudományosabb igényű, a kötetben lévő hálózatokat részletesen megvizsgáló tanulmány, amely még inkább igazolná a kritikusnak azt a véleményét, miszerint Győri László kötetét megéri elolvasni.
Napkút Kiadó, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
