Major László
„Mindenben practikái vadnak az Ördögnek”
Magyary Ágnes: Az örök székely
A székely karakterek és a hozzájuk kapcsolódó motívumok a magyar irodalom számos alkotóját megihlették. Mikszáth Kálmán, Wass Albert és Tamási Áron mellett hosszan sorolhatnánk azokat az íróinkat, költőinket, akik sokféle nézőpontot érvényesítve beleszőtték szövegeikbe a Székelyföld lakóinak mindennapjait. Magyary Ágnes is kapcsolódik ehhez az irodalmi törekvéshez, amikor legújabb regényében, Az örök székelyben középpontba állítja a székelységhez kapcsolódó képzeteket, feleleveníti a székely mítosz elemeit.
Az örök székely cím az örök zsidó vagy más néven bolygó zsidó legendájára utal, akinek alakját Arany János tette halhatatlanná a magyar irodalomban. A bolygó zsidóhoz hasonlóan Magyary Ágnes főhőse is évszázadok óta él, nem tud meghalni, s míg mások a haláltól tartanak, Az örök székely kulcsszereplője, Sándor Zsigmond amiatt szorong, hogy a földi élete nem ér véget. Másrészt ez teszi lehetővé számára, hogy nem évtizedeken, hanem évszázadokon keresztül élje át a székely históriát.
A szerző a mesés elemek mellett valós történelmi eseményeket, karaktereket és helyszíneket is belesző a történetbe, a cselekmény központi színtere pedig Székelydálya, amely Magyary Ágnes gyermekkori nyári vakációinak volt színhelye, és amelyről a Látó szépirodalmi folyóirat 2015 májusi számában Dálya címmel esszét jelentetett meg. A főhős is egyszerre valós és kitalált karakter, hiszen csakugyan Sándor Zsigmondnak hívták a vitatott hitelességű Csíki székely krónika megalkotóját, másrészt azonban ugyanerre a névre hallgatott az írónő egyik ükapja is. Mindezek ellenére a fikciós elemek uralják a történetet, amelyről 2024 júliusában a Népszavának adott interjújában így mesélt a szerző: „[e]bben a szövegben a hajmeresztő kalandok, fordulatok és a fantázia szabad áramlása az úr”, írói módszeréről pedig azt árulja el, hogy „bár azért néha kutatok, de csak azért, hogy tudjam, miről fogok hazudni.”
A könyv fülszövege karneváli regényként jellemzi a kötetet. A karneváli hangulat és a groteszk ábrázolásmód találkozik például abban a jelenetsorban, amikor a kommunista rezsim idején a templom tótágast áll. (A kötet borítóján ott látjuk a helyéről kibillent templomot is.) Számos ehhez hasonló fantasztikus elemmel találkozunk a regényben, az írói fantázia csapongására példa az a történet is, amikor Sándor Zsigmondot az 1764-es madéfalvi veszedelemben olyan trauma éri, amelynek hatására nővé változik, míg egy másik metamorfózisa során eperfává alakul át.
Amint a fülszöveg is utal rá, a kötetben egyszerre van jelen az archaikus és a posztmodern, utóbbi például az írónő önreflexióiban érhető tetten, különösképpen A szerző megbolondul című fejezetben. Emellett számos irodalmi allúzió is helyet kap a kötetben, amelynek történetszövését nagy térbeli és időbeli ugrások jellemzik.
A regényt az Érdy-kódex Szent Margit-legendájának részlete vezeti be, amelyben az Árpád-házból származó apáca a gonosszal viaskodik, aki sárkány képében a könyv borítójára is felkerült – a helyéről kibillent templom mellé. Ez az idézet előrevetíti Az örök székely főhősének az ördöggel folytatott végeláthatatlan küzdelmét. Sándor Zsigmond meggyőződéssel vallja, hogy csak az ördöggel való leszámolással „zökkenne vissza az önmagából kifordult világ a helyére.” Emiatt kéri Istentől, „hogy valahogy a székelyek dolgát az Ördöggel az előbbiek javára elrendezze.” „[M]indenben practikái vadnak az Ördögnek” – idézi a főszereplő Bornemisza Pétert, és próbál fellépni a patás mesterkedéseivel szemben. Ha a helyzet úgy hozza, akár meg is bicskázza az ősgonoszt, mint ahogyan Tamási Áron Ördögváltozás Csíkban című novellájában is ugyanezt teszik az ördöggel – míg azonban Tamási elbeszélésében az ördög angyallá változik azonmód, ebben a regényben nem győzhető le ilyen könnyedén.
