Nyerges Gábor Ádám

„A messzi rokon”

Orbán Ottó Óda a tavasz szelleméhez című versének elemzése

Az Orbán Ottó verseiben megalkotott betegségtematika[1] egyik reprezentatív darabja a Kocsmában méláz a vén kalóz kötetben megjelent Óda a tavasz szelleméhez című költemény. Noha Orbán betegséggel kapcsolatos metaforizációi nem követnek valamiféle egyértelmű, belső, költészeti „szabályelvre” utaló szigorú kategorizálást (hiszen láthatóan mindig az adott vers logikáján belüli érvénnyel veszik föl szerepeiket), néhány jellemző vonás majdnem minden ebbe a tematikába illő versére érvényesnek tűnik. Ilyen, például, hogy az öregedés–megbetegedés–halál közeledte szinte minden esetben valamiféle alku (melynek alapja test és lélek korábbi harmóniája) felbomlásaként, megszűnteként jelenik meg. Ez, jellemzően, a test „hibájaként”, esetleg „csalásaként”, „árulásaként” realizálódik, de, mint látható is, nem minden esetben.

Az említett versben ugyanis Orbán, test és lélek kettős viszonyában, ugyancsak aktív szereplővé teszi meg a „tavaszt” (ami a vers értelmezési körében leginkább a fiatalság fogalomkörének jelentésmátrixával korrelál). Az Óda a tavasz szelleméhez belső viszonyrendszerében ide, a tavasz kvázi „felelősségi körébe” kerül a bűnelkövetés momentuma, mert bár a tavasz, ahogy a versfelütésből megtudjuk, pozitív vonásokat mutató, szimpatikus entitás („Ó bársony léptű tűzlény, szép tavasz!”),[2] külső vonásai félrevezetőnek, csalókának bizonyulnak. A tavasz „hazudja” ugyanis az örök ifjúságot (vagy legalábbis elhallgatja annak nem-végtelen mivoltát), aminek a naiv és balga lélek „bedől”, elvégre a tavasz afféle álruhás, rejtett „boszorkány”:[3] „Boszorkány, mert zengő faiskoládban / nincs más tantárgy, csak a halál”.[4] Így lesz az örökifjú lélekkel mindinkább összeegyeztethetetlen fizikai állapotot mutató test viselőjéből (Orbán Ottó konkrét betegségére utalva, egyértelmű-direkt önreferenciális utalással) „rángatódzó gnóm”. A vers 1-es számmal megjelölt szakasza tehát hármas viszonyrendszert állít föl, melyben a tavasz, titkolózó-hazug[5] (tehát: rossz) tanárként, félreinformálja az élet legfontosabbként feltüntetett tapasztalatáról („Csak az, // hogy ami jön, megy is”)[6] az ebben a szakaszban még csak sejtetve, de konkrét megnevezés által nem jelen lévő, naiv lelket, mely „átverésnek” a test ezúttal elszenvedője lesz. Ha ezt a viszonyt összevetjük más, vonatkozó vershelyek megfigyeléseivel, láthatóvá válik, hogy az Orbán-betegségversek alapkonfliktusa és kiindulóhelyzete nem változik, pusztán annak más-más perspektívából történő megjelenítése zajlik le bennük. A test ugyanis lehet hazugság áldozata, de egyben maga a hazug áruló is (vö.: „Ajaj, megcsal a testünk, megcsal az ordas kurva, / azt hazudja, minden megmarad”),[7] az árulás aktusa azonban ugyanarra vonatkozóan, ugyanolyan hangsúllyal marad e versek fontos logikai eleme.

