Jánosi Zoltán
Európé tenyerén
Vári Fábián László Közelít valaki című új verseskönyvéről
A magyar költészet kiemelkedő személyiségeiben időnként egybesűrűsödik a nemzeti történelem meghatározó eseményeinek képe, ezek tanulságösszege és az ezek nyomán is felmagasodó aktuális sorskifejezés, költői programalkotás. Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila a legékesebb szerzői az ilyen motivációkon felépülő lírának, amelyekben nem csupán a nemzet, hanem a teljes emberi út is evokáló erőket képez. Ilyen kettős erők magasodnak fel – különösen az egyetemes emberi távlatokat nagyítva ki – Madách vagy Pilinszky életművében is. Vári Fábián László 20-21. századi verseiben e nagy elődeihez hasonló ritmusban dobog mindkét akarat. A hagyományintegrálás, a küzdés, a korbírálat és a perspektívák keresése a nemzeti szempontok mellett Európa létére és örökségére is kitágítva él az ember küldetését, a történelmet és Isten tekintetét egyaránt faggató műveiben. A léttapasztalatok, az ezek nyomán teremtett elméleti analízisek és a jövőről elképzelt vízió a kezdetektől egyre organikusabb poétikai rendszerré állnak össze műveiben, s ennek a költői komplexitásnak az egyik legkristályosabb foglalata pályáján a Közelít valaki. Versek 2015–2023, a Nap Kiadónál 2023-ban megjelent karcsú kötete.
A versek „főszereplője”, vagyis a beszélő alany mindenütt maga a környezeti, jellembeli vonásaiban is tisztán felismerhető költői én: Vári Fábián László, Kárpátalján született magyar költő – a maga sehol sem tagadott, erősen reflexív verságakkal sohasem mélyre rejtett, sohasem eltakart egyediségében. Sorsnyomai, kisebbségi és egyéb létélményei a legerősebb metaforái mögött is szinte kézzel fogható, tapintható elevenséggel nyilatkoznak meg. De ez a beszélő alany nem csupán önmaga, hanem a magyar és részben az európai történelemből és kultúrából elvont entitás is, a művekben megszólaló énje tehát gazdag történelmi, civilizációs és poétikai vektorokból, hagyományokból áll össze vershőssé. A versbeszédet teremtő személyisége először is – és meghatározóan – a küldetéses ember alteregója: a történelmi előzmények és irodalmi elődök – s természetesen az aktuális emberi helyzetek – üzenetein járó ember. A gyakran viaskodó hérosszá, világot „ügyelő” tekintetté, azaz mitikus lénnyé váló lírikusi személyisége töredéknyi és teljesebb nemzete nevében, sőt az európai ember történelmi hagyatékára is figyelve analizálja az adott időt, s jelöli meg a magyar s az európai ember várható perspektíváit. Geográfiailag az ábrázolt földkerekség hazáján és Ukrajnán kívül e könyvében kiterjed „Francia-, Spanyol- és Olaszországra”, Albionra (Palackba zárt üzenet) és természetesen egész Európára (Európa-sirató), azután Tibetre (Petőfi Dardzsilingben), valamint az archaikus képrétegeket felizzító „turáni síkra” és a finn eposzbeli „Pohjolára” (Két madármítosz. A madáristen fia), s ugyanebben a versben az álmaiban szárnyakat öltő embertől meglátogatott „Afrika földjére” is. A nagyvárosok közül – Genova mellett (Képeslapok Genovából) – a jelen történelmi állapotaitól „elrettenő” Róma és Párizs (Látod-e, drága…), sőt Chagall kapcsán a „vityebszki éj” (Két madármítosz. A holdmadár) is nevet kap a művekben. De e kitágult és a társadalmi változásokra konstans módon élénken figyelő költői tekintete mellett ő az a törékeny, az idő romboló erőinek kitett, az élet múlandóságával egyre mélyebben szembesülő egyedi, egyszeri személyiség is, aki hetvenedik éve körzetében, a világ folyását mérő alkotásai mellett e műveiben immár az öregedés belső történéseiről is hol ironikusan-játékosan, hol megrendítő módon ad számot. Költői útján egyre gazdagabbá és összetettebbé épült versalkotói eszköztárának egyik legfontosabb rétege: a mítoszformálás, a hiedelemvilágokra, folklórösztönzésekre hangoltság – a régi magyar költészet motivációival együtt – többnyire mozgalmas-látomásossá, a barokk, a romantika, a szürrealizmus képszerkesztéseihez hasonlatossá teszi sors- és világelemző verseinek esztétikai rendjét, karakterező stílusát. (Szellembeszéd, Képeslapok Genovából, Árnyékodban itt stb.) Ezekhez érzelmi oldalról gyakran párosul az emelkedettség, a heroikus, a pátoszt sem nélkülöző látásformák, toposzok öröksége. (Koponyámban gyertya, „Szeptember végén”) Az elbeszélő alany: az ábrázolt poláris világok ütköző és így helyzettudatosító