Szakács István Péter

 

Az örökség

 

Hányszor elképzeltem már az utóbbi időben, hogy leszállok itt. S most, hogy végre rászántam magam, mégis olyan valószerűtlennek tűnik ez az egész. Mintha álmodnék, s közben tudnám, hogy álmodom. Miközben szoktatom magam a valósághoz, a vicinális továbbdöcög a keskeny nyomtávolságú vágányon, s eltűnik a vasúti híd utáni kanyarban. Helyesen döntöttem-e, mardos a kétség. Lehet-e másodkézből származó emlékekből hitelesen összerakni a múltat? Töredékekből hibátlanul rekonstruálni a széthullott egészet? Egyáltalán volt-e valaha is egész, vagy csak ennek az illúziója élt a régiek fejében?

– Van egy szál cigije? – szólít meg a peronon álldogáló alak. – Momentán kifogytam a munícióból.

Vékonydongájú, szürke anorákot, kopottas fekete nadrágot viselő férfi. A fejére húzott kapucni alól kíváncsian kémlel.

A dzsekim zsebéből kiveszem a cigisdobozt, s feléje nyújtom.

– Vegye csak el az egészet, úgyis le akarok szokni.

– Kösz – dönt némi habozás után. Rágyújt, a dobozt az anorákja zsebébe csúsztatja, majd cinkosan rám kacsintva elindul a falu irányába.

Nézem, amint szapora léptekkel távolodik, mint akinek hirtelen halaszthatatlan teendője támadt. Pár perc múlva eltűnik a szemem elől. Miért kacsintott rám, töprengek, vagy lehet, hogy csak képzelődtem. Megigazítom az utazótáskát a vállamon, teleszívom a tüdőm a kesernyés őszutói levegővel, és lassan elindulok a nyomában. A csupasz koronájú, szürke égerfák tövében a Küküllő vize zavarosan folydogál. Elhaladok a kétnyelvű helységnévtábla mellett, beérek a faluba. Végre felnézek a bal felől magasodó dombra. A kúria ott áll a dombon, az erdő közelében.

Először egy régi képeslapon láttam, tizennégy évesen, apai nagyszüleim lepusztult Szent Imre utcai lakásában. Délutánonként gyakran kimentem hozzájuk. Miközben nagyanyám a konyha félhomályában tett-vett, zsörtölődött, nagyapa a dohányfüstszagú szobában sakkozni tanított.

Azon az áprilisi délutánon egyszerre esett az eső és sütött a nap.

– Az ördög veri a feleségét – gyújtott nagyapa derűsen egy újabb szűrő nélküli Carpați-ra[1].

A megsárgult fekete-fehér képeslap a sakkdoboz fölszakadt papírbéléséből csúszott ki, amikor felnyitottam, hogy a bábukat az asztalra rakosgassam.

– Mi ez? – mutattam nagyapának.

– Semmi – kapta ki kezemből a képeslapot, s a hamutartó fölött cigarettája parázsló végéhez tartotta. Döbbenten figyeltem, amint a kép széle felizzik, s lángra kap. A sercegve égő fényképet nagyapa a kerek üvegtálkába ejtette, ahol pillanatok alatt hamuvá enyészett.

Akkor nyertem először ellene. De nem örvendhettem felhőtlenül a győzelmemnek, mert a váratlanul előkerült képeslap közrejátszhatott benne. Nagyapát higgadt, kedélyes, jó humorú embernek ismertem, akivel mindenről lehetett beszélni. Mitől akadhatott ki? Miért vágta rá mindenféle magyarázat nélkül, hogy semmi, ha mégis gondosan elrejtette a képeslapot? Mert ki más tehette volna? A sakk-készlet az övé volt. Hányszor eldicsekedte már, hogy a Református Kollégium végzős diákjaként nyerte egy középiskolai bajnokságon. Az intarziás sakkdoboz a harminckét lakkozott, művészien megmunkált bábuval kirítt a roskatag, szoba-konyhás lakás ócska berendezési tárgyai közül.

Hazafelé menet elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Szenvedélyes Dumas- és krimiolvasó voltam. A rejtélyek megszállottja. Ez a képeslapügy azonban túlnőtt a romantikus és bűnügyi regények képzeletbeli világán. Valódi titok volt, igazi kihívás, amely, úgy éreztem, személyesen érint, s addig nem nyughatom, amíg a végére nem járok. Annak rendje és módja szerint kikérdeztem a szüleimet, akik tagadóan rázták a fejüket, ők bizony semmiről sem tudnak. Nagyapád egész életében haszontalan dolgokat gyűjtött, vont vállat bosszúsan nagyanyám, akinél utoljára érdeklődtem. A véletlennek köszönhettem, hogy pár hét múlva közelebb kerültem a rejtvény megfejtéséhez. Azon az estén a szokásosnál később értem haza. Sötétben lopakodtam be a házba. Apám és anyám a belső szobában halkan beszélgetett. Önkéntelenül a résnyire nyitott ajtóhoz osontam. Már ágyban voltak. A munkahelyi problémáikat osztották meg egymással. Aztán elhallgattak. Már azt gondoltam, hogy elaludtak, amikor újból megszólaltak.  