A második szakasz a test (e versben leosztott szereplehetőségei alapján) tehetetlen, inaktív, áldozati jellegét hangsúlyozza, fejti ki. Az egy szakasszal korábban „a tévének nyilatkozó”, „rángatódzó gnóm” elsősorban cselekedni vágyó, de érdemben cselekedni képtelen, akadályozott, a külső hatásoknak teljességgel kiszolgáltatott szerepben láttatik mint „[P]uszta lobogás, rúd nélküli zászló”.[8] A tavasz pedig immáron a gyarló, megromlott állapotú test által elérhetetlen, más szférában tevékenykedő, megfoghatatlan és illékony (isteni vagy azzal egyenértékűen távoli, és magasabb szinten lévő) erőként tételeződik: „Nyilazhatok rád, prédám csak madártoll, // nem te magad, testtelen suhanás”,[9] akinek/amelynek a neve mindegy, hogy „Mi Atyánk a Mennyben / vagy Általános Relativitás”;[10] mindkét esetben szenvtelen, a szenvedő, erőlködő test sorsa iránt közömbös, érzéketlen, arról nagy valószínűséggel nem is értesülő létezőként jelenik meg. Ilyen elhagyatottságában nem csoda, ha a test védtelenül vergődve kell tűrje a sors szeszélyeit (az érzékletes képben érdemes megfigyelni a beleszőtt, újabb meglehetősen konkrét referenciális betegségutalást): „Nézd, görcs dobál, mint vasvilla a szénát, / a halálos csűr szálkás küszöbén át!”[11]

A vers harmadik szakasza az emberi élet örök tapasztalatára koncentrálva szólítja meg ismét a tavaszt, egyben árnyalva is a hazug boszorkányról kialakított képzetet. Itt a tavasz már mint „fényes ostoba” tűnik föl (a megszólításban ismételten isteni vagy azzal egyenértékű hatalmat tulajdonítva neki), amely bár „minden titkot tud”, még sincs tudatában annak a bizonyos legvégső, fontos tapasztalatnak, mely szerint: „csak egyszer és többé soha!”[12] Ennek fényében tehát a tavasz/ifjúság nem elhallgatta mindezt az ifjonti lélek elől, hanem maga sem tudott róla. A vers belső viszonyrendszere közelít ezen a ponton az Orbán egyéb, hasonló tematikájú műveiben fölvázolt, dualisztikus felosztáshoz, amennyiben a tavasz mint az ifjúság jelképe valójában hasonlóan naiv és tudatlan, mint a lélek, a lélek viszont, a testtel összhangba kerülve, hasonlóan isteni lényegű, mint a tavasz:[13] „egy nyarunk is lehet örökkévaló, / és egymást ölelő testünk maga az Isten, // és pornófilmünk bibliai kép, / melyen a sár kéjes testnedvei / lélekké párlódnak valamiképp…”.[14] Az a bizonyos, sajátosan orbáni, dacos, kvázi mégismorál-mentalitás,[15] mely a szerző (korántsem kizárólag) betegségverseinek szintén meghatározó eleme, itt a test és lélek közös (ugyancsak meghatározó elemként említhető) csodatétele által az isteni erővel hasonlatos erejű csodát felmutatni képes (emberi léptékű) élet nagyszabású felmutatásában fogalmazódik meg – miközben az isteni „fényes kontár” és „kétbalkezes mester” tevékenységét elszenvedő, így hát: tökéletlen ember, a maga sajátos módján, mégis egy szintre kerülhet vele („egymást ölelő testünk maga az Isten”):[16] „Nézd, fényes kontár, kétbalkezes mester, / mit művelt életlen bicskád a testtel!”[17] Az ember (vagy: emberi léptékű) és Isten (vagy: isteni) között a különbség tehát nem a csodára való képességben és hatáskörében, hanem annak fenntarthatóságában rejlik: míg az isteni erő örök és állandó, az ember (legalábbis: az emberi test), ugyanilyen potenciál birtokában, az idő előrehaladtával, elhasználódik.

