Becsy András
Karácsony
A karácsonyok baromi jók voltak, már reggel ment a pörgés.
A krisnások nyitottak. Fél nyolckor érkeztek, de nem úgy, mint nyáron, olyan narancssárga izében, hanem rendes kabátban, ám a hajuk ugyanúgy le volt borotválva, csupán csak egy tincset hagytak meg. A kipontozott arcukkal kedvesen mosolyogtak, és mondták, hogy az emberek menjenek fel a városba, mert kaját osztanak, kérdeztük, hogy miért nem hoznak ide egy jó nagy adaggal, erre azt mondták, hogy az nem az igazi.
Aztán jöttek libasorban a többiek. Mindegyik adott egy szórólapot, hogy a lakók hova irányuljanak, de feltétlenül irányuljanak!, ebbe és ebbe az utcába, mert ők is etetnek, és kérték, hogy ne toprongyosan, hanem valami tűrhető dolgot vegyenek magukra, de azért látszódjon, hogy szegények, szóval nem kell kiöltözni, a Máltaitól hozott farmerdzsekiket és a Wrangler gatyákat meg tegyék el jobb napokra.
A ferencesek meg, akik egész évben vacsoráztatnak, le voltak szarva a nagy karácsonyi versenyzabáltatás közepette, magányosan kuksoltak a kis kóterükben, és kavargatták, amit kotyvasztottak.
Nekünk napközben a központból kiküldtek egy fát, Soma belevágta a talpba, Ildi kihozta a raktárból a díszeket meg az égőket, mindig vett titokban egy gyertyát is és három-négy csillagszórót, volt szaloncukor, a takinénik főzték a kondérban a menzás teát, mi meg öntöttük magunkba.
Aztán este jött a csendesebbje, mondjuk, a Szegedi Sütödék. Rohadt sok kalácsot hoztak, kentük a szeletekre a vajat, műanyag poharakba mértük ki a teát.
Nyolcra a lakók többsége már bent volt. Megszárítkoztak, rendbe tették magukat, és a fához ballagtak, nekidőltek a falnak, az ajtófélfának, az öregebbjének jutott szék is. Ilyenkor mindig az volt, hogy:
– Kihoztad a gyufát?
– Nem nálad van?
– Nálam nincs – válaszolt valamelyikünk, aztán az irodából szerzett egyet.
– Hoztad a magnót is?
– Azt se hoztad ki?
– Azt hittem, te hozod.
– Akkor hozom!
– Gyere, most már mindegy!
Ezután Ildi meggyújtotta a gyertyát és a csillagszórókat, leoltotta a villanyt, és énekelni kezdett, de nem énekelt vele senki, őt hallgatták. Néhányszor még kinyílt az ajtó, ilyenkor kígyótáncba kezdett a gyertya lángja, de egy idő múlva már csak állt egyenesen, a csillagszórók meg szikrákat hánytak, és az emberek nézték, hogy hátha rájuk is pattan egy pici fény.
Az idegen
Őrült egy nyár volt. Cirkuszosok jöttek-mentek, szedtük össze nekik az embereket sátorállításhoz. Visszajött másfél év után Varga Matyi bácsi, mert akik melót ajánlottak neki, végül csak egy tanyára vitték, megverték, bezárták, és elvették a személyiét. Írattattak vele egy meghatalmazást a nyugdíjára, de sikerült megszöknie.
Az EU több ezer csomag lisztet küldött a frissen belépők hajléktalanjainak, amit ki kellett adagolnunk, de nem tudtak vele mit csinálni. Az erdeiek a Boszorkányszigeten nem gyúrtak tésztát, inkább konzerv volt a menü, a többiek meg a nappali melegedőben kajáltak. Eleinte eladták a boltosoknak, de később megtiltották a felvásárlást, így bosszúból a lakók végigszórták az egész készletet az úton a városig.
Júliustól óriási számlákat csinált az esti műszakosok telefonja. Vizsgálat indult a központban. Megnézték, hogy ki dolgozott a hívások idején. És mindezek kellős közepén egy betegszállító kanyarodott be hozzánk, hoztak egy fickót.
A román határnál találták, eszméletlen volt. Az egyik karját eltörték, két bordája meg megrepedt. Se irat, se mobil nem volt nála. Nem beszélt, és nem értette, amit mondtak neki. Épp a cigit oltottam el, mikor jöttek, Soma kihajolt, intett nekem az ablakból, hogy szól a főnöknek.
– Miben segíthetünk? – kezdte Ildi kedvesen, de mi már ismertük az ilyen hanglejtéssel kiejtett kedveskedést, és tudtuk, hogy ebből fesztivál lesz.
