Csabay-Tóth Bálint
A sarj
Úgy tudom, karácsony felé járt az idő, vagyis hát ezt mondta Eta mama, akkor raktak le a küszöbre. Állítólag hangom sem volt, mikor megtaláltak, kopogtatást hallottunk, csengetést nem, pedig volt csengőnk, ha a portás nincs ébren, lehet, észre sem vesz, és reggelig a küszöbön maradsz. Ha a portás, Jenő bácsi, aki keresztapám lett, akkor elalszik, én ma nem vagyok itt. Mínuszok voltak, advent-elő, képzelheti. Behoztunk, nyilván, de teljesen néma voltál, alig volt erőd, kis, gyenge pokrócba bugyoláltak, annyid volt. Katalin napja volt, így lettem Kata, a szokás szerint, és mivel pechemre a ház a Batthyány utcában volt, és mégse lehet gróffá minden árva, ezért nem Batthyány hanem Pusztai lettem, minthogy pusztai is voltam.
Bevittek,
mint mondták, anyám kosara még mindig megvan valahol, sokáig a szobánkban volt, abban tároltuk a szobababákat. Amik közösek voltak. Mindőnkek volt egy-egy, de nem több, mert igazság is van a világon, Eta mama szerint. Az egy-egy baba az éjjeliszekrényeinken volt: egy lámpa, egy baba, egy könyv. Ennyi volt a vagyonunk. Nekem ennél több volt, a kosárral és a pokróccal együtt, amit csak azért nem vettek el, mert hasznos volt és viszonylag újszerű. Mindenki rongyokban érkezik, azokért nem kár, de te újban kerültél ide, és hiába az állami támogatás, emlékszem, milyen itt élni. Merthogy Eta mama is itt nőtt fel, most meg ő vezeti a házat.
A házat,
mert csak így hívtuk: a ház. Semmi nagy betű, semmi szimbolizmus, annyit nem érdemel, de fedél volt és meleg, ahol esténként kakaó várt, karácsonykor pedig a kuglóf mellé narancsos tea. Száznyolcanhárom árva háza, akik vagy tényleg árvák voltak, vagy csak átmeneti árvák. Átmeneti, mégis itt ragadtam tizennyolc évig. Van, aki kevesebbel szabadul. Átalában kevesebbel szabadulnak. Egyenruhánk volt, mindenkinek ugyanolyan kis szürke kantáros szoknya, fehér póló, fekete tornacipő, fehér szalag a hajba, de volt egy fekete is, ha neadjisten kellett volna. És ennek a nyári–téli verziója. A fiúknak ugyanez, csak nadrágos kivitelben. A folyosókon egyforma szekrények, a szobákban csak ágyak, komódok, és mindenütt mész a falakon. Mert fertőtlenít, emellett elegáns, itt cseng a fülemben Eta mama hülye hanglejtése. Pedig csak azt kérdeztem, miért nem festjük ki a szobát, mint otthon az Annáék az oviból, akinek szép ruhái voltak, még ha a köpeny el is takarta, de azért tudtuk, a szülei kedves emberek voltak, mindig kapott egy banánt, ha jöttek érte délután, és mindig számítógépezhetett, ha hazaértek. Értünk meg csak a Zsóka néni jött el a házból, miértünk, akik odajártunk, mert az volt közel. Eta mama pedig várt ránk a kapuban, Kata, Kata, kincsem, mi volt ma az oviban, csak egyszer, ha kérdezte volna. Az Annától mindig megkérdezték, amíg a cipőjét kötötték. Az Eta mama, meg legalább enni adott.
És ennek elégnek is kellett lennie.
Soha nem gondolt arra, mi kellene még. Pedig igazán tudhatta volna, ő is ott nőtt fel, úgy, mint mi. Az Eta mama volt a legterméketlenebb termékeny asszony, akit ismertem, ha nem volt száznyolcvan árvája, akkor egy se. Legalábbis ameddig én ott éltem. A szerencsésebbje legalább néha a szüleivel volt, legalábbis ezt gondoltuk, legalábbis az egyikkel. Vagy a valakijeivel. A foltokra csak innen emlékszem, akkor fel sem tűnt.