centrumában álló költői én a versbe fogott, többnyire drámai szituációt gyakran az ezeket az állapotokat okozó, sőt ezek következményeit is felrajzoló, egymásra épülő mikrotörténetekké bontja, a poetizált elbeszélés kereteinek koreográfiájába ágyazva, az adott létállapot sokrétű kifejezését. (A szitakötő, Petőfi Győrbe készül, Egy vérből, S bár még nem akartam… stb.) A mitikus természetű lirizált „elbeszélés”-rajzolat egyszerre az avantgárdon és a népköltészeten csiszolt elemekből és különböző forrású mítoszformákból, valamint a régi magyar világi és vallásos költészetből merítő látomássorozatokat teremtve kerül az olvasó elé. A felhajtóerőkben rejlő analógiákat keresve a Vári Fábián László-mű így egyforma intenzitással érintkezik népi műfajokkal (balladákkal, népdalokkal, siratókkal, hősi énekekkel, töredékes sámáni paradigmákkal, mesékkel), archaikus eposz- és mítoszhagyományokkal (így a Kalevalával és a görög mitológia emlékeivel), biblikus fogalmi és képi tartományokkal, a – különösen Ady által felépített karakterű, a valóságelemzést történeti stílusrétegekkel ötvöző – szimbolizmussal, expresszionista és szürreális képletekkel, és a régi magyar költészet (históriás énekek, széphistóriák s egyéb művek) Bornemiszától Balassin, Zrínyin át Vörösmartyig, Petőfiig, Arany Jánosig s még tovább emelkedő örökségével. (Mítoszaimból, Rimay János árnyéka, Az üvegasszony, Képeslapok Genovából) Ez a nagyszabású stílusintegrálás és a vele érintkező, a kereteiben megformált gondolati szintézis, történelemátkarolás pedig poétikai és logikai síkról is mindig a jelen idő társadalmi vagy személyes állapotait elemzi, s állítja – az epigrammától az elégián, a gondolati, a politikai, a buzdító versen, az imádságformulán, az életképen, a szerepverseken át – változatos műfajokban megszólaló lirizálás terébe. Háttérdimenzióiban egyszerre utalva az emberi és művészi lét történeti útjára és felelősségére, valamint a szövegekben felhalmozott, az egymásra tornyosuló irodalmi és eszmei értékeket visszatükrözni képes költői módszer erejére.
De vajon miféle virtuális és történelmi terekhez, erőkhöz támasztja a hátát a lírai hős a világot megítélő és azt következetes elszántsággal javítani akaró küzdelmeihez? A magyar történelem önvédelmi fellépéseinek szilárd példái, kiemelkedő történelmi hőseink (a honfoglalók, a Hunyadiak, Rákóczi és mások) cselekedetei és önfeláldozásuk, az Istenhit lelket támasztó energiái, a folklórból feléje sugárzó s a világot értelmezhető egésszé kerekítő – nem pedig tördelő-daraboló – létmodellek mellett az őelőtte hasonló, legtöbbször igen fájdalmas utakat bejáró, a szinkron históriai mélyörvényekből kitörő s elevenné lett démonokkal vívó költő-példák – már korábban és itt is – a szerzőnek az aktuális magyar és a perszonális sorsot felmérő tekintete elé állnak. Rimay János, Vörösmarty, Ady, József Attila, Radnóti Miklós magatartása és költői üzeneteik így lesznek föltáplálói, támaszai, egyben megtartói is Vári Fábián László dacának, a viaskodásokat megtorpanások nélkül vállaló költői habitusának. S nem csupán költők sorakoznak egymás mellé a tudatában, e szabadcsapatba másfajta művészi tevékenységet végzett vagy ma is alkotó elődei, társai is határozottan belépnek, akár művészi erejük sugárzásának fényeivel, akár történelmi, kulturális szerepükkel. Csontváry Kosztka Tivadar (Szellembeszéd), Pátzay Pál (Törülköző nő), Szemadám György (Két madármítosz), Orosz István (Európa-sirató) alkotásai így lesznek motiválóivá egyes verseinek. Pátzay Pál szigligeti szobra például egyidejűen mutatja fel a bronz műalkotás anyagából és az alkotója szelleméből áradó bizonyságot a költő számára a művészet értelméről, és ébreszt benne erotikus élményeket. Csontvárynak a szigetvári Zrínyi Miklós utolsó perceit ábrázoló festményére a szerző a kötet egyik legnagyobb erejű szerepversét építi. Szemadám György madarai pedig az énképbe épített mítoszörökségek szinte archaikus nyelven felhangzó formáit teremtik meg. S a művész-elődökön túl más minta-emberek is fel-felbukkannak a nagy magyarok és nem magyarok közül a versszövetekben. Kőrösi Csoma Sándor emlékezete, szinte rejtett belső, versbeni életrajzzal, s a műcím révén is a Petőfi Dardzsilingben soraiban, az európai történelemből pedig mint az adott tematikához illő viszonyítási pont jelenik meg Kolumbusz, azaz Don Cristoforo (Képeslapok Genovából) és Marc Chagall. (Két madármítosz. A holdmadár)