– A kórház kiadta, mert nincs ágy – mondta a sofőr. – Meg már semmi baja nincs.
– Aki a hordágyon van?
– Igen.
– Tudja, ez szociális intézmény, és nem egészségügyi.
– Ide küldtek minket, azt mondták, egyeztettek – magyarázta a sofőr.
– Én nem tudok erről.
– Ide bárki bejöhet, nem?
– Persze, este hattól reggel nyolcig. Ez egy éjjeli szálló – mondta Ildi.
– Na, mi nem fogjuk itt naponta hurcolászni.
– Márpedig igen, és telefonálok, ha nem jönnek.
– Márpedig ez nem így lesz, drágám!
– Márpedig most megfogja a rakományt, és visszaviszi oda, ahonnan hozta, édesem!
A beteghordók összenéztek, aztán a sofőr legyintett.
– Akkor most telefonálok – mondta az egyik ápoló.
– Gyere, keresnek – jött ki Soma, és Ildivel az irodába mentek.
A beteghordó eltette a mobilját. A cirkuszosok betettek öt embert a kocsiba, és elhajtottak. Aztán ácsorogtunk egy darabig. A sofőr rágyújtott, én meg vártam, hogy mit mond a központ, mert abban biztos voltam, hogy bent a központtal beszélnek.
– Jó, rendben – mondta Ildi, amikor kijött.
– Na, látja – mosolygott a sofőr.
– És a rendőrség?
– Majd jönnek. Ezt mondták három hete.
– Majd jönnek? Ennyi?
– Igen. Addig itt marad.
– Tehát nálunk marad – fújta ki főnökünk a szemébe lógó hajszálakat.
– Itt vannak a gyógyszerei, meg néhány recept, amit ki kéne váltani – mutatta az egyik ápoló.
– Várjunk csak! – emelte fel a mutatóujját Ildi. – Nekünk nincs egészségügyi végzettségünk. Mi ezt nem csinálhatjuk. Nem gyógyszerezhetünk. Ez tilos.
– Ezt akkor is be kell vennie.
– És majd naponta kijön valaki? Vagy én etessem ezekkel?
– Nekünk csak ide kellett hoznunk – vonták meg a vállukat.
– Szóval egy szót se szól – mondta Soma.
– Egy szót se – válaszolt a sofőr.
– Akkor vigyék a hármas szobába.
A férfi egy hónapig dekkolt nálunk. Gyógyszereztük, kötöztük a sebeit, a nappali melegedőből hoztuk a kaját, néha már kicsoszogott az előtérbe, és állandóan magára mutogatott, hogy „uvállo”, és mondogatta, hogy „én sok pénz”.
Cirkuszosok jöttek, sátorállítók mentek. Matyi bácsinak új munkát ajánlottak, mondtuk, hogy ne menjen, de elment. A takarítónők próbálták megtisztítani a folyosót a liszttől, és a központból szóltak, hogy egy belga telefonszex nyúlt le a kasszából, és hogy kerítsük elő az éjjeli műszakos Király Petit.
– Péter! Normális vagy? – kezdte Ildi.
– Ildike, rossz alvó vagyok, és…
– A szolgálati vonalasról? Megőrültél?
– Az igazgatónő már hívott – motyogta Péter.
Aztán csak álltunk némán. Itt vége volt a raportnak, de túl rövidre sikerült, mindenki várt egy csattanós végszót, de nem jött.
– És hogy megy ez? – kérdezte Soma.
– El ne mondd! – szólt rá Ildi.
– De, mondja csak! – vágtam közbe, mert ez már engem is érdekelt. – Minden részlet fontos lehet.
Ildi ránk nézett, csóválta a fejét, elmosolyodott, aztán írta tovább a jelentést.
– Hát, először beszél, aztán rátér a témára.
– Akkor eleve a hívás felét buktad – mondtam neki.
– Ja.
– Meg nem is érted.
– Nem, de a muksó fordított.
– Ki? – nézett fel rá Ildi.
– Aki nem tud magyarul.
– És hogyan fordította?
– Néhány magyar szót már makogott, de főleg mutogatott. Később meg csak ő beszélgetett, aztán elment aludni, én meg a második részét…
– Köszönöm, Péter! – szólt rá Ildi.
– Szóval fordított. Akkor ez odavalósi lehet – mondta Soma.
Kinyomtattunk egy Európa országai térképet, és átmentünk a másik szárnyba.
– Hol lakik? – kérdezte Ildi németül, és az idegen elé rakta a papírt. Belgiumra mutatott.