Sokat
ültem az ablakban. Hát mit lehet csinálni egy ilyen házban? Főleg télen, de egyébként is. Ha már azzal csúfoltak, hogy behozott vagyok, meg kinti vagyok, miért ne írjam meg azt, ahonnan szerintük jöttem? Naphosszat törte a seggemet az a régi fehérre mázolt fapárkány, pontosan jól ráláttam a Kodály útra. Sokat képzelegtem az emberekről, akik ott jöttek-mentek, belemerültem elképzelt sorsukba, vonultattam őket magamban, közel hajoltam hozzájuk, ha megsirattam őket, megtöröltem arcukat, ha éheztek, megetettem őket, ha szomjaztak, inniuk adtam, ha fáztak, betakartam őket, ha magányosak voltak, szerelmet adtam nekik. Tizenévesen aztán – mikor már vállalhattam diákmunkát, és lett egy kis pénzem, az első béremből vettem egy nagy füzetet. Nem olyat, mint amilyen az iskolában volt, hanem keménytáblásat, gerinceset. Az volt rajta: Dream on! Ezt kellett választanom, mert ez volt a helyzet, és annyira föltolultak már bennem ezek az életek, hogy nem bírtam már többet megjegyezni. Ezért eldöntöttem, hogy lejegyzem őket. Úgy írtam, ahogy bámultam, az ablak felé fordulva. Örömem leltem benne, bármit megadtam ezeknek a sosem-volt-sorsoknak, csak ne kelljen megfordulnom, el az ablaküvegtől.
Talált vagyok
mint mondták rám, meg bennszülött, meg bentlett. Mert ők, a szerencsésebbek, ahogy nevezték magukat, nem ebbe a szarba születtek, őket csak behozták. Hiába mondtam, hogy engem is hoztak, engem is leltek, de mivel én soha nem mentem ki, mert senkim se volt odakinn, idővel elhomályosult a történetem, és csak azt látták, hogy soha nem megyek ki. Ők legalább néha kimennek. Az egyetlen bennszülött rajtam kívül az Eta mama volt csak. Mármint mai fejemmel tudom, hogy nem születhetett bent, de gyerekkorunkban szentül hittük, hogy valami csodás úton Eta mama öröktől fogva ott él. Eta mama a homokozó mellől nőtt ki, Eta mama nagy fenyő egyik tobozából sarjadt, Eta mama az egyik utcai kóbor korcs ivadéka, aki vemhesen bejött ide, és ide tojta, majd itt hagyta, Eta mamát a gólya szarta erre a telekre. Ezeket mondták az „évfolyamok”, mind egyre különösebben.
Játszótér volt az utcában,
de oda nem mentünk. Legalábbis egy darabig. Mégis emlékszem, mennyire irigykedtünk azokra, akik ott játszottak. Mi, ültünk a kapuban a lépcsőn, ami egyetlen lépcsőfok volt, és bámultuk őket. Jöttükben és mentükben ránk kiabálták, hogy apu, anyu mindjárt jön, ne aggódjatok, meg hogy itt van a kocsi a sarkon, már látom, tekertek a hülye bringáikkal, életemben nem bringáztam. Ma se tudok. Egyszer kiszöktünk, de utána úgy elvertek, hogy legközelebb csak kamaszként mentünk ki, mikor már lehetett. Addig csak bent játszhattunk az udvaron. Akkor aztán már nem óvtak minket annyira. Vagy legalábbis nem szóltak.
Az iskolában
nem volt már divat az egyenruha, ami azt illeti, az óvodákban sem, de a vezetőség nem vezette ki, hiszen tudták, hogy sok gyerek jár oda a házból. Az iskola is így volt, csak a Péterfi Utcaiban volt suliköpeny, és miattunk. Mi voltunk a háziak, félzoknik, azok, akiket leadtak a talált tárgyak osztályán. Elmúltak a kedélyes barátságok, amik az oviban voltak. Az iskola más. Két típus lett a háziakból: a szarháziak, akik mindent és mindenkit megvetettek és terrorizáltak, meg az újháziak, akik nagyon tepertek, és nagyon bizonyítani akartak. A legdühítőbb az volt, ha a szarháziak közt akadtak tehetségesek, akik szartak a tehetségükre. Csak azzal voltak elfoglalva, hogy ők üssenek előbb. Mert az hiszem, ütni kell, és hamarabb, minthogy bárki megtenné, mert akkor csak az öklöd fáj egyedül, nem az arcod. A tehetség meg a gyengéknek való, az embert széttrancsírozzák, ha gyenge, meg kell kövesülni. Efféléket mondtak, de ilyen mélységekbe általában csak a felsősök mentek. Az alsósok csak ütöttek.
Szóval
a házban nem kaptunk sokat karácsonyra, csak, ami elfogy. Nehogy már valami maradjon nekünk! Minden szépen fogyjon el, semmi ne maradjon örök, hogy mindig kérni kelljen, hogy a biztonságnak még a legkisebb jelét se adjuk meg a nyomorultaknak. Addig jó volt amíg feldíszítettük a fát, meg elénekeltük a Mennyből az angyalt – kezünkben a bögre narancsos teával –, de másnap újra az ablakban találtam magam, néztem kifelé, ahogy szoktam.
Csabay-Tóth Bálint Békéscsabán született 1998-ban, most Szegeden él.
A szerző portréját Kertész Tímea készítette.