– Azt hittem, rég megszabadult tőle… – súgta anyám.

– Én is – sóhajtotta apám. – Úgy látszik, nem vitte rá a szíve.

– Csak baja ne származzon a fiunknak belőle – aggodalmaskodott anyám. – Láttad, hogy mennyire érdekli a dolog…

Újból elhallgattak. Egy ideig várakoztam, aztán kilopóztam a szobámból, majd határozott léptekkel visszatértem, és fölgyújtottam a villanyt.

– Hol voltál? – szólt át anyám.

– Biliárdoztam a haverokkal a Che Guevarában – vágtam rá, mert az estét tényleg a Kornis Dániel utcai ifjúsági klubban töltöttem.

Lefekvés után még sokáig nem hagyott aludni a gondolat, hogy igenis igazam volt, nekem is közöm van a titokhoz, amit mindenáron el akarnak hallgatni előlem. Az pedig, hogy a megismerése veszélyt jelenthet számomra, még jobban feltüzelte a kíváncsiságomat. Többé azonban nem kérdezősködtem. Az elharapott szavakra figyeltem, a félbeszakadt mondatokra, a beszélgetés közben hirtelen beálló csendre. Így derült ki, hogy apai felmenőim, a Rugonok múltja kényes téma a családban. 

Nagyapa vasárnaponként nálunk ebédelt. Kifakult szürke öltönyében, ami fölé ősztől tavaszig hosszú, kopottas fekete kabátot vett, csokornyakkendősen, karján tigrisfejes sétabotjával pontban háromnegyed egykor érkezett. S ha nagyanyám távolmaradásának okáról kérdeztük, mindig ugyanazt mondta. Sajnos Lídiát újból gyötri a migrén, szegény az ágyat nyomja. Ezek a közös ebédek a kölcsönös udvariaskodás jegyében teltek, kimérten, unalmasan. Június első vasárnapján aztán megszakadt a hagyomány.

– Már bánom, hogy elégettem a képeslapot – fordult felém a cikóriakávé felszolgálása közben nagyapa. – Ideje, hogy felfedjük előtted az igazságot.

Csak úgy áramlottak belőle az évek során kényszerűségből felgyülemlett szavak. Így tudtam meg, hogy a Rugonok családfája a 17. század elejéig vezethető vissza. Hogy felmenőim között jóravaló, megbecsült emberek voltak. Jogászok, tanárok, mérnökök, mezőgazdászok. Még egy író is, aki szerint a képzelet oly természetesen gyökerezik a valóságban, mint testben a lélek.

– A képen látott kúria anyám, Rákhel hozománya volt – folytatta nagyapa. – Gáspár dédapád a házasságkötésük után költözött oda. Három gyerekük született. Két öcsémet, Józsefet és Boldizsárt az első világháború vége felé elvitte a spanyolnátha. A kúria rám maradt volna, de zavaros idők jöttek, a kommunisták hatalomra jutásakor osztályellenségnek bélyegeztek, vagyonunkat elkobozták, és kitelepítettek. Dédanyád és dédapád meghalt közben, s apád már nem ott nőtt fel. Születésedkor úgy döntöttünk, hogy mindezt titokban tartjuk előtted, amíg csak lehet, de talán jobb lett volna, ha kiskorodtól fogva cseppenként csöpögtetjük beléd az igazságot. Így most egyszerre zúdult a nyakadba…

– Adj’ isten! – szól rám egy érdes hang. A rovátkolt arcú vénember tucatnyi hasonló korú, népviseletbe öltözött nő és férfi társaságában a világháborús emlékmű előtt toporog.

– Jó napot! – a hangom idegenül cseng, de ők ezt nem tudhatják.

– Az ünnepség a déli harangszó után istentisztelettel kezdődik – bök az öregember csontos mutatóujjával a háztetők fölött fehérlő templomtorony irányába. – Mi is oda igyekszünk, csak előbb még pár csoportképet csinálunk a falu honlapjára.

– Az jó – válaszolom sután, és továbbindulok.