„A múzsák lapíthatnak az égdörgésben, rejtőzhetnek jogos és igazolt téli álomba, de a költő nem tarthat velük. Nem járhat lehorgasztott fejjel azok közt, akik szavaiba kapaszkodva várják a gyászba borult égbolt tisztulását. […] Mondja, ismételgesse Jézus nevében, hogy ember embernek nem született ellensége. Akkor sem, ha alattomos ideológiák által rászedetten ölni kényszerül” – írta e kötete hátlapjára, az olvasóknak szánt iránytűként a szerző. Egyértelműen utalva arra, hogy e versanyag gerincvonalában az elmúlt bővebb évtized ukrajnai állapotainak költői analízise, majd a háborúba szakadt országnak és a Trianonban abba a térségbe rekesztett magyaroknak a versekbe fotózott szenvedései állnak. De nemcsak a háborgásokkal, ellentmondásokkal, képtelenségekkel teli háború előtti ukrán politikai atmoszféra, majd maga a kölcsönös ukrán–orosz gyilkolások ideje rendeződik lelkiismeretet tépő rendszerbe e kötetben, hanem mindezt az öregség kapujában megélő ember arca és egyetemes létérzékelése is. A kötetben láttatott, történeti és ontológiai vonatkozásokban is ambivalens, egymásnak feszülő erővonalak, problémahalmazok így nem csupán az ukrajnai háborúra és annak politikai hálózatára kiterjedten nyílnak meg, hanem jóval nagyobb (és szorosan egymásra vetülő) antropológiai összetettségben izzítják át az alkotásokat. A személyes életidő múlása, az egészségben, szeretetben, barátságokban sűrűsödő veszteségek, hiányok, az európai történelem fordulatai és az e kultúrát teremtő keresztény hitrendszer sérülései, az emberi-költői küldetés eredményeinek és folytatási esélyeinek már a számadásra figyelő felmérése, a világjárvány drámái közepette megváltozott, s ma is annak az árnyékában feszengő európai élet, és természetesen a szerző mindenkori témái közé tartozó, az érzelemvilágából ki nem iktatható szerelem, illetve erotika szintén elidegeníthetetlen tárgyai ennek a könyvnek.
A sorokban kiélesedő gondolati ívek közül az egész kötetet meghatározó boltozatként a békés, a viszonylagos harmóniában álló emberi létre támadó vad erőket megfékező, a tiszta életet visszaperlő dac, az ellenállás, a szebb földi esélyek őrzésének és keresésének akarata domborodik ki. Ez az alkotói magatartás és a bajok forrásaira figyelő sors- és életelemzés idézi elő, hogy világképi, szerkezeti és ábrázolási szinten is a kötet teljes tartománya alapvetően a káosz és a kozmosz dichotómiáinak koordinátáiba szerveződik, fókuszában a sokszor kultúrhéroszi vonásokkal is töltekező lírai én (a jobb ügyekért mozduló történelmi-kulturális vektorokat szintetizáló mediátor) erőfeszítéseivel. Ez – a versek nagy többségében elementárisan működő – belső modell eleve mitologikus atmoszférát szab – a mítoszjegyek stiláris képleteivel egyébként indulásától eljegyzett költő – e versanyagának. A káosz alakjai a háborús pusztítások, az öregedés-fogyatkozás rémeinek formáiban mutatkoznak, és nyugtalanítják, kezdik ki, oltják tele traumákkal és tragédiákkal a költemények emberi létközegét, a kozmoszi teret és a transzcendens mezőket. Hogy mennyire intenzív a káosz előretörésének érzékelése és ennek lírikusi kifejeződése a kötetbeli versekben, azt önmagukban is közvetítik a szaporán előforduló, a kerekebb lét, a tisztaság, a rend megsérülésére utaló verscímek (Kialvó glória, Szöknek már számból, Koponyámban gyertya, Fogyó hold, Ha nem csókolhat stb.). A kozmoszt az egykori béke és a személyes egészség, épség s a társadalmi téren többé-kevésbé még sértetlen világdarabok emlékei képviselik, a líra hőse eredendően ezek visszaállításáért, értékeinek őrzése nevében lép fel – mint küzdő poétai lételv – a számos vonásból megkomponált és az alkotói személyiségbe magnetizált közbenjáró-mediátor figurájában. Mert az a világkép, amely a valóság elemzéséből kiszárnyalva e kötet műveiből kikerekedik, elsősorban a káosz rontásainak világra szabadulása szemszögéből értelmezi a létet és önmagát. A Kialvó glória – beszélő című – költeményben például ekképpen: „A Földnek annyi. / Igaz, megrontott / méhében még csak / magzat a bosszú. / De ha a cián- / kapszula roppan, / a csend uralma / hosszú lesz, hosszú.” S hasonló létrajzoló erőviszonyokat, akciókat és helyzeteket fogalmaz meg a Palackba zárt üzenet, a Fogyó hold, a Mítoszaimból (Arcom elvesztése), az Európa-sirató vagy a Napkelte is.
