Győrffy Ákos
Kilátás a határpontról
Oravecz Imre: Alkonynapló
Elhallgatott a kakukk és a sárgarigó, tulajdonképpen itt az ősz. Ez a mondat nem Oravecz Imre Alkonynapló című kötetéből való, bár elférne abban is. A minap beszéltem telefonon a szerzővel (néhány éve többé-kevésbé rendszeresen beszélünk egymással telefonon), és ekkor hangzott el ez a mondat. Ő mondta, nem én. Igazi kánikulai nap volt, olyan nap, amikor az embernek sok minden eszébe jut, de az ősz biztosan nincs ezek között. Miután befejeztük a beszélgetést, elmerengtem ezen a mondatán. Sok minden van ebben a mondatban, ami a költészetére, a költészetét meghatározó világképére mélyen jellemző. Hogy valaki a nyár legmélyén ezt mondja, ahhoz elsősorban az kell, hogy másféle perspektívából figyelje a világot, mint a legtöbben. A nyári napfordulón túl vagyunk már, tehát valóban igaz, hogy ráfordultunk az őszre. A fent említett madarak elhallgatása is azt jelzi, hogy elmúlt a nyár felfelé ívelő, extatikus periódusa. Arra jutottam, hogy Oravecz olykor a földművelő őseinek hangján szólal meg, azt a világképet hordozza magában, amely ezeket a hajdani embereket is meghatározta. Ez az archaikus, de a 20. század közepéig élő világkép kozmikus alapokon nyugodott, az évszakok és a csillagos ég mozgása határozta meg a működését. Nem az evilági idő, hanem az égi idő. Amikor Oravecz július közepén azt mondja, hogy tulajdonképpen itt az ősz, az archaikus ember hangján szólal meg, olyan tapasztalatok birtokában, amelyek kiveszni látszanak a világból.
Mindezt csak azért jegyeztem meg, mert legújabb kötete, az Alkonynapló is tele van efféle tapasztalatok leírásával. Nem újdonság ez nála, mondhatnánk, mert 1972-es első kötete, a Héj óta ezt műveli. Összeveti az archaikust a modernnel, vagy inkább szembesíti, és nem kérdés, hogy melyik minőség jön ki győztesen a szembesítésből. De ez sem pontos igazán, mert Oravecz életművének ismeretében a „győztes” kifejezés elég sután hangzik. Ugyanis ennek az életműnek a középpontjában leginkább a vereség áll, vagy legalábbis valamiféle rezignáció. Elmúlik és elsüllyed minden, ami valaha volt, ezzel kell megbékélni valahogy. Bizonyos dolgok és jelenségek hosszabb életűek az embernél, a civilizációknál, de egyszer ezek is elmúlnak majd. Istenen kívül minden elmúlik. Nagy szavak, túlzott leegyszerűsítés, de némi túlzással mégiscsak erről van szó Oravecznél évtizedek óta. Mi másról lehetne szó, tehetném hozzá. Mi érdekes még ezen kívül ezen a nyomorult árnyékvilágon. Az Alkonynapló az elmúlás, a közeli halál érzetének jegyében (is) áll. Ez sem újdonság, mert Oravecz régóta vizsgálja az elmúlást, régóta barátkozik vele. Az egész élet a halálra való felkészülés, ezt régebbi korok emberei még jól tudták, a modern világ embere azonban mintha nem akarna tudni róla. Oravecz szikár, sűrített mondatokban számol be az öregség sokszor nyomasztó tapasztalatairól. Amikor azt írtam, hogy az Alkonynapló az elmúlás, a közeli halál érzetének jegyében (is) áll, ezzel a zárójelbe tett is-sel arra próbáltam utalni, hogy van itt még valami, ami miatt ez a könyv mégsem illeszkedik maradéktalanul az életmű legutóbbi kötetei közé. Több okból sem illeszkedik simán. Egyrészt azért, mert az öregséggel talán a korábbiaknál is radikálisabban néz szembe, másrészt azért, mert még csavar is egyet a dolgon, és szerelmes lesz. Egy nyolcvan körüli férfi szerelembe esik egy nála évtizedekkel fiatalabb nővel. Botrány? Nem az, de nem is hétköznapi esemény. Oravecz többször is ír arról a könyvben, hogy ebben a társadalomban öregnek lenni szégyen. Ebben a társadalomban, amelyben az örök fiatalság illuzórikus kultusza virágzik, és amelyben a halálról alig esik szó, mintha nem is létezne. Tehát a rendhagyás Oravecz esetében megduplázódik, mert nem elég, hogy szégyenletes módon megöregedett, ráadásul még szerelembe is esett. Ennek a könyvnek a legfőbb tétjét ez a dupla rendhagyás adja, és ez az, ami miatt az Alkonynapló jóval több, mint az életvégi benyomások költői lajstroma. Ebből a rendhagyásból adódik az is, hogy az Alkonynapló bizonyos rétegei (a szerelmi réteg) rokonítják ezt a könyvet az 1988-ban megjelent, és mára kultikussá vált 1972. szeptember című kötetével. Ott egy fiatalkori szerelmi dráma volt a középpontban, itt egy időskori szerelmi dráma, a kettő között eltelt egy fél évszázad, mégis az látható, hogy a szerelem megélésének intenzitása mit sem csökkent. Mintha az 1972. szeptember folytatása lenne az Alkonynapló ezen rétege. A szerelem itt is, ott is véget ér, vagy ha nem is lesz vége, legalábbis szakításba torkollik. Olyan kérdésekhez juttatja el itt Oravecz az olvasót, amelyek a kortárs magyar irodalomban igen ritkán hangzanak el. Van-e „joga” ahhoz egy idős embernek, hogy szerelmes legyen. És van-e „joga” a környezetének (a másik fél környezetének) ahhoz, hogy ebben akadályozni próbálja. Ez az írás nem kíván igazságot tenni, nem kíván moralizálni, csak annak próbál hangot adni, hogy amit Oravecz itt kendőzetlenül, önmagát (és a másikat) sem kímélve felmutat, az a magyar nyelvű prózairodalom legerősebb lapjai közé tartozik. Amely magyar nyelvű prózairodalom érzésem szerint jó ideje leginkább már csak imitálja a téteket, a mélységet és a magasságot. Oravecz életműve ezzel szemben a tétek, a mélységek és a magasságok egész univerzumát kínálja fel a kezdetek óta, az Alkonynapló pedig még inkább kitágítja és megemeli az eddig sem elhanyagolható súlyú téteket.