Körülöttem láthatatlanul zsongtak a bogarak. A falevelek közt átszüremlő júniusi napfény az arcomra vetült. Lábam előtt az áttetsző folyóvíz alig érezhetően fodrozódott a keskeny mederben. Először jártam itt, pedig csak hét kilométernyire volt a várostól. Jöhettem volna a naponta kétszer közlekedő személyvonattal is, de én ki akartam élvezni a születésnapomra kapott Tohánnal[2] járó szabadságot. Az igazi vakáció csak ezen a hétvégén, a sikeres líceumi felvételi után kezdődött számomra, s úgy döntöttem, hogy ezzel a felfedezőúttal ünneplem meg. Pár percnyi pihenés után fölkászálódtam a vízpartról, s továbbkarikáztam, át a falu néptelen utcáin, fel a dombtetőre. A nagyapa emlékezetében őrzött fehér, földszintes, letisztult formájú épület az évek során szürkéssé koszolódott. Kitört ablakaival, repedezett homlokzatával, beszakadt tetejével szánalmas árnyékává vált hajdani önmagának. A biciklit egy fa törzséhez támasztottam, s beléptem a panaszosan nyikorgó, rozsdás kovácsoltvas kapun. Rózsafákkal szegélyezett út vezetett a verandáig. Álmomban még most is érzem az illatukat, hiába tudom ébren, hogy ez képtelenség, visszhangoztak bennem nagyapa szavai, miközben átvágtam a gazzal benőtt udvaron. A veranda sakktábla mintázatú padlózatát több helyen feltörték, kincset, ékszeres dobozokat kereshettek alatta. A helyiségeket kirámolták, a repedezett falak között vakolatdarabok borították a földet. Összeszorult szívvel bolyongtam a pusztulásra ítélt házban. Visszafelé jövet a kapunál tömzsi, rozmárbajszú milicistával találtam szemben magam.

– Mit keresel itt?! – röffent rám.

– Semmit – hebegtem.

– Akkor mire vársz?! – lépett felém fenyegetően.

Úgy képzeltem, bármi történjék is, nem hagyom magam. Ha kell, az ördöggel is szembeszállok. Ádáz fogadkozásomból azonban semmi sem lett, szó nélkül elhúztam onnan. Napokig gyötrődtem gyávaságom miatt. Aztán megnyugodtam. Nincs miért szégyenkeznem, hősködéssel csak bajba keveredtem volna. Úgy kell viselkednem, mint aki behódolt, hogy legbelül az maradhassak, aki valójában vagyok. A színlelés életem részévé vált. Négy hosszú esztendőn át igyekeztem kaméleonként beleolvadni a környezetembe.

– Figyelemmel kísértem az iskolai tevékenységedet – állított meg a folyosón tizenkettedik vége felé az igazgató. – Jó úton haladsz, hogy szocialista hazánk példamutató állampolgára váljék belőled…

Tar koponyája, merev tekintete, kemény arcvonásai időtlen kőbálványra emlékeztettek. Hát csak ennyit ért tökéletes álcának vélt alakoskodásom, szorult össze a gyomrom. Milyen mélyen láthatott belém? Vagy csak blöffölt? Esetleg gúnyolódott?

– Elmegyek innen, nem akarom örökös hazudozásban leélni az életemet – közöltem aznap délután nagyapával, miközben a bábukat szedegettem le a sakktábláról.

Nagyapa mintha mondani akart volna valamit, felemelte a kezét, de aztán csak tövig égett cigarettáját nyomta el a kicsorbult hamutartóban.

Egy hét múlva a szürke napok egymásutánját megszakító váratlan esemény mintha csak azért történt volna, hogy megerősítsen elhatározásomban. Három tizedikes fiút az iskolánkból elkaptak röpcédulák terjesztése közben. Arról, hogy mi volt ezeken, megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint Le a kommunizmussal!, ákombákom kézírással. Mások úgy tudták, hogy a francia forradalom Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! hármas jelszavát ragasztották újságokból kivágott nagybetűkkel a papírlapokra. Akadtak olyanok is, akik azt állították, hogy semmi sem volt rájuk írva, az üres lapok terjesztése ártalmatlan diákcsíny volt csupán. A Művelődési Ház nagytermében tartott nyilványos tárgyaláson a líceum tanári karának és valamennyi diákjának részt kellett vennie. A kopottas fekete színpad közelében ültem, tisztán láttam, hallottam mindent. A röpcédulák tartalmára azonban ekkor sem derült fény. Csak a lepecsételt kartondobozt láthattuk, amiben állítólag ott volt az összes. Kopaszra nyírt diáktársaink színtelen hangon vallottak bűnösségükről, gépiesen ismételgetve, hogy mennyire bánják meggondolatlan tettüket. Két év javítóintézeti nevelésre ítélték őket. Végignéztem a zsúfolt termen, vajon hányan gondolhatták komolyan, hogy a világ legigazságosabb társadalmi rendszerében élnek?

Nagyapa május végén megbetegedett. Köhögött, magas láza volt, annyi ereje sem maradt, hogy felkeljen az ágyból. Tüdőgyulladással utalták kórházba.

– Ide már többé nem jön vissza – nézett a szűk, macskaköves udvarról kidöcögő mentő után nagyanyám, s a szeme furcsán fénylett.