A veszélytudat, a rontó erők sorsokba, történelembe áramlása ezért provokálja folytonosan a küzdés, a szembeszegülő ellenállás költői helyzetét és poétikai metódusait. Az így megképződő, a létanalízis eredményeit megtestesítő poétikai modell – a kulturális források, a bázisok és a szemlélt históriák sokrétűsége nyomán – természetesen maga is rétegelt, s történelmi értelemben is összetett. Az emberi ősidőkben kialakult mágikus, animisztikus, tériomorf-zoomorf képletek éppúgy megtalálhatók benne, mint az archaikus teremtés- és heroikus mítoszok, az apokaliptikus mitológiák nyomvonalai, azután a klasszikus mediterrán mítoszhagyományé és nagyszabásúan a kereszténységé. A versekben működő s a jelent leképező világmodell pólusait az egyik oldalról démonok, lidércek, szörnyek, ördögök, különböző civilizációs származású nem emberi lények, illetve – a másik oldalon – héroszok, angyalok, s más biblikus szereplők népesítik be. A küzdő és a harmóniát megtestesítő, egyszerre perszonifikálható és az ellenerőkkel szemben mindig pozitív történeti, mítoszi dimenziókat magába öltő hős és a versek révén felfakadó beszéde, az első személyben előadott mítoszi küzdelemfestés gyakran a költemények szorosabb műfaját is a mítoszrészlet-, a példabeszéd-, az ima- vagy zsoltárképletekre hangolja.
A több forrású háttéranyag és a mitizáló keretek olyan mértékben szabják meg a könyv verseinek műfaját, hogy a legtöbb esetben a társadalmat boncoló gondolatiság, a táj- vagy természetfestés, a látomás, a személyiségbe tekintés, a riadót fújó vagy a bénaságból felriasztó költemény, az elégia és a történelemértelmezés organikusan és szétválaszthatatlanul, s egyaránt egy nagyszabású mitizáció átfogóbb képletei között izzik egymásba. A mítoszi orientáció többször már a verscímekben vagy a művekbe szabott gyakori mitológiai fogalmakban is megnyilatkozik. (Mítoszaimból, Két madármítosz, Szellembeszéd, Kialvó glória, Az üvegasszony stb.) A Két madármítosz című alkotásnak A madáristen fia című első egysége például – a totális létre kiterjedve – egy sajátos és szuverén miniatűr teremtésmítoszt alkot meg Szemadám György képi motivációin és a már régen a szerző szellemébe lényegített egyéb archaikus forrásokon. A mindössze négy nyolcsoros versszakba tömörített mítoszsűrítmény „a turáni síkon vagy Pohjolában” a társaitól elkódorgott, emberi személyiségjegyekkel bíró „harmadfű csikó” találkozását beszéli el a madáristen fiával, stílusában, tartalmában sokágúan idézve meg a vershátteret irányító, a Szemadám György képzeletét is felgyújtó archaikus mezőket. Többféle mitológiai szálból megszőtt tartománya a kalevalai s az egyéb, a kis finnugor népi, valamint az egyes ázsiai mitológiák háttérvilágából megszőtt motívumokon szikráztatja fel a képzőművész madárábrázolásaitól evokált gondolati és lelki élményt. A madárrá változó, ám embertudatú csikót e tériomorf látomássor végén aztán a „földnek forduló óriáskócsag” – új mitologikus szálat is a műbe szőve – a középkori eredetű keresztény eucharisztikus szimbólum, a pelikán-mítosz madaraként táplálja új szemléletű életre. A holdmadár című második ciklusvers ugyanebben a műben a madár és a modern ember találkozásában már nem az újjáteremtő kapcsolat genezis erejű aktusát térképezi, hanem az ősi világból kiszakadt mai ember és az álmaiba szárnyaló holdmadár érintkezésének ambivalenciáit élesíti ki: „a holdmadár figyelme bicsaklik / karmából a kavics messze gurul / elrúgja magát a való világtól / keservvel krúgatva visszavonul.” Az üvegasszony összesen 11 versszaka már másfajta mitikus világra hangol: az erotika és a születés misztériumát szövi egybe a személyes, a valós és az ukrajnai véres történelemmel, olyanfajta balladisztikus, álomszerű fényben, mint a magyar líratörténet e típusú versei között is emlékezetesen Nagy László Bagolyasszonykája. S miközben a versbeli üvegasszony fotójával – de még inkább röntgenképével – a szerző a születés titkait, az ikertestvér látványát kutatja, egyszersmind azt is tudatosítja, miféle ismeretlen kohéziók hálóiban, egyszerre természettudományos és mítoszi, de egyaránt komor díszletek előtt folyik az egyedi személyiséget földúló és az általánosabb emberi dráma.