A napló műfajának komoly tradíciói vannak a magyar irodalomban. E sorok írója is igen nagyra tartja például Márai Sándor hatalmas naplófolyamát, amelyet az író 1943-tól 1989-ig vezetett. Oravecznek kedves szerzője Márai Sándor, és úgy tűnik, hogy ő maga is a naplókat tartja a Márai-életmű betetőzésének. Az Alkonynapló e tradíció legszebb és legemlékezetesebb darabjai közé tartozik. Egyszerre mélyen személyes és univerzális, képes arra, hogy a „saját élet” hétköznapiságát komoly költői erővel általános érvényűvé tegye.
A naplóírás mint irodalmi műfaj „kétfenekű”, mert egyszerre kell mélyen személyesnek lennie, de olyan módon, hogy közben az olvasó mégse érezze úgy, mintha leskelődne. Persze sosem szerencsés, ha egy könyv szerzőjét teljes mértékben azonosítjuk azzal a személlyel, aki a szövegeiben beszél. Aki egy irodalmi szövegben beszél, nem teljesen azonos a létrehozójával, még akkor sem, ha ez a létrehozó épp egy naplót ír. Oravecz a naplószövegeit ugyanazzal az alapossággal munkálja meg, mint a verseit, ezért aztán olvasás közben olykor úgy érezhetjük, hogy egy-egy naplóbejegyzés akár A megfelelő nap vagy a Távozó fa című verseskötetében is helyet kaphatott volna. Az Alkonynapló így aztán – Márai naplóihoz hasonlóan – nem a szubjektív énről tudósít csupán, hanem ennél jóval tágasabban rögzíti a világot. Itt is az író beszél, még akkor is, ha életének olykor drámai történéseit rögzíti, olykor olyan történéseket, amelyek akár zavarba is hozhatják az olvasót. Oravecz csendes, szikár radikalitása itt is ugyanúgy jelen van, mint a korábbi könyveiben. Nincsenek illúziói, veszteségeket lajstromoz, szembenéz az öregséggel, és persze a halállal, mint már oly sokszor a korábbi műveiben. Ennek ellenére mégsem érezzük ismétlésnek, amit olvasunk, mert a szerző sosem ugyanazt mondja, miközben ugyanarról beszél. „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” – ezzel az Őszi kérdés című bejegyzéssel indul a kötet. Lehetne akár egy Oravecz-vers ez is valamelyik korábbi kötetéből.
Oravecz radikalitása, költői „könyörtelensége” leginkább azt jelenti, hogy semmit sem próbál eltakarni, nem stilizál „felfelé”, nem szépít, hanem a rá jellemző konoksággal meg akar érteni valamit. Betegség, halál, személyes veszteségek, a fia betegségével való szembenézés és a már emlegetett, kései szerelem adják az Alkonynapló ívét. És persze a természet működésének rögzítése, finom villanások, madarak, vizek, fák életének csendes eseményei. Ez a könyv feladja a leckét a fiatalabb írógenerációk számára is, leginkább a bátorsága, konfessziójának lehengerlő ereje miatt. Oravecz tudja azt, amit a legnagyobbak tudnak: valóságot teremt, miközben rögzít. Amivel végső soron azt akarom mondani: segít. Hogy azt ne mondjam: gyógyít. A nyelv, amelyet használ, mintha egyenesen a szajlai földből hajtott volna ki. Egyszerű, organikus. Eszköztelensége az eszköze. A kötet záróbejegyzésében azt kérdezi: Meddig még? Hogyan akkor? És azután? Az Alkonynapló (ahogyan az irodalom) nem képes választ adni ezekre a kérdésekre. De eljuttat ezekig a határpontokig, ahonnan körbenézhetünk, és felkészülhetünk mindarra, ami még ránk vár.
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