Igazat mondott, ekkor láttam utoljára életben nagyapát. Halálával az álmait belengő rózsaillat a semmibe illant, s hátrahagyott emlékei személytelen szavakká silányultak. Mintha sűrű köd ereszkedett volna belém, elbizonytalanodtam, a tehetetlenség bénító érzése uralkodott el rajtam. Ebben a fásult lelkiállapotban érettségiztem, s mentem el arra a háromnapos fővárosi kirándulásra, amit az osztályfőnök még az év elején beígért nekünk, ha sikeresen vizsgázunk. A kis Párizsként emlegetett Bukarest már csak nyomokban létezett. Blokknegyedek betonrengetegei nőttek a múlt fölé. Utolsó nap megnéztük a Scânteia-házat[3], s csoportképet készítettünk az előtte magasodó, behemót Lenin-szobornál. Indulásig maradt háromórányi szabadidőnk. Ki cukrászdába, ki kocsmába, ki áruházba akart menni, egyedül én indultam el vaktában a városban, s fogalmam sincs, miként keveredtem az amerikai nagykövetség elé. Nagyot dobbant a szívem, a bénító köd egyszeriben elillant belőlem. Már tudtam, hogy mit kell tennem, s óriási szerencsém is volt: mielőtt a kerítés előtt járőröző milicista farkaskutyája rám vethette volna magát, a kapun kilépő két öltönyös férfi mellett sikerült berohannom a követség területére.  

– Political refugee![4] – ordítottam torkaszakadtából a karomat megragadó egyenruhás őrnek, mintha a hangom erősségétől függött volna sorsom alakulása.

Megmotoztak, egy földszinti szobába vezettek, s kihallgattak. Kezdő angol nyelvtudásommal elnyekegtem, amit csak tudtam. Utána beszélhettem telefonon a szüleimmel. Gyere haza, ne félj, nem esik bántódásod, ismételgették egymás szavába vágva, de a hangjukból az ellenkezőjét éreztem ki. Másnap már a Vasfüggöny[5] túloldalán voltam. A kulturális attasé vitt magával a követség repülőgépén, amivel egy bécsi konferenciára utazott. Sosem tudtam meg, hogy miért ment ilyen simán ez az egész.

Pár hónapot az osztrák főváros mellett, egy menekülttáborban töltöttem az amerikai beutazási engedélyre várva, s amikor a Boeing 747-es ablakából végre megpillantottam az éjszaka sötétjében zölden fénylő Szabadság-szobrot, azt hittem, a múlt kísértő árnyai szertefoszlottak.

A kicsi, középkori templomban alig egypáran vannak. Az ajtó felőli padsor utolsó padjába ülök. Innen bármikor könnyen leléphetek. A levegőben mész- és festékszag terjeng. A fehér falakon fakó freskótöredékek, a mennyezet fakazettáin élénk színekben pompázó virágok. Miközben nézelődöm, a padsorok megtelnek, a kórus is megérkezik. Vagyunk vagy félszázan, jobbára idős emberek. Valami azt súgja, hogy a szürke anorákos, kapucnis fazonnak is itt kell lennie, de nem látom sehol. Harangoznak. Végre elkezdődik az istentisztelet. A zsoltár után a fiatal, szemüveges tiszteletes a tékozló fiúról beszél. Rám célozna? Hiszen nem is ismer, s a bibliai történet sem passzol hozzám.

Nekem nem volt mit elherdálnom. Minden centért megdolgoztam. Autómosóként kezdtem, pincérként folytattam. Hat évig kereskedelmi cégek házaló ügynökeként jártam az Államokat, aztán beiratkoztam egy ingatlanügynöki képzésre. Mintha csak nekem találták volna ki, gyorsan és könnyen beletanultam a szakmába. A munka mellett azonban nem maradt időm magánéletre, tartós párkapcsolatra. A szüleimről viszont soha nem feledkeztem meg. Rendszeresen küldtem nekik pénzt, csomagot, s amint tehettem, évente meglátogattam őket. Nagyanyám akkor már nem élt. Apámtól tudtam meg, hogy nem sokkal a halála előtt eladta nagyapa legendás sakk-készletét az ócskapiacon. Az 1989-es romániai változásokat a tévécsatornákon keresztül követtem, s bár az elején – a rendszer véres bukását látva – valamiféle zavaros lelkesedés lett úrrá rajtam, a józan eszemre hallgatva mégsem települtem vissza. A szüleim sem akarták. Büszkék voltak rám, hálásak a gondoskodásomért, s még mindig reménykedtek, hogy családot alapítok. Nem sokkal a rendszerváltás után, mintegy mellékesen megemlítették, hogy visszaigényelték a kúriát, de kevés az esélye annak, hogy vissza is kapják. Az állam, amit csak tud, megtart magának, vagy átpasszolja a klientúrájának. Igazuk lett, csak hitegették őket. Költözzetek ki hozzám, ajánlottam nekik többször is. Öregek vagyunk már ahhoz az idegen világhoz, hárították el mindannyiszor a kérésemet. Anyám temetésén a repülőjáratok hétvégi zsúfoltsága miatt nem lehettem jelen. Apám másfél évvel később, ottlétemkor halt meg.