Ennek eredményeképp válik olyanná, amilyennek a negyedik szakasz újra bemutatja (külsődleges vonásai alapján – s mint a vers minden korábbi, a test leépülését tematizáló szöveghelyén, ezúttal is a görccsel, önkéntelen rángással, bénultsággal és ide-oda szédülő mozgással járó, specifikus betegség tüneteit is beleszőve a valóságreferenciáktól jellemzően elemelt, univerzálissá absztrahált versvilágba): „Homlokom ráncos, hajam legyalulva, / arcom és ajkam össze-vissza ráng, / a kezem mintha repülni tanulna”.[18] Az idézett három sorban egyszersmind láthatóvá válik, hogy Orbán Ottó ezen versében is egyazon értelmezési tartomány mátrixán belül láttatja az öregedést és a betegséget: mégpedig az öregedést is betegség gyanánt, azzal egyneműként, végső soron mindkettőt a halál közeledtét jelző tünetként. Az idézet utolsó sora pedig ismételten hangsúlyozza isteni és emberi kontrasztját, méghozzá az Orbán által ilyen és hasonló szöveghelyeken (a külön szférákat összekötni lehetővé tevő, vagy éppen ilyen minőségében hiányzó csoda egyik szimbólumaként)[19] előszeretettel használt repülés fogalomkörével. Ez esetben a gyarló, romló, öregedő és beteg ember(i test) kényszeres rángása, tehát a betegség fizikai tünete a repülés csodájának groteszk torzképet produkáló imitálásaként tűnik fel, hangsúlyozva a repülni tudás képességével megjelenített, csodálatos szabadság és a nem hogy csodára, de már alapvető funkcióira sem teljesen alkalmas, romló test („falábamon egy béna bábu szédül”)[20] közötti, jelentős különbséget. Ezen a ponton épül be a vers értelmezési körébe az Orbán betegségszimbolizációira jellemző (ld. akár az Ostromgyűrűben vers-, illetve kötetcímet) háborús-militáns képzetkör. A test ezúttal is – bár e művében ezzel a konkrét szóval nem megnevezett, de egyértelműen erre utalva leírt – ostrom alatt álló, „fölgyújtott” és „porig rombolt” vár.[21] S bár ezek alapján az ostrom kimenetele nem kérdéses, a test (a legtöbb orbáni betegségversre szintén jellemző attitűddel) dacosan még nem adta föl a küzdelmet, elvégre „hosszú lángnyelv csap ki belőle végül”,[22] mely nem más, mint a (a vers belső relációjában először csak itt, a negyedik szakaszban szereplőként ábrázolt) lélek. A versszöveg innentől, különböző hasonlításokkal-megfeleltetésekkel, a lelket a költőhöz hasonlatosként írja le, s e kettő közös vonásaiként mindkettőt „lázadó, vad süvölvénynek” minősíti, tehát egyaránt zabolázatlannak és naivnak. A költő (és egyben tehát a lélek is) a lázadás-dac momentuma után, Orbán verseinek logikája szerint elmaradhatatlanul következő elemként, a csoda[23] ereje által képes mindenhatóvá, istenivé válni („költő, ki versében maga az úr, / s kinek csak belső törvénye a törvény”).[24] Ebben a szakaszban először csupán e sokszoros áttételt (test/ember, lélek/költő/„[mindenható] úr”) végrehajtó pár sor zárlatában adresszáltatik az ódaként aposztrofált vers alapvető megszólítottja, „az ifjúsággal” többé-kevésbé egyenértékűnek mutatott tavasz, mégpedig egy kérés-fohász által. E megszólítás alkalmazásával hajtja végre a vers test és lélek, porig rombolt vár és mindenható költő legradikálisabb, nyelvtanilag is egyértelműen elkülöníthető szétválasztását, mikor a versbeszélő így szól: „Ne engem, őt segítsd”.[25] Ezzel egyszersmind az olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a versbeszélő a megnyerhetetlen háborúban álló, vert helyzetben ostromolt test, amely/aki, tudatában menthetetlen helyzetének, nem saját maga, hanem a költőként láttatott lélek megsegítése végett kéri a(z isteni hatalmú) tavasz-fiatalság segítő közbeavatkozását. Ezt a különválasztást retorikailag is hangsúlyozandó, a versszöveg ezen a ponton „a messzi rokonként” hivatkozik a költő lélekre, ezzel árnyalva is az éles különválasztást: test és lélek tehát mégsem egymástól teljesen független entitás, nem teljes meghasonulásuk-elkülönbözésük sem, távolságuk, azonban, mégis: „messzi”.[26] A vers logikája szerint ez érthető, hiszen az örökifjú lélek és a minduntalan romló test állapotai valóban folyamatosan távolodnak egymástól, azonban, sajátos perspektívaválasztással, mégiscsak a versbeszélő test az, amely „messzinek” titulálja a lelket, holott a távolodást, a statikus állapotú lélektől vonatkoztatva, önnön romlása által a test hajtja végre.

