Bálint Tamás
Egressy reflektora
Egressy Zoltán: Attenborough reflektora
Egressy Zoltán számos regény, elbeszélés és drámakötet után visszakanyarodott a versekhez, friss kötete, az Attenborough reflektora a kortárs magyar líra egyik izgalmas vállalkozása. A kötet komoly kihívást jelent az olvasó számára, mert nem csupán élvezeti irodalom, hanem mélyebbre hívó intellektuális utazás is. Egressy poeta doctus, aki úgy hozza közelebb az emberi lét nagy kérdéseit, hogy közben nem veszíti szem elől a költői nyelv szépségét és gazdagságát. Ez a kettősség teszi a kötetet egyszerre intellektuálisan izgalmassá és esztétikailag élvezetessé.
A könyvben számos irodalmi, filozófiai és természeti asszociációval átszőtt szöveggel találkozhatunk, amely a modern ember világhoz való viszonyát próbálja megragadni. A természet itt azonban nem egyszerűen háttérként szolgál, hanem az emberi lét metaforájaként jelentkezik, megvilágítva annak komplexitását és tragikumát. A Túlélt évszak című versben például a nyár levonulása nemcsak egy évszak végét, a mulandóságot, az érzelmi veszteségeket is jelenti, a Forget love, fall in café madarai és felhői is a lírai én sóvárgását érzékeltetik a beteljesületlen vágyak kifejeződéseként, kontrasztot képezve az emberi élet kötöttségeivel és a földi létezés korlátaival. A lélek vágya a szabad mozgásra a valóság leküzdhetetlen akadályaival ütközik, ahogyan a későbbiekben a galaxisok ütközése és az univerzum kozmikus rendjének ábrázolása (vagy a Curaçao őszi levélhullása) egyben tragikus felismerést is jelent: az ember bármennyire is próbálja felfogni a világmindenséget, egyszerre marad kívülálló és jelentéktelen porszem benne.
Noha a cím kibontására csak a kötet vége felé, a kilencedik ciklusban szereplő Mélyben egyik sorában kerül sor, addigra bőven összeáll a kép az olvasó fejében, hogy mi kapcsolja össze az írásokat, hogyan helyezi a költő reflektorfénybe a természet és az ember kapcsolatát. A címadás Attenborough neve révén egyértelműen természeti konnotációkat hív elő, de egyúttal olyan univerzális kérdések felé is nyit, mint a technológia vagy a modern ember tudományos vívmányokhoz fűződő viszonya. A természet és a kozmikus dimenziók gyakran visszatérő motívumai a verseknek, legyen szó akár az Ismeretlen zóna kozmikus hidegéről, vagy az Ördög hídja ősi szimbólumairól. A kötet egységes egésszé áll össze, a hetvenhat vers összhangja nem törik meg a ciklusokba rendezés során – nyelvük letisztult, ugyanakkor a metaforikus gazdagság miatt sok esetben nehezen dekódolható.
Egressy többször él a fragmentált narratívával, ahol az idő és a tér határai elmosódnak. Nemcsak a történetszövés szaggatottsága jellemző, hanem az idő- és térkezelés is folytonos elcsúszásokkal operál, megszokott kategóriái megbomlanak, és a modern ember idegensége a saját környezetében érvényesül. A Rendszertávlat című versben az idő kozmikus mértékegységekben jelenik meg, az ember létezését ebben az óriási téridő-kontinuumban próbálja elhelyezni a szöveg. Ez a motívum az egész kötetet átszövi: az emberi tapasztalat jelentéktelenségére és egyszeriségére való rácsodálkozás visszatérő téma, miközben a modern élet banális elemei is megjelennek a versekben.
A szerző szinte tudományos precizitással dolgozik az idő érzékeltetésével, miközben az emberi tudás határairól, a kozmikus léptékekről és a világmindenség átláthatatlanságáról elmélkedik. A technológia és az ember közötti kapcsolat dinamikája éles kritikát is megfogalmaz, ugyanis a versekben a technológiai fejlődés nem mindig pozitív értelemben kerül bemutatásra, gyakran a modern ember elidegenedésének, bizonytalanságának és kozmikus kicsinységének jelképe. Ez az emberi létezés és a tudományos-technológiai hatalom közötti feszültség több versben is megjelenik, és Egressy Zoltán ügyesen játszik a modern technológia nyelvével és képeivel, amelyeket a költészetében esztétikai eszközként alkalmaz. A kötet egészében érzékelhető egyfajta ambivalencia: miközben a tudományos ismeretek és a technológia a modern világban elengedhetetlenek, egyúttal az emberi létezés kérdéseit és kiszolgáltatottságát is fokozzák.
A tudományos haladás szkeptikus szemlélete különösen a Két javaslat című versben válik nyilvánvalóvá, ahol Egressy visszatekint a 17. századba, Newton világába, hogy újraértelmezze a színspektrum és a fény fogalmát. A vers mélysége abban rejlik, hogy a fényt és a színeket nemcsak fizikai jelenségként, hanem metaforaként is kezeli, amelyek az emberi érzékelés határait és a világ megismerésének lehetőségeit is jelzik. Ez az újraértelmezés a versben egyben arra is utalhat, hogy az emberi tudás véges, és a tudomány sem adhat választ minden kérdésre.