Az ördögnek, aki „egy rosszul megkonstruált sárkány”, számtalan alakmása tűnik fel a kötetben: a hivatkozott Érdy-kódex hagyományosabb, középkori ábrázolása mellett a gonosz számos más alakváltozatával találkozhatunk a regényben, olykor az elbeszélő is kedélyesen csak komaként emlegeti, aki, ha a helyzet úgy hozza, „csavaros észjárású székely fiú szerepébe” bújik, amely ördögfigurának szintén van előzménye a magyar irodalomban. A kötet hangütésére jellemző módon mindemellett az ördögnek az sem derogál, hogy égő csipkebokorrá változva mutatkozzék.
A regény kezdő képe, ahogyan a Csíki székely krónika hitelességét megkérdőjelező és ezzel a szerzőt, Sándor Zsigmondot mélyen megsértő Szádeczky-Kardoss Lajos történész ükunokája, Szádeczky Pál bebiciklizik Székelydályára. Mivel ezzel párhuzamosan megáll az idő a faluban, ami „már 1711-től nem nagyon araszolgatott előrefelé azon a vidéken”, a helyiek azt gondolják, talán az ördöggel van dolguk. A történet ismétlődő motívuma az „idő felfüggesztése”: „Az idő is megtorpant egy pillanatra, és besűrűsödött, mint cukor a mézben, vagy mint alvadt vér a sebben, vagy mint szó a fecsegésben.” Ugyancsak többször bukkan fel az az elképzelés is, hogy az időnek nincsen nagy jelentősége. Ez a tempushoz kötődő felvetés azt az érzetet keltheti, hogy alapvetően mindegy, melyik történelmi korban élünk, egymást követik a traumák. Sándor Zsigmondnak is csak újabb illúzióvesztést hoznak az évszázadok, hiszen a hatalmon lévők személye változik ugyan, természetük nem. „Ulászló, Csák Máté, Báthory István, Mihály vajda, Ferenc József, Gheorgiu-Dej, vagy akárhogyan is hívják, tulajdonképpen ugyanaz a személy: mindent akarnak és semmit sem adnak” – elmélkedik a főhős a pincéjében pálinkát iszogatva, így oldva magában az emiatti feszültségét. Ezt a megközelítést erősíti, hogy az írónő Dálya című esszéjében azt az elképzelést hozza mozgásba, hogy az emberiség a sorozatos kudarcok ellenére piedesztálra emelte a fejlődés gondolatát, azonban a változást összetévesztette a haladással. „Így aztán elmondhatjuk, hogy Dályában sok minden változott, de mégis minden ugyanaz, mint ahogyan a Rajna is ugyanott és ugyanúgy hömpölyög Loreley sziklájánál Mainz közelében.”
Sándor Zsigmonddal szemben Szádeczky Pál másik generációhoz tartozik, amely „nem hisz a Mindenhatóban, az Ördögöt középkori babonaságnak tartja, de isteníti a pszichológiát és a farmakológiát.” Naivan bízik abban, hogy az emberiség összes problémáját, amelyet a hozzá hasonló szociológusok előtte alaposan feltártak, megoldja majd ez a két tudományterület. Pali „festőien folklorisztikusnak” tartja a főhős és az ördög háborúskodását, számára Sándor Zsigmond pszichológiai esettanulmány, krónikus hazudozó, aki „narratológiai hipnózisban tartja környezetét”. Mindeközben mégis valamelyest rá is hatással lesz a regény kulcsszereplője, és a regény végére kissé ő is elsándorzsigmondosodik.
Zsiga bá, ahogyan sokan szólítják, nem csak a történész nézeteivel, valamint Pali világfelfogásával kerül szembe, de Ady Endre szemléletével sem tud mit kezdeni, akihez még Párizsba is elutazik, hogy számonkérje rajta, mi jogon mondja magáról, hogy ő lenne Dózsa György unokája. Ady Endre, aki a narrátor szerint a „módfelett tájékozott” XXI. századiak számára már maga is korszerűtlen, és ebből a századból nézve „csak egy önimádó és önpusztító XX. századi anakronisztikus sámán”, nemcsak ebben a regényrészletben kap szerepet, az elbeszélő a történetben többször is előhívja gondolatait.