– A múlt az örökségünk része – térít vissza a jelenbe a tiszteletes felemelt hangja. – Ne tékozoljuk el, ne tagadjuk meg, ne feledkezzünk meg róla!

Az áldást követően a kórus újból rázendít, a zsoltár után negyvennyolcas dalokat énekelnek, s befejezésül a Himnuszt. Kifelé jövet többen könnyeznek, az orrukat fújják meghatottságukban.

A kúria kertjében gyepszőnyeg borítja a földet. A feketén fénylő kovácsoltvas kaputól rózsafákkal szegélyezett ösvény vezet a felújított épületig. Pont, ahogy nagyapa mesélte. Igaz, nincs rajtuk virág, novemberben nem is lehet. Fémhálós, henger alakú, falevelekkel feltöltött kerítés védi törzsüket a fagytól.

– Isten hozta önöket! – köszönt a veranda lépcsőjéről egy díszmagyarban feszítő, fiatalos kinézetű férfi. – A Zenit Alapítvány kuratóriumának elnökeként nagy örömmel tölt el, hogy a restaurált Rugon-kúria avatóünnepségén megtisztelnek jelenlétükkel. Mielőtt végigjárnák a helyiségeket, ismertetni szeretném Átélhető múlt néven futó projektünk lényegét. Másfél éve, amikor hozzáfogtunk a helyreállítási munkálatokhoz, abból indultunk ki, hogy a múlt igazi érték, ahogy ünnepi beszédében a tiszteletes úr is hangsúlyozta. Az igazi értékben pedig hinni kell, mert időtlen. De a hit magában nem elég, tenni is kell érte, példát mutatni a jelen és a jövő nemzedékei számára – hordozza végig a tekintetét rajtunk. – Mi pedig igenis tettünk. Nem csak az épületet restauráltuk, de hosszas utánajárással a berendezés valamennyi meghatározó darabját is sikerült visszaszereznünk, bútorokat, használati tárgyakat, festményeket, még ruhákat is – mutat széles mozdulattal az épület felé. – A Rugon-kúriának multifunkcionális szerepet szántunk – folytatja fontoskodva. – Kulturális rendezvényeknek ad majd otthont, de múzeumként is működni fog. Akiknek pedig kedvük támad, megszállhatnak egy-két éjszakára a vendégszobákban. Most pedig, kérem, győződjenek meg munkánk minőségéről, lépjenek be a Rugon-kúria életre keltett múltjába!

Hagyom, hogy a többiek előremenjenek. Semmi kedvem velük sodródni. Ha már ekkora utat megtettem, zavartalanul szeretném a kúriát végigjárni. A sakkmintás padlózatú verandáról önkéntelenül nyugat felé nézek, aztán az órámra. New Yorkban most kel fel a nap, s ha nem felhős az égbolt, besüt Central Park melletti lakásomba. Az igazság az, hogy azt a tizenegyedik emeleti kéglit a hatalmas ablakáért vettem meg. Valójában nem is ablak, hanem rögzített üvegfal, ami a keletre néző hálószobát észrevétlenül választja el a külvilágtól. Daphné reggelente meztelenül állt eléje, hozzásimult, nyúlánk, hajlékony testén finom remegések futottak át. 

– A napfénnyel szeretkezem – fordult felém incselkedően mosolyogva, amikor első alkalommal rákérdeztem. – Csak nem vagy féltékeny rá?

Daphné gyönyörű volt. Gyönyörű és flúgos. Valószínűleg soha nem ismerkedtem volna meg vele, ha azon a bizonyos hétvégén nem üti ki magát. Ott feküdt a háztömb mellett este, hosszú, feketén fénylő haja szétterült a fűben, karnyújtásnyira tőle üres viszkisüveg hevert a földön.

– A mentőszolgálatot ne… – nyitotta rám nagy, sötéten csillogó szemét, amikor föléje hajoltam, mintha a fejemben olvasott volna. – Kizárt, hogy a detoxba visszamenjek…

Hihetetlenül könnyűnek tűnt, amikor ölbe vettem, hogy felvigyem hozzám, pedig akkor már nem volt magánál.

– Ne haragudj! – mentegetőzött, amikor másnap reggel felébredt. – Már itt sem vagyok.