A vers nagyfokú rokonságot mutat Az éjnek rémjáró szaka kötet A rejtőző rokon című darabjával, mely ugyancsak a perspektívákkal játszva teremti meg távolság-közelség feszültségteli viszonyát, egészséges, ifjú (lélek) és beteg, öreg (test) között: a vers felütésében „[E]gy öregember ül a szokott helyemen”,[27] tehát egyértelműen az (örök)ifjú tudat szólal meg, de a hat versszaknyi versszöveg féltávjánál („Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését”)[28] már érezhetően nem a fiatalság perspektívájából formálódik a versbeszélő szólama, ami egy versszakkal később, a „rejtőző”, fiatal tudat mint rokon megszólításánál, még inkább egyértelművé válik: „Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon, / velőt rázóan szemtelen kamasz”.[29]

Amiben pedig az ostromlott test a tavasz beavatkozását kéri a lángnyelvhez hasonlatos lélek számára, nem más, mint hogy segélje, „míg verssora legvégén ott nincs a pont”.[30] A három-négy sorral fentebb tehát még csak egymáshoz hasonlított költő és lélek a negyedik szakasz záró sorában immáron teljes azonosulással válik egyneművé: a szabad lélek (a testből „kicsapó” lángnyelvként) írja a verset, s ennek véghez vitelében van szüksége „a tavasz” erejére.

Az ötödik (záró) szakasz Orbán csodaleírásaira jellemző, csak-félig-visszavonó, árnyaló iróniával él: a csodatevő (verset író), a test romlása ellen lángnyelvként harcoló lélek mindeközben („süvölvényként” tudatlan) naiv, butuska[31] szájhősként jelenik meg – tevékenysége egyszerre megmosolyogtató és elbűvölő: „Hadd járjon csak a szája! / Hadd űzze zenés hókuszpókuszát, / hogy rabul ejtsen rabulisztikája!”[32] Ez a fajta láttatás a buta-naiv, de egyben csodás fiatalság képzetköre kapcsán jellemzően konvergál azzal, ahogyan Orbán Ottó verseiben (és esszéiben is) rendre lefesti fiatalkori önmagát, ezt a kettősséget nemegyszer kiterjesztve egyszersmind szűk értelemben vett generációjára, de akár egy egész korszak általános(ként bemutatott) érzületére, korszellemére is.[33]

Az isteni szféra a nem kérdéses végkimenetelű ostrom képzetével egy nagyszabású, apokaliptikus képben találkozik: „Ha megnyílik az ég és mennydörögve / szakad a könny, a vér, a szenny, a sár / zivatara az égő délkörökre, / s négy lovas kürtöli a hírt, a V É G É T”.[34] A lélek azonban még ezzel a végső és emberfeletti erejű ostromállapottal is (ismét összefüggésben láttatva lázadást és csodálatost) dacolva, csodás módon megtagadja a kapitulációt, mégpedig „zenés hókuszpókusza”, tehát a költészet hatalma-csodája által; hiszen a végső pusztulás közben is csak (egyszerre naivan és vakmerően) „mondja a magáét, az emberét / és nem ismeri be a vereségét”.[35] A vers zárlata a dacos-csodás Orbán-versekre jellemző módon egyszerre hirdeti a vereséget (a földhözragadt, rideg realitás perspektívájából nézve) és valamiféle erkölcsi győzelmet, s (ugyancsak Orbán más, hasonló típusú verseire jellemző módon) tragikomikusan értékeli, egyszerre kétféle perspektívából, a versben megjelenő, dacos mentalitást, mely felfogható értelmetlen, szélmalomharcszerűen nevetséges küzdelemnek, de egyben ugyanolyan érvénnyel a humánum egyedüli és utolsó lehetőségeként is adott helyzetben. Így pedig a halál, tehát a vereség beismerésének megtagadása egyszerre tűnik föl nevetséges, korlátolt csökönyösség és végső morális diadal gyanánt, a legyőzhetetlen és rideg, emberfölötti hatalommal („kinek a neve Mi Atyánk a Mennyben / vagy Általános Relativitás”)[36] vívott örök és megnyerhetetlen csatában: „S ha föld nyeli el, lentről kiabál: / »Nem éltem-e eleget, hol a Halál?«”.[37]