Rohantunk az irodába, kértünk egy fordítót az igazgatónőtől, küldött egy német-francia szakos csajt, és hívta a belga nagykövetséget. Végül a rendőrség is befutott.
– Mi az az uvállo? – kérdezte Soma a tolmácsot.
– Vallon.
– Miért nem mondta, hogy belga?
– Mert ő nem belga, hanem vallon.
Ildi nézte az embert, és láttam, hogy mindjárt szétszedi.
– És mi volt az, hogy „én sok pénz”? – kérdeztem.
– Hogy gazdag, és hogy vigyék haza, ki tudja fizetni, de szerintem ez kamu.
Kimentem az ajtó elé, és rágyújtottam. Néztem az udvart, a lisztes gumiabroncsok nyomait, a lisztes lábnyomokat és a nyom nélkül eltűntek nyomait.
– Akkor ez a probléma is kilőve – mondta Ildi.
– Ja, pipa – mondta Soma.
Magány
Aznap egyedül voltam. Levágtam az ágyra a cuccomat, fogtam a jelenléti ívet meg egy tollat, és beírtam az érkezéshez a nevem. Egyszer a távozást is kitöltöttem reggel, de épp ellenőrök jöttek aznap, és lecsesztek. Dögöljetek meg!
Hamarosan jött egy szocmunkás fősulis egy kérdőívvel, hogy szerintem a népkonyha a népé, vagy csak a hajléktalanoké, mert egy csomó öreg megy a panelekből ételhordóval az ingyen kajáért. Mondtam, hogy az mindenkié, azért van, hogy senki se haljon éhen az országban, de az a baj, válaszolta a lány, hogy annyi pénz meg nincs, aztán a felmérésnek egy kompromisszum lett a vége, hogy a népkonyha a népé, de csak regisztrált hajléktalanokat szolgálnak ki.
A kohómérnök egy hetvenes figura volt. A gépezés hozta hozzánk, még a feleségét is eljátszotta, bevágták egy furgonba a nőt, és már vitték is. Úgy döntött, hogy elhúz Szegedről, mert volt még valami zavaros ügye is, de ahhoz pénz kellett. Állandóan beszélt és mutogatott, amíg írtam az egyszeri segély kérelmét, és figyelnem kellett, hogy melyik dolgot mondja nekem, melyiket magának.
– Rázós az ügy? – kérdeztem.
– Eléggé – mondta.
– És hova akar menni?
– Mindegy. Jó messzire.
– Van, akihez menjen?
– Nincs, de nem is kell.
– Egyedül veszélyes.
– Pedig az lenne a legjobb, de egyszerűen nem tudok magamra maradni – csóválta a fejét.
– El fog veszni.
– Rengeteg helyen voltam már, de nem tudtam elveszni.
– És megint menni akar.
– Én mindenhonnan el akarok menni, már gyerekként is.
– Gyerekként is?
– Igen. Apám meghalt, és a nővéremmel együtt anyám nyakán maradtunk. Ő varrónő volt. A munkahelyén megismerkedett egy férfival, az is a ruhagyárban dolgozott. Elkezdtek építkezni, addig albérleteztünk. A fickó a haverjaival építette a házat, anyám meg kaparásokra járt a kórházba. Aztán Zsolt, mert így hívták, egy idő után szakított anyámmal, és összejött a nővéremmel, el is vette, én meg alig vártam, hogy egyetemre menjek.
Egyetem. Milyen régen hallottam ezt a szót! Töri szakos voltam. Magyarra akartam menni, de akkor még csak páros szakokat lehetett választani, és nem is volt kérdés, hogy miért kell egy teljesen vadidegen dolgot magolni ahhoz, hogy azt is tanulhassa az ember, amit szeretne. Majdnem hogy csak történelmet tanultam, hogy biztosan felvegyenek magyarra. Az évszámokat imádtam. Rányomultam a „horizontális látásmódra”. Úgy mentem az utcán, hogy a rendszámtáblák számait évszámoknak vettem, aztán mondtam, hogy ki volt, mi volt, és hol. Például a mi kocsinknak PO:11:77 volt a rendszáma, én meg vágtam rá, hogy ki uralkodott 1177-ben nálunk, ki a franciáknál, ki volt a német-római császár. Aztán persze nem vettek fel magyarra, csak törire.
– Tudja, honnan nem akartam eljönni? – nézett maga elé a mérnök.
– Nem.
– Izraelből.
– Mit csinált ott?
– Mérnök voltam, dolgoztam.
– Nem volt veszélyes?
– A végén igen.
Motyogott valamit magában, összedörzsölte a mutató- és a hüvelykujját.