Aztán mégis maradt. Lazán, folyékonyan mesélt magáról. Többször elismételte, hogy indián vér is folyik az ereiben, s profilba fordította a fejét, hogy közben finoman ívelt sasorrában gyönyörködhessem. Azt mondta, két éve végzett a New York Egyetem néprajz szakán, s cseroki[6] ősei hagyományait tanulmányozza. Könyvet ír a törzs hitvilágáról. A hagyomány szerint a tárgyaknak is lelkük van, magyarázta. A világ tele van szellemekkel, kapcsolatba kerülhetünk velük. Ami pedig a piálást illeti, nyugodjak meg, megszűnt az alkoholfüggősége, előző nap engedték ki az elvonóból, a szabadulását ünnepelte meg a közeli bárban. Igen, Daphné már csak ilyen volt. Lehet, hogy ő maga sem tudta, mikor mond igazat, és mikor hazudik – még önmagának is. Három hónapig éltünk együtt. Miközben én ingatlanok adás-vételével voltam elfoglalva, ő a könyvén dolgozott. Nem tudom, hogyan csinálta, de esténként mindig akkor nyitotta ki a lakás ajtaját, amikor a lifttel felértem a tizenegyedikre. Éjszaka aztán mellém bújt az ágyban. Ő diktált. Lassan, ráérősen szeretkezett, nem engedte, hogy elsiessem. Volt, amikor csak beszélgettünk. Semmiségekről, mint akik már régóta ismerik egymást. Máskor meg, mintha kisgyerek lettem volna, indián altatódalokat dudorászott a fülembe. Aztán egy este zárt ajtó fogadott. Daphné befejezte a könyvét és lelépett. A számítógép mellett egy CD hevert az asztalon, Ha mégis hiányoznék volt ráírva filctollal. Cseroki énekek, mondák, ráolvasások voltak rajta. Párszor lejátszottam, de Daphné nélkül semmit sem ért az egész. Reggelente egy ideig még arra ébredtem, hogy ott áll az üvegfalhoz simulva. Nyúlánk testén mintha áthatolt volna a napfény, incselkedő hangját is hallani véltem, de mindez káprázat volt csupán, a hiány okozta illúzió.

Daphné után maradt minden a régiben. A megfeszített munkatempó, a hébe-hóba összejövő egyéjszakás kalandok. A hatvanadik születésnapomon döbbentem rá, hogy eltelt az idő. Lazítottam a gyeplőn. Sosem gondoltam volna, hogy várni fogom a nyugdíjazásomat. Pedig így történt. Hatvanöt évesen mentem nyugdíjba. A magánnyugdíjam s a banki számlámon felgyűlt tartalék gondtalan életvitelt biztosított számomra. Úgy terveztem, hogy eladom a lakásomat, és átköltözöm a kellemes éghajlatú San Diegóba, de a Csendes-óceán partján nyugágyakban rostokoló emberroncsok láttán megriadtam. Én még nem tartok itt, akár tíz évet is letagadhatok az életkoromból! Pár hónapig jól elvoltam, élveztem a rendhagyó szabadságot. Aztán egyik napról a másikra elegem lett belőle. Napközben nem találtam a helyem, esténként, lefekvés után sokáig forgolódtam az ágyban, s amikor végre elaludtam, szinte mindig a kúriáról álmodtam. Reggelente kimerülten ébredtem, mintha éjjel le sem hunytam volna a szemem. Egy idő után az álmaimban érzett szorongás, mint sebből szivárgó vér a gézkötésen, átszüremlett a nappalaimba is. Hiába győzködtem magam, hogy ezeknek a zavaros vízióknak semmi közük az én rendezett életemhez, a kúria lassan, megállíthatatlanul a rögeszmémmé vált. Hányszor, de hányszor elképzeltem, amint a falu határában leszállok a vicinálisról, hogy elinduljak a kúria felé. Aztán már nem bírtam tovább, és a neten rákerestem a falu honlapjára. A kúria láttán fájdalmasat dobbant a szívem. Olyan volt, mint nagyapa régi fekete-fehér fotográfiáján, csak éppen színesben. Alatta egyetlen mondat: A restaurálási munkálatok tervszerű kivitelezése után a műemlékké nyilvánított épület avatására három nap múlva, november 12-én kerül sor. Szerencsém volt, sikerült jegyet váltanom a KLM Királyi Légitársaság másnap induló budapesti járatára. Pestről Intercityvel utaztam Segesvárig, s onnan a vicinálissal a faluig.

Ideje pontot tenni a végére, fordulok el a szürkén derengő égbolttól, és belépek az ajtón. Már nem érdekel, hogy vadidegenek vannak körülöttem, lassan, kritikus szemmel vizsgálódva végigjárom a kijelölt útvonalat az előszobától, az ebédlőn, a konyhán, a nappalin és a hálószobákon át a könyvtárszobáig. Közel harmincévnyi ingatlanügynöki tapasztalatom alapján el kell ismernem, a zenitesek profi munkát végeztek. Korhű és ízléses itt minden, ahogy nagyapa mesélte. Az üvegajtós könyvszekrényekkel, kerek asztalkákkal, zöld ernyős olvasólámpákkal és öblös bőrhuzatú fotelekkel berendezett könyvtár falán egy szakállas, karakteres arcú férfi mellképe függ. Közelebb lépek hozzá. A felirat szerint a sötét tónusú olajfestmény Rugon Gáspár dédapámat ábrázolja. Tekintetét mintha szomorúság árnyékolná. Őróla jóformán semmit sem mondott nagyapa. S eddig képet sem láttam róla.