A kötetcímet adó vers, a Közelít valaki eleve már ennek a veszélyeztetett létállapotnak az ábráját tárja kendőzetlenül az olvasók tekintete elé. Azt a létszituációt, amelyet egyszerre fenyeget a történelmi és a személyes korlátokba fogott létidő, ezért – Pilinszky János Őszi vázlatához hasonló paraméterek között – még a várakozás, de már a kikerülhetetlen veszedelmeket is pontosan felismerő ember állapotában méri fel sorsát. A mű ezért a tiszta égbolt alatt is a már több irányból közeledő sötét és fenyegető felhőket érző tudat verse. Az ekként induló állapotrajzból már a második versszakban finoman szökken át a másik, a léten kívüli idő szituációs sziluettjébe, s fókuszál az onnan a földi életre visszatekintő mozdulatra. „Lebegni jó, / ölelni jobb volt, / de el már / borom sem érem. / Hologram vagyok / a hold homlokán / egy virtuál’ / hóesésben.” A másik térbe és időbe átlobbant lelket viszont korántsem a hideg semmi, ezzel együtt az elmúlásban való izolált és merev sérthetetlenség érzete fogja körül, hanem annak a közeledő „valakinek” a hatalma, akinek a keresztény kultúrában Isten a neve. A múlás előérzete így szinte egy új születés forrásává, egy másik dimenzióban való kiteljesedéssé nyílik. A kettős sugallatú kép ezáltal már-már egyenlőségjelet tesz a keresztény alapzatok tanításain motivált sorokban a halál és a(z) (újjá)születés közé. „Sem fájás, sem fény – / az idő sem / érinthet engem. / De közelít valaki, / megfogja kezem, / s tudom már: / minden rendben.” A különböző erővonalak látóhatáráról megjelenített „valaki” az egyes versekben ugyanakkor nem mindig ugyanaz a pozitív hatalom, s nem mindig a jóság és a magasabb megnyugtató szándék vonásaival jelentkezik.
A kötet ambivalenciákat tudatosító természetének és polifóniájának része, és magában a könyvcímben is ez tükröződik, hogy a személyiséghez lépkedő, őt hol innen, hol onnan szemlélő „valaki” sokféle arcot ölthet, hisz maga is a kozmosz–káosz rendszere szerint mutatkozik, azaz számos esetben a szörnyvilág alakjainak egyike is lehet. Így például a személyes válságvonások kifejezésével telített Fogyó hold című, a káosz mind agresszívabb jelenlétét rögzítő és a „valakinek” a fentebb idézett műhöz képest gyökeresen másféle közeledését megidéző alkotásban, hiszen itt már „A fogyó hold öble felől / a pokol kutyáit hallani. / A halál szeme zöldre vált: / bizonnyal indul valaki.” S nem más a „valaki” megjelenése a „Szeptember végén” címet hordozó, a Petőfi-műre rákomponált, a világjárvány személyes és közösségi hatásait felnyitó-kifejező versben: „Bőgő citeráját viharra hangolja, / s az eget megzengeti Valaki. // Ki lehetne más, mint a nagyságos Ördög, / ki farkával hozzá taktust dobol?” A kötetcímbe emelt, közelítő „valaki” tehát sokarcú minőség, még ha az azonos címet viselő versben a nagyobb bizalomra okot adó szakrális erő tükörképe is. A költemények belső vidékein ez a határozatlan névmás a fokozódó létveszélyek elvadult küldöttjeként, képviselőjeként is testet ölt, magának a „romlásnak” a démoni figurája a társadalomban és a személyes létben, összességében ez a „valaki” tehát: a konstansnak képzelt normákból, az időleges nyugalomból más terekbe emelő pozitív vagy negatív változás metaforája.
A kötet nyitánya, a Palackba zárt üzenet Vári Fábián László jellegzetes, archaikumból, történelemből, társadalomelemző gondolatból alkotott mitológiája a kozmoszt és a káoszt magába préselő jelenkori világból szintén elsősorban a káosz származását, erőit fürkészi. Ezt konkretizálja fokozatosan korára, az ukrajnai, azon belül is a kárpátaljai történelemre. Kötetszerkesztőként ezt is kell tennie, hiszen a könyvfolyamatban ezzel tudja majd szembehelyezni költői harcának érveit. A lidércek, démonok, szörnyetegek s más, az életre imbolygó fekete erők eleve a félelemkeltés zsoldosaiként szakadnak rá a nyitóműben az ábrázolt időre:
…Egy áldatlan reggel
tán vírusként jött a fellegekkel,
s eleve az lett küldetése,
hogy szarvai V-jelét kőbe vésse,
viszonyt kezdjen veled s velem,
hogy bennünk testesüljön meg a félelem.