Ugyan Ady 1905-ös A székelyek legendája című írását Magyary Ágnes nem veszi fel a vendégszövegei közé, érdemes felidéznünk, hiszen sajátos megvilágításba helyezi az örök székely és Ady viszonyát: „De beszéljünk csak a székelyekről. A legutolsó időkig mesterségesen olyan képet adtunk róluk, mintha valamely fejlettebb bolygó idetévedt lakói lennének.” Gondolatát úgy folytatja, hogy „a székelyek nem arisztokratái a magyar népnek... Erőben, erkölcsben félelmesen lefogytak székelyeink... Jó, hogy már e legenda is meghalt. Így talán lesz székelymentés. Egyáltalában, a kábító legendákat kellene ez országban mind megölni, s akkor jobbra fordulna itt a sok – valóság.” Magyary Ágnes regényének főszereplője maga is egy székely legenda, de egyben annak karikírozott alakmása is, aki Adyval való ellentéte dacára a költőről más összefüggésben elismeri, hogy „a lényeget mégiscsak jól látja”.
Amikor Sándor Zsigmond – a madéfalvi vérontást követően immáron Sándor Amáliaként – a csíki Sándoroknál tartózkodott, a háznép a tűzhely köré gyűlt, s elkezdődött a „kontyozás”, ami azonban nem pletykálkodás, „[h]anem a tudnivalók ösztönző mondatfantáziáinak laza áradása”, minek során „osztották, szorozták, farigcsálták a szavakat, kanyarították a mondatokat, fűzték a történeteket”, elsősorban önmaguk szórakoztatására. A regény nagy mesélőkedvvel elénk tárt cselekményében is felfedezhetjük az események eme spontán áradását, a szerző bármely történetmag köré érdekes, fordulatokban gazdag elbeszéléseket sző, amelyekkel gyakran csal mosolyt az arcunkra. Ez a humor az az összekötő erő, amely leginkább egybekovácsolja a széttartó regénybeli eseményeket.
Az örök székely legfőbb érdeme kétségtelenül e kedélyes mesélés örömében és a kötet kritikusan derűs világlátásában ragadható meg. Darvasi László, aki A könnymutatványosok legendája című regényében a Magyary Ágneséhez hasonló fantáziadús atmoszférát hoz létre, Szív Ernő néven publikált írásában úgy fogalmaz, hogy „a legsúlyosabb irodalmi műveletbe is be tud menni a derű, csak legyen olyan választott, aki beviszi”, majd úgy méltatja Magyary Ágnes kötetét, hogy „mostani könyvednek… a gyönyörűszép derűjét láttam és élveztem leginkább. Ó, a sok szomorú autofikció mellett, milyen üdítő olvasmány volt! Humor, derű, irónia, mesés elbeszélő kedv, így együtt.” (Tiszatáj, 2024. június, 100.)
Magyary Ágnes sokféle nézőpontot tár elénk, de egyik mellett sem foglal egyértelműen állást, szereplői világlátását némi iróniával szemléli. Sajátos szemszögéből a történelmi korok közül elsősorban a XX. és a XXI. századot, valamint az értékek posztmodern nivellálódását teszi iróniája célpontjává, és a szerzőt középpontba állító fejezetben, amelyben maga elé is görbe tükröt állít, arra a következtetésre jut, hogy „[m]ég hogy nem működnek a régi módszerek! Csak azok működnek.”
Amiként a regény szereplői sokféle világfelfogást képviselnek, úgy a kötet mondanivalója is sokféleképpen értelmezhető, és mozgásba hozza azt a gondolatot, hogy nem biztos, hogy mérlegelni tudjuk, ezen elképzelések melyike áll közelebb az igazsághoz. Az egyik szövegrészben, amely arról is szól, hogy a XXI. századnak nincsen humora, ebben a korban nincsenek bűnök és gonoszok, arra a következtetésre jut a szerző, hogy „[a] XXI.-ben nincsen Isten. Csak szavak vannak. És vélemények. Mindenkinek van véleménye. És mindenkinek igaza van.” Emellett arra is rávilágít a könyv, hogy kérdéses, vajon mennyire van jelentősége a valóságnak. Persze az sem kizárt, hogy ez az értelmező részéről „némi szemantikai félreértés … a narrációs térben”, az alábbi idézet mégis ezt a gondolatatot látszik igazolni: „minden jel szerint ezen a világon nem a valóság sikamlós szemantikája fonogatja a szálakat, hanem az ezekről alkotott értelmezések végeláthatatlan sora.” Ezeket a gondolatokat érdemes kiegészíteni A Nincsen himnuszából kölcsönzött Ady-idézettel, amelyet Sándor Zsigmond a regény végén recitál: „Nincsen semmi, ami van, / Egy Való van: a Nincsen, / Az Ördög a rokonunk / S ellenségünk az Isten.”
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