– Gyerekként személyesen ismertem Gáspár urat – totyog mellém egy kopasz, roskatag aggastyán.

Utánaszámolok. Ha igazat mond, akár százesztendős is lehet.

– Milyen ember volt?

– Kosárfonásra tanította a falubelieket – húzódik vigyorra fogatlan szája, de mielőtt tovább faggathatnám egy szikár, feketébe öltözött öregasszony a fülébe sugdosva kivezeti a szobából.

– Bertalan bácsi a falu memóriája volt, de mostanra már csak emlékfoszlányok maradtak benne – állít meg kifelé jövet az alapítvány elnöke. Közelről nem olyan fiatalos, mint amilyennek a veranda lépcsőjéről látszott. Szőke hajába ősz szálak szövődtek, homloka ráncoktól rovátkolt, tekintete fáradt, mint aki már túl sokat látott.

– Ön nem idevaló – vált témát az utazótáskámra mutatva. – Nincs kedve a kúriában tölteni az éjszakát? Első vendégként nem kell fizetnie. Tessék, ez nyitja a könyvtár melletti vendégszoba ajtaját – nyom a kezembe egy finoman kimunkált kulcsot. – A nevét és a benyomásait, kérem, írja majd be a vendégkönyvbe.

Ott állok kezemben a kulccsal, s ahelyett, hogy megmondanám, ki vagyok, beleegyezően bólintok.

– Nekem sajnos most mennem kell, még rengeteg papírmunka vár rám – nyújt kezet. – Viszlát, jó szórakozást!

Vajon a véletlen játéka volt ez, nézek utána, vagy igenis tudja, hogy ki vagyok, és csak gúnyolódott velem, amikor azt mondta, jó szórakozást.

Miközben a látogatók kifelé szállingóznak a kúriából, az épület mögé kerülök. A kovácsoltvas kerítésen túl fehér márványtáblás sírkő magasodik. Jó nagyra tervezték, hogy nemzedékek sora férhessen el rajta. Apai ágról négy név van rávésve: a dédszüleimé és spanyolnáthában elhunyt fiaiké. Visszamegyek a kúria bejáratához. Közben értesíthették az őrt, hogy itt éjszakázom, a cingár, sötétkék egyenruhás emberke udvariasan fogad, a vendégszobáig kísér, majd magamra hagy.

Elfordítom a kulcsot a zárban, benyitok. A szoba berendezése puritán, az egyetlen bútordarab, ami kitűnik a többi közül, az ablak előtt álló légies vonalú szekreter. Kék bársonyborítójú vendégkönyv van rajta, antik töltőtollal. Hirtelen ólmos fáradtság nehezedik rám, az utazótáskát a földre teszem, leveszem a dzsekimet, s az ágy szélére ülök. A legszívesebben ledőlnék, de most nem lehet. Erőt veszek magamon, felállok, és kilépek az ajtón. Fel-alá sétálok a kúriában, végigsimítok az antik bútorokon, az előszoba nagy tükrét fürkészem, a nappali faliórájának ketyegését hallgatom, belelapozok egy 1900-as kiadású világatlaszba, s föléje hajolva beszívom a megsárgult lapok ódon illatát. De hiába minden igyekezetem, a korhűen restaurált helyiségek a fizikai valóságukon túl semmit sem jelentenek számomra. Ugyan mire vártam?! Hogy megelevenednek a boldog békeidők?! Hogy otthon fogom érezni magam az elődeim által belakott térben, az általuk használt bútorok, berendezési tárgyak és személyes holmik között?! Nincs itt mit keresnem, az Átélhető múlt projekt jól hangzó reklámfogás csupán. Már szürkülödik, az árnyak megnövekednek, szétindáznak körülöttem. Felgyújtom mindenütt a villanyt, hogy elűzzem őket. Megkordul a gyomrom, jó lenne valamit enni. A konyhában, kamarában nincs semmi harapnivaló. Egy múzeumban miért is lenne? Megeszem az utolsó szendvicset, amit még az Intercity étkezőkocsijában vettem, s iszom egy pohár vizet a konyhai csapból. A nappali faliórája közben elüti a hetet, még korai lefeküdni. Beállítom a telefonom ébresztőjét reggel ötre, le ne késsem a háromnegyed hatkor érkező vicinálist, és visszamegyek a könyvtárszobába. Az atlaszokon, lexikonokon, enciklopédiákon, történelemtudományi és mezőgazdasági szakkönyveken kívül szépirodalom is van bőven. Magyar és világirodalmi klasszikusok, szerzők szerint csoportosítva. Leemelem a polcról a Monte Cristo grófját, és beülök az antik cserépkályha melletti fotelbe. Pár oldal után neszezést hallok, felkapom a fejem. A szemközti könyvszekrénynél, mintha a könyveket rendezgetné, egy férfi áll háttal nekem. Hogy nem vettem eddig észre?! A termete, a test- és fejtartása alapján ezer ember közül is felismerném. Csak a kifogástalan fekete öltöny nem talál hozzá. Lassan felém fordul. Döbbenten meredek az ősz szakállas arcra. Nem, ez nem nagyapa, Gáspár dédapám áll velem szemben!