Ezek a sötét mitikus rohamosztagok a mű linearitásában az élet egyre táguló köreire terjesztik ki csapásaikat. Az alanyi beállítottságú, de személyiségében a magyar történelem példázatait, a nagyobb nemzeti közösség és a kárpátaljai magyar kisebbség jó évezredes, erőszakkal szembeni ellenállását, s az európaiság és az egyetemes kereszténység mértékeit is megtestesítő versbeli hős már 2015-ben, a mű megírása idején annak a háborúnak az egyszerre a földön, az égben zajló, és a mitikus szférákra is kiható rombolását vetíti előre, amely – ugyan 2014-től indulva, majd 2022-től igazán radikálissá és gyilkos háborúvá válva – folyamatosan roncsolja és teszi tönkre az ukrajnai létet és tárgyi-lelki-morális értékeket. A költőnek (akkor még csak jobbára) vizionált, ám valóságos társadalmi elemekből felépített képei ezt a vészjósló, rövidesen nyílt háborúba torkolló társadalmi káoszt vetítik az olvasók szemébe. A költemény után írt, de annak szerves részeként megjelenített Lábjegyzetben önmaga helyzetét is rákarcolja a fenyegető jóslatok falára: a küldetéses, a sorstudatosító cselekvés kötelességeit a már egyértelműen közelítő gigantikus romlásban. S hasonló tartalmi vonásokkal és struktúrával bír majd – s akár a fenti mű ikerversének is tekinthető – a mindössze két évvel utána született Az ukrajnai változásokra (2017) című költemény is. A kezdetben realista mikroképekből építkező, kevésbé mitizáló, jóval inkább a gondolati líra körébe tartozó munka („A panelban hat fok. Minek a luxus? / Plafonig ér a fűtőgáz ára”), még öt évre a Krím „puha” annektálásából már egymást gyilkoló háborúvá alakuló orosz–ukrán konfliktustól, nem csupán a korrupciók, szélhámosságok és egyéb bajok miatt kiszélesedő ukrajnai nyomor vonásait teszi felrázóan nyilvánvalóvá, benne a fűtetlen lakásokban szorongó, öngyilkosságot fontolgató lakóival, hanem magát a belső ellentmondásoktól, kifosztásoktól kínzott és külső hatalmi érdekeknek kiszolgáltatott teljesebb országot is:
teli torokkal hallgatod mégis,
a felek egymást hogyan átkozzák.
Észre sem veszik: rég nem az övék,
martalócoké már az ország.
Mily jó, hogy hiszünk a gondviselésben,
s a veszélytudat csak meg sem ingat.
Tápláljuk tovább, vitaminozzuk,
neveljük jövendő hóhérainkat…
Ahogyan az életmű előző munkáinak sora, ez a kötet is nyílt egyértelműséggel tanúsítja, hogy Vári Fábián László költői rokonsága a történelmi, a nemzeti felelősséget viselő alkotók kronológiai ívet képező sorsmenetében s a közelmúltbeli vagy jelenkori kiteljesítőinek társaságában van. A korábban már megnevezett szerzőkön kívül mind a küzdelem vállalásában, mind szemléleti összetettségben Illyés Gyula, Nagy László, Ratkó József, Nagy Gáspár, Utassy József s részben Petri György viaskodásait folytatja tovább, teszi teljesebbé, és költészete természetével rájuk is visszamutatva egyszersmind tudatosítja is az egykor posztmodernnek nevezett, ma már bizonyosan e teoretikus látómező és művészeti program utáni, de már és még egyelőre névtelen korban a maga járható és folytatható költői felfogásának értelmét a történelem és az irodalomtörténet horizontján. Amelynek históriai és kulturális kihívásai előtt nemcsak Ukrajna áll ott, hanem a régi, a klasszikus Európa is.
