Amikor apám futball iránti rajongása elkezdődött, az Aranycsapat már nem létezett. Olyannyira nem létezett, hogy nem is nagyon lehetett hallani róla. Nagyjából abban az időben engedték ki a forradalom után börtönbe zártak egy részét, akik döbbent csodálkozással tapasztalták, hogy odakint a kutya se akar emlékezni arra, hogy mi történt 1956 októberében A régi-új rezsim rácsapta az ajtót a múltra, és sikerült rávennie az országot arra, hogy ne azon mélázzon, mi van az ajtó mögött, nézzen inkább előre, és azzal törődjön, hogy mi vár reá. Így került az Aranycsapat is a forradalom eseményeivel együtt az ajtó mögé.
Arról, hogy apámnak és középiskolai osztálytársainak mégis csak legyen Aranycsapat-élménye, Bagó tanár úr gondoskodott. Egy borongós késő őszi délutánon, amikor odakint szemetelt az eső és köd fedte a budai lankákat, egyszóval amikor legföljebb csak mazochizmus árán lehetett volna a Nagyszombat utcai amfiteátrum küzdőterén focizni, beparancsolta a fiúkat a tornaszertárba, leültette őket a földre, és elindította azt a kis vetítőgépet, amit a fizikatanártól kért kölcsön. Nem tudni, honnét sikerült megszereznie a 6:3 kópiáját – persze az korántsem a teljes mérkőzés volt, hanem egy bő összefoglaló. Bagó tanár úr nem fűzött hozzá semmi kommentárt, lekapcsolta a villanyt, elindította a vetítést, majd a végén megkérdezte, hogy van-e valakinek kérdése.
Nem volt senkinek (Bagó tanár úr örömére, akinek így nem kellett tartania attól, hogy válaszadás közben ingoványos talajra téved), úgyhogy a kurta-furcsa testnevelésóra véget is ért. A fiúk azonban nem azért nem kérdeztek, mert nem érdekelte őket a dolog – nagyon is érdekelte, csak éppen nem tudták hová tenni. Illetve voltak, akikben a film láttán egyszeriben derengeni kezdtek a kora gyerekkorban hallott rádióközvetítések, és csodálkoztak, hogy hát persze, itt van a Bozsik, aki nemrégiben akasztotta szögre a futballcipőt, na de hol van a Puskás, akinek a nevét annak idején olyan sokat lehetett hallani, azóta viszont mintha a föld nyelte volna el.
Bagó tanár úr atletizálni küldte apámat. Szíve szerint bizonyára futballistának adta volna, hiszen a labdarúgás volt neki is, apámnak is a mindene, és a tanár úrnak ahhoz is megvoltak a kapcsolatai, hogy az amfiteátrum küzdőterén fölbukkanó tehetséges srácokra fölhívja egyik-másik futballedző figyelmét. Csakhogy apám bármennyire is igyekezett, nem volt tehetséges labdarúgó. Kitűnt rajta, hogy tizennégy éves koráig nem igazán focizott; persze a tanyasi iskola udvarán időnként rúgták a bőrt, azaz inkább a rongylabdát, de csak hébe-hóba, és az is jobbára afféle kesze-kusza rohangászás volt, nem komoly játék. Az alapok hiányoztak apámnál a valódi labdarúgáshoz: a technika, a rafinéria, a cselek, a labda finommozgatása. Hiába volt gyors és erős, hiába tudta végigzakatolni az amfiteátrumban a meccseket, kapura törésnél nem tudott egyetlen védő mellett sem elmenni, és amikor ő próbálta megállítani a támadókat, megette a legócskább cselt is.
Amikor apám a kispesti pályán atletizált, már elhalványodott a Bp. Honvéd futballcsapatának tíz évvel azelőtt még fényesen ragyogó csillaga. A legnagyobb sztár a szőke Tichy Lajos volt. Apám mind a mai napig róla beszél a futballmérkőzések közben. Ül a tévé előtt, a fotelban, s ha valamelyik játékos a kapu közelébe kerül, és ahelyett, hogy lövésre szánná magát, toszogatja ide-oda a labdát, apám paprikavörössé mérgeli magát, és Tichyt emlegetve szórja rá a dühét, hogy bezzeg a Lajos… Aki a családi legendáriumba azzal került bele, hogy egyszer beszélt apámmal.
A dolog úgy esett, hogy rövid atléta-pályafutása során apám az egyik edzésen épp rótta a köröket a futballpálya körül, miközben a focisták a gyepen gyakoroltak. Egy labda kigurult a salakra, apám utánament, és visszadobta. Az egyik játékos megköszönte, majd azt kérdezte apámtól:
– Öcsi, hány óra van?
Apám kétszeresen is összerezzent a kérdés hallatán. Egyrészt azért, mert odahaza is Öcsinek szólították, másrészt azért, mert a kérdezőben Tichyt ismerte fel, akit az előző szombaton látott a kollégiumi tévében a Bp. Honvéd soros mérkőzésén bombagólt rúgni. Zavarában annyit tudott csak mondani, hogy:
– Nem tudom – s csak később kezdett el gondolkodni azon, hogy ugyan miért is kérdezte tőle az időt a nagy Tichy, amikor egyetlen sportoló sem hord edzés közben órát. Mindenesetre a Bp. Honvédot örökre a szívébe zárta.
Jó huszonöt évvel később én is láttam Tichyt, igaz, messziről, és nem beszéltem vele. 1989 ősze volt, a negyvenedik évfordulója annak, hogy a Bp. Honvéd bekebelezte a kispesti futballklubot. A mérkőzés elején nagy ováció közepette fölbukkant a pályán Tichy, valamint az Aranycsapat egykori csatára, Czibor, aki 1956-ban a külföldet választotta, ám a rendszerváltás küszöbén már szabadon hazalátogathatott. Tichy fiatalabb volt Czibornál, mégis, kettejük közül ő nézett ki idősebbnek és meggyötörtebbnek – na persze, ő itthon élte végig az elmúlt évtizedeket, miközben a másikat egész másmilyen módon éltették a katalán borok, a napsütés és a tengeri levegő. Ma már egyikük sem él.