– Hát mégis eljöttél – méreget kíváncsian.

– Miért, nem kellett volna?! – vágok vissza dacosan. Biztos vagyok benne, hogy álmodom, s kimondhatom azt, amit gondolok. – Ha tudni akarja, csak egy napra jöttem, s a vonat- és repülőjegyet is lefoglaltam visszafelé.

Ellép a könyvszekrénytől, leül a szemközti fotelbe.

– Olyan vagy, mint a fiam – szólal meg újra.

– Maga meg majdnem olyan, mint ő – állom fürkésző tekintetét.

– Éles eszű, jóravaló gyerek volt – sóhajt fel ellágyultan. – Eminens diák a kollégiumban. Sakkban meg különösképpen tehetséges. Érettségi után a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott. Aztán másodéves korában váratlanul megváltozott – folytatja hangjában szomorúsággal. – Elhanyagolta a tanulmányait, nem tette le a vizsgáit, s az első szemeszter végén otthagyta az egyetemet. Abban az évben tört ki az első világháború, fogta magát és önkéntesnek jelentkezett a Monarchia hadseregébe. A kiképzést követően a tüzéreknél szolgált a fronton, tartalékos főhadnagyi rangig vitte. A háború után elintéztem, hogy egy jó nevű közjegyző barátom irodájában dolgozzék, de nem fűlt a munkához a foga. Kártyázott, kaszinózott, sakkversenyekre járt. Az életet játéknak tekintette. Derogált neki dolgozni. Igát vonni, ahogy ő maga gúnyosan mondta. Jó néhány szeretője volt, finom úri nők és feslett erkölcsűek egyaránt, hogy aztán a szomszéd falu kántortanítójának a lányát vegye feleségül. Túl a negyvenen a második világháborút is végigharcolta anélkül, hogy egy haja szála is meggörbült volna. Aztán a végzet utolérte, a kommunisták hatalomra jutását követően életművészből szürke kistisztviselő lett. Haragudtam rá, és ugyanakkor fájt a szívem, hogy eltékozolta az életét…

– Igazi nagyapa volt! – vágok a szavába. – Nélküle nem az lennék, aki vagyok.

Éles, kitartó csengőhangot hallok. Riadtan mozdulok, az álom kiillan belőlem. Már emlékszem, a telefonom, jelzi, hogy öt óra. Kikapcsolom az ébresztőt, felállok a fotelből, és a könyvet visszateszem a polcra. Még egyszer felnézek dédapám portréjára, inkább sajnálom őt, mintsem neheztelek rá az álmomban mondottakért. Aztán átmegyek a vendégszobába, felveszem a dzsekimet, vállamra akasztom az utazótáskámat, és kilépek a kúria ajtaján.

Kint dermesztő hideg fogad. Az égen apró ezüstpontokként lüktetnek a csillagok. Lemegyek a főútra, elhaladok a kétnyelvű helységnévtábla mellett. A csupasz koronájú égerfák tövében a Küküllő vize sötéten folydogál. A vonatmegálló peronja kihalt. Türelmetlenül sétálok fel-alá a töredezett betonlapokon. El erről a helyről minél hamarabb! A vicinális szerencsére pontos időben érkezik. Már a vagon hóharmattól fénylő lépcsőjén a lábam, amikor hátulról megszólítanak. A szürke anorákot, kopottas fekete nadrágot viselő, vékonydongájú fazon az.

– Várjon, ez a magáé, itt ne hagyja! – nyom a kezembe egy kifakult műanyag szatyrot, s már megy is tovább.

Megsárgult újságpapirosba csomagolt lapos tárgy van benne. Beülök egy üres fülkébe, kibontom a spárgával átkötött csomagot. Ütött-kopott, repedezett intarziás sakkdoboz volt belecsomagolva. A nagyapáé. Felnyitom a tetejét. A művészien megmunkált bábuk épek, fényesek. Mintha csak arra várnának, hogy kézbe vegyem, s felsorakoztassam őket a sakktáblán.