Földrészének örökségére és helyzetére következetesen figyelve ezért számos kötetbeli versében fogalmazza meg féltését a hagyományos európai kultúra, magatartás értékei iránt. Az Európa-sirató, a Képeslapok Genovából és a Szellembeszéd című munkája mind arról beszél, hogy ezt a hosszú évezredeken át, a görögségtől, a római kultúrától, a kereszténység kezdeteitől máig felépített civilizációt nem kis veszélyek fenyegetik azok részéről, akik a föld más terepeiről ide költözve nem fogadják el az e földrészen teremtett tradíciót, köztük a szellemi értékeket. A Képeslapok Genovából még csak egy külföldi utazás keretei között ad félig-meddig ironikusan számot erről a fájdalmas változásokat fémjelző helyzetről s a költő ezeket észlelő közérzetéről, vagyis a maga „új idegenségéről” a más, a külső eredetű népek által fokozatosan birtokba vett európai díszletek falai között. Az Európa-sirató viszont már teljesebb történelmi folyamatot mutatva be, igen tág kulturális paraméterek hálózatában, és a címével is, szinte a végveszélyről beszél. A Képeslapok Genovából még „csupán” az európai civilizáció megrendülésének adja egyetlen meglátogatott itáliai város mindennapjaiból fellobbanó, s a tekintetbe égő képét. A római birodalom nyomain kialakult régi kultúra a mű csaknem minden sorában a csorbulás, a csonkulás, az átalakulás erői elé kénytelen állni. S nemcsak a bevándorlás által radikálisan megváltozott utcaképek, hanem a 21. századi vadkapitalista mohóság környezetszennyezése is része ennek a Franz Kafka izoláltabb megérzésein jóval túlmutató, immár totálisat ígérő „átváltozásnak”. Miközben az afrikai-ázsiai világ Európába törését számos jellegzetes képelem érzékelteti átütően az idézett versben, az imarészletként is felfogható befejezés az átalakulással kontrasztban álló keresztény szembeszegülés akaratát, illetve jóval inkább a fohászát közvetíti: „Ember, a földre! S te lóra, Uram, / ha még hiszed, hogy országod eljő!” S ez a típusú műbefejezés: az Isten szólítása, a felsőbb segítség kérése az európai kultúra hagyományainak megvédése érdekében több más műben is megismétlődik. Számos alkotás befejezésében a kedvezőtlen fordulatokkal szembeni ellenállásra szólítás, az ön- és értékvédelemre hangolás, az isteni segítség kérése, s vele együtt a messzire zengő figyelmeztetés hangzik fel. A Rimay János árnyéka például – a magyarországi oszmán hódításokra emlékezve – ekként zárul: „Riadót rikoltó kakasok, keljetek! / Kardra s keresztre, Patak büszke vára! / S ha lőporból, vérből nem lenne elég, / készülhetünk a végső imára!”
Az imákhoz-fohászokhoz közelítő verszárulások más tematikájú műveknek is kulcsmozzanatát adják. A Petőfi Dardzsilingben egyenesen felszólítássá teszi az orosz–ukrán háború emberirtásának befejezése érdekében az égi hatalomhoz intézett kérést: „Ideológiák csapnak össze, / vér hull mégis, becses embervér. / Döntsd el most már, hova állsz, Úristen, / hadd lássuk meg, melyik mennyit ér!” Az imaszerű befejezés a közismertebb vagy akár az archaikus népi imákhoz hasonlóan kér felsőbb beavatkozást személyesebb ügyekben is, így az öregedés, a küldetés folytathatósága, a lélek kataklizmáknak ellenálló bizonyossága érdekében. „Nevezd meg, Uram, a szelet ki vetette, / és jelöld meg érinthetetlen homlokát” – mondják a Majd béke lesz sorai. A Fehér ingben a politikai feszültségektől, járványtól sújtott világ nevében fordul az ima gesztusához a rombolásokkal teli emlékekkel megterhelt óév végén: „Amit súgott, attól / borsódzik a hátunk, / imára kapcsoljuk / kezünket megint.” A Covid-pandémiát elemző és azt visszarettenteni szándékozó Petőfi-parafrázis, a „Szeptember végén” a vírust „jó anyjába vissza” küldeni akaró átoksorok után az Istenhez intézett kérés révén kísérli meg a pozitív közbenjárást: „Bocsáss meg, Uram, talán nem a te dolgod, / teremtő két kezed ez ügyben tiszta, / de lobbizhatnál valahol értünk, / hogy kihúznánk tavaszig bomlatlan aggyal. / Hadd készülődjék csak bebábozódva, / s tenyeredről szállhasson fel az angyal.” Az utolsó kép angyalröptető kívánsága azért is igen fontos mozzanat a művek biblikusan karakterizált rétegében, mert a kötetnyitó költeményben s más alkotások látomásaiban, így a szintetizáló szerepű Koponyámban gyertya című versben is már jobbára sérült, sebesült, halott angyalokat lát maga körül a szerző. A keresztény mitológia igen sok képletével és alakjával átsugárzott Vári Fábián-verseknek kiemelendő az a tulajdonsága is, hogy miközben azok belső „jelenetei” gyakran képződnek meg az Úristen jelenlétének, hívásának, a hozzá intézett kéréseknek-kérdéseknek az áramlatában, számos esetben hívják elő s fényképezik a versszerkezet membránjára egyes keresztény ceremóniáknak a vonásait is. A sátáni dimenziókkal gazdagon telített világérzet-ábrázolást ez a biblikus tartomány az emberi küzdés és létbizalom pozíciójából ellenpontozza.