A kötet egyik erőssége, hogy a filozófiai gondolatok nem válnak túl elvontakká, hanem egyfajta tapintható metaforákká formálódnak. Például az Ördög hídja című vers a mester és az ördög kapcsolatát, valamint az ördög kijátszását egy egyszerű, de hatásos narratívába ágyazza, melyet a középkori népi legendák ihlettek. Azonban Egressy itt is képes továbblépni a konkrét események keretein, és a vers végén a hatalmi dinamika és a teremtés filozófiai síkját érinti. Ez a vers, és valamiért a teljes Romlás épülésre című ciklus lopta be a szívembe magát leginkább, egyenként is nagyon erős darabokat tartalmaz a kötet, gondolok például a Maori vagy a Semmi meglepetés című versre, de sok versére jellemző, hogy kisregénnyi történetek vannak egyetlen versbe sűrítve, és várnak, vágynak az olvasó továbbgondolkodására.
Stílusában és tónusában Egressy különleges érzékenységgel dolgozik: a versek gyakran melankolikusak, sőt időnként tragikusak, de mindvégig megőrzik a lírai szépséget. Az Előeste például egy időn kívüli pillanatot ragad meg, amelyben a szerelem és a világegyetem összefonódik. A vers ábrázolásmódja szinte festői, miközben a szerelem és az idő mulandósága kerül előtérbe. Azonban a kötet nemcsak bölcseleti természetű, az emberi tapasztalat érzelmi vonatkozásait is közvetíti. A versek tele vannak feszültséggel, ahol az emberi érzelmek – a szeretet, a vágy, a félelem és az elidegenedés – finom szövetként átszövik a szövegeket.
A lírai én sokszor távolságtartó, ugyanakkor mégis érzékeny és reflektív. Az Alszol című vers például rendkívül intim hangvételű, az emberi kapcsolatok mélysége és törékenysége egyszerre nyilvánul meg benne. Miközben a költő a szeretett személy alvásának békességét figyeli, a versben a csend és a mozdulatlanság válik az emberi kapcsolat mélységének kifejezőjévé, miközben a lírai én belső monológja szinte filozófiai mélységekbe vezet.
A kötet egyik központi vonulata az emberi kapcsolatok ábrázolása: a versek rendkívül érzékenyen rezonálnak az emberi kapcsolatok törékenységére és összetettségére. A szerelem, az elválás, a vágyakozás és a magány mind jelen van, gyakran finom lírai ábrázolásban, és ez a költészet nem kerüli el a fájdalom és az elidegenedés kérdéseit sem. A Semmi meglepetés vagy a Végzetes vigasz című versben például a lírai én egy olyan kapcsolatról elmélkedik, amely már elmúlt, mégis örökre nyomot hagyott benne, azaz nemcsak az emberi kapcsolatok szépsége, de azok átmenetisége is hangsúlyossá válik.
Különösen izgalmas, amikor a versek a valóság és az abszurditás határán játszódnak. A Kútnyi gödör a fa helyén című versben a fa elvesztése, valamint a gödör, amely mindezek nyomán megmarad, egyértelműen szimbolikus töltetet kap. A múlt és a jelen közötti kapcsolódás, a természet körforgásának személyes szimbólumokkal történő kibontása egyszerre nosztalgikus és elgondolkodtató, ahogyan például a családi diófa és annak hűlt helye szimbolizálja az egyén személyes életútját, belső világát, egyedi tapasztalatainak kivetülését. A Green Flash című versben a légköri jelenségek és a zöld sugár metaforája a természeti világ csodáját tárja elénk, miközben az emberi és kozmikus világ összefonódásáról szól. A kötet tele van ilyen típusú kifejező képekkel, amelyek bár könnyen érthetők első olvasásra, mélyebb rétegeikben nehezebben feltárható szimbolikát hordoznak. Szintén érdekes játék és egy plusz réteg a kötetben a versek egymásra és oda-vissza utalgatása, ahogyan például a Green Flash-ben megidéződik a Két javaslat is.
A szövegekben felfedezhetőek olyan motívumok, amelyek visszautalnak a klasszikus irodalomra, ugyanakkor a könyv a modern líra eszköztárát is hatékonyan alkalmazza. Egressy különösen ügyesen használja a szabadvers formáját, és használja ki a lehetőségeit (ezek vannak túlsúlyban, néhány formában írt vers inkább a kötet második felében lelhető fel, ahol képverssel is kísérletezik), ami lehetőséget ad számára, hogy a gondolatok és képek szabadon áramoljanak, egyfajta folytonos mozgást és áramlást hozva létre. Ez a technika igen hatásos, amikor a versek kozmikus vagy természeti képeket idéznek, hiszen ezáltal a képek organikusan egymásba fonódnak, és egy folyamatosan mozgó, átalakuló univerzumot idéznek meg.
A természeti jelenségek, mint a villámlás vagy a felhők ütközése, nem egyszerűen a fizikai világ részei, hanem az emberi élet kiszámíthatatlanságának és belső feszültségeinek kifejezői. A kötet egyik legizgalmasabb vonása, hogy Egressy a természetet és a kozmikus jelenségeket a legintimebb emberi érzésekkel kapcsolja össze, mintha a világegyetem is tükrözné az emberi lélek küzdelmeit és ellentmondásait.
Emellett a nyelvhasználat is gazdag és sokrétegű. Egressy mintha patikamérlegen méricskélve dolgozna a szavakkal, miközben a nyelv mégis élő, mindent átszövő organizmusként működik a versekben.
Összességében az Attenborough reflektora egy olyan lírai alkotás, amely a modern ember belső és külső univerzumait vizsgálja, különös figyelmet szentelve a természet, a kozmikus rend, valamint az emberi tapasztalat finom összefüggéseinek. A kötetet ajánlom azoknak az olvasóknak, akik szeretnek elmerülni a mélyebb filozófiai gondolatokban, ugyanakkor élvezik a lírai szépséget és az élő, lélegző metaforákat. Egressy Zoltán könyve biztosan nem fog számukra csalódást okozni.
Műút Kiadó, Miskolc, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.