– Egyszer Pick szalámit akartam enni – nevetett fel.
– Lehetett kapni?
– Nem. Kerestem, de sehol nem volt. De aztán kaptam.
– Hol?
– Elmentem a piacra, és egy palesztin kereskedő megígérte, hogy hoz nekem.
– Ne hülyéskedjen!
– Pedig így volt. Azt mondta, jöjjek vissza öt nap múlva, addigra meglesz.
– És hozott?
– Igen. Tudja, honnan szerezte be?
– Magyarországról? – kérdeztem, de ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.
– Nem. Németországból.
– Ne már!
– Valamelyik boltból küldte az egyik üzlettársa.
– Eszméletlen.
– Ja.
– A Pick egy szimbólum. Az egész országé.
– Igen, és bárhová bújok, mindenhonnan rám talál ez az ország – mosolygott.
– Nem kell bujkálni, nem bánt ez a föld, meg szalámit is kap, ha itt marad.
Nevetett, és hátradőlt a széken. A tenyerét nézegette, abban is a vonalakat.
– Mit szeretne? – kérdeztem.
– Egy kis remeteséget.
– Igaz, este bejönnek az emberek, de beírhatom bennmaradósra, és akkor nappal magára maradhat. Itt el lehet magányosodni.
– Ez nem az, összekeveri a halál előtti csenddel.
Letisztáztam a kérvényt, ő átnézte és aláírta. Betettem egy borítékba, megcímeztem, és az elküldendőkhöz raktam.
– Néhány nap, és megkapja a pénzt – mondtam –, aztán menjen.
– Aztán megyek. Menni fogok.
Mikor maga mögött becsukta kifelé menet az ajtót, már fél négy volt. Át akartam menni a takinénihez, hogy megkérjem, várja be a váltást, ha késik, mert nekem pontban négykor el kell mennem, de kopogtak, jött a takinéni, és megkért, hogy várjam be a váltást, ha késik, mert neki pontban négykor el kell mennie. Oké, mondtam. Ezzel ő el, én pakolásztam még, negyed ötkor jött Misi, kicsit késett, de csak legyintettem. Felvettem a cuccomat, fogtam a jelenléti ívet meg egy tollat, és beírtam a távozáshoz a nevem. Felültem a járgányra, és hazatekertem.
Kati vasárnap már a templom előtt látta a mérnököt. Az utca túloldalán Tirekszék koldusoztatták, míg itták a löttyüket. Ilyen ország ez. Senkit sem hagy magára.
A vendég
Egy BMW Cabrio állt meg a kapunál. Kiszállt egy hatvan és hetven közötti, de inkább hetven fele járó fickó piros farmerben, állógalléros, vakító fehér ingben, amit majdnem a mellkasáig kigombolt, hosszú haját hátul összefogta, szóval tiszta dzsigolós volt az egész ember, majd az anyósülésről kisegített egy hasonló korú hölgyet, mögüle meg egy fiatal csajt. Magyarázott valamit a nőknek, mutogatott az épületre, aztán elindultak felénk. Álltunk az árkád alatt, ő meg már messziről integetett Ildinek, hogy „Ildike!”, mi meg csak néztük.
– Jó kis kocsi – mondta Soma.
– De a lány egy csontkollekció – mondtam én.
– Nézzétek! Ez a belga – mondta Ildi.
Kezet fogott, lelkendezett, bemutatott a feleségének, a csajt meg már ismertük, ő volt a német-francia szakos egyetemista tolmácsunk. Mondta a nejének, hogy mi vagyunk a megmentői, legalábbis a lány ezt fordította nekünk, végig mutogatta, hogy hol aludt, hol volt a vécé, a tusoló, a mosógép, bement a portásfülkébe, leült az esti műszakosok székére, és eljátszotta, hogy mit kellett csinálniuk, felemelte a szolgálati vonalast, felvette a kagylót, aztán visszarakta, a nők meg nevettek, végül átjöttek az irodába. Közben mondta a tolmács, hogy ő meg a barátja már voltak is Belgiumban, az egyik szállodájában laktak fél áron, mert a férfi ezzel foglalkozik, szállodái és éttermei vannak Monsban, Charleroi-ban, meg még egy csomó vallon városban. Hozott egy kosár francia sajtot, meg olyan aszalt valamiket. Nagyon köszönte, hogy megmentettük, és mesélte, hogy megfogadta, a feleségét egyszer elhozza ide.
Néhány magyar szót is mondott, azon nevettek, de, fordította a tolmács, ettől függetlenül magyarul nem beszél. Kint még integettek a Cabrióból, és elhúztak. A szállodáiról sem beszélt nekünk.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