A kötet egyik legerősebb (más vonatkozásban már említett) számadás-versét, a Koponyámban gyertya című költeményt is egy ilyen liturgikus-szakrális keret alakítja ki, és testesíti is meg annak jellegzetes poétikai arculatát. A küldetés nagy felmérésének alkotása, amely egy korábbi, 2019-es, válogatott Vári Fábián-verseket tartalmazó kötetnek a címadó szerzeménye volt, itt a kötetnyitó mű (Palackba zárt üzenet) küldetésmotívumát folytatja és elemzi kulcspontszerű funkcionalitással tovább. Az egész életmű felől megfogalmazott – és arról igazoltan visszaverődő – ars poetica, mint nagyigényű, összegző számvetés is, Vári Fábián László lírájának koncepcionális és esztétikai alapjegyeit sűríti soraiba. A megírásáig beteljesített lét csúcspontján és a múló idő egyre élesebbé váló peremén állva tesz hitet az ifjúkori vállalások ma is messzemenően érvényes tartalmai s folytatandó értelme mellett. A sorstudatosító akarat költői identifikációja két irányból, a földi és a szakrális mezők felől közelítve is egyszerre nyer bizonyságot a műben, s tűnik fel nem is egyszerűen költői, hanem magasrendű erőktől elrendelt, időbeli futásában is megmásíthatatlan emberi programnak. A megzavarodott világban, az elpörgő időben is az emberi teljesség és az európai-nemzeti iránytű funkciójában álló lélek a külső kaotikus interferenciákat érzékelve és megszenvedve is marad meg eltökélten, továbbra is az ifjúkorában meghatározott helyén. E pozícióból tesz tanúságot arról, hogy a világharmóniába – a „megbabrált főmemória” sérülései miatt – immár rendre a végromlás ígéretével nyomakodnak a káosz erői, egyszerre rombolva, tördelve darabjaira a keresztény transzcendens és az emberi, a földi világot. A szerző nemcsak a konkrét, hanem a jóval tágasabb, a kozmikus látószögből felmért emberi idő felől is rámutat a teremtett világba özönlő infernális erőkre: a rontás küldöttjeire, akik a delejt, a bomlottságot okozzák. A vers zárása közelében (szintén) felhangzó imádság egyszerre küld izzó jeleket e helyzetről az Úrnak, kéri beavatkozásra a gátlástalan roncsolásokkal szemben, és ajánlja fel teljes létét – ahogyan fiatalon, a versírásba fogva egyszer már megtette – ismét, az isteni küzdelem megsegítésére.
Baj van, Uram, baj van,
én mondom neked,
valamit tenni kell,
elszalad az óra!
Elforog a föld,
elalszik gyermeked,
angyalaid sorra ki-
fektetve a hóra…
Az utolsó versegységben pedig a keresztényi és a nemzeti küldetés életen-halálon túli programja forr tiszta és emelkedett egységbe: „Koponyámat a föld / majd egyszer kiveti: / hadd fehéredjék / az áldott holdsütésben! / Gyertyát állít bele / a törzsből valaki, / s kigyújtja két szemem / Istennek nevében.”
A szerző politikai-társadalmi tárgyú művei – szélesre tárult horizontjának következtében – nem csupán a szűkebb Kárpátalját, az ottani és a Duna-medencei magyarságot, illetve Ukrajna jövőjét féltik, hanem – miként a Képeslapok Genovából is tanúsította – Európáét is. A kötet élére helyezett versnek, a Palackba zárt üzenetnek a tágasabb világra zúduló démonait az Európa-sirató láttatja és elemzi eredetükben, cselekvéseik következményeiben a legerősebben és legriasztóbban tovább. Az Orosz Istvánnak, „Európa művészének” ajánlott mű egyidejűen ad aktuális történelmi látószögbe állított mítoszfolyam-analízist és históriai kronológiába fogott, katasztrófát sejtő társadalomelemzést Európáról. A görögség teremtő szellemével az európai történelem egyre kapzsibbá váló századai kerülnek szembe a műben, az a negatív átalakulás, amelynek morális és kulturális roncsolásai ellen csak ideig-óráig volt képes gátat emelni a klasszikus örökség és a kereszténység szelleme. Az emberben és történelmében megbújt és onnan egyre radikálisabb arccal előtörő démonok az évezredeken át teremtett erkölcsi-kulturális-gazdasági értékeket a vers tanúsága szerint szintén immár a végpusztulás veszélyét hordozva, annak közelsége tudatában kezdik ki. Az isteni figyelmeztetés kiáltása a folyamatot megállító változtatásra ezért már csak az identitás utolsó pillanataiban hangzik fel. A görög mítosz alapzatára öltöztetett európai történelem, a kiteljesedés, majd a romlás első szakasza a históriai sorsábrázolásban egy gazdag művészet- és művelődéstörténetet is felmutat, és ezzel szemben öltenek mind izmosabb testet az erkölcsi-szellemi-kulturális összeroskadás alakzatai. A prostituálódott földrész önazonosság-vesztése, a tőke, a haszonszerzés mozgatórugóitól irányított tettek olyan kivédhetetlennek látszó erőszakkal vezetnek Európa új elrablásához, hogy alig akad már esély a „megváltó hajnal” érkezésére: az újjászületésre.
A gazul széthordott tisztesség
köveiből már nem épül ország,
de a Fehér Bika végbosszúra
készülő lelkét már programozzák.
A Mont Blanc csúcsán áll az Isten –
nem lehet messze már az óra,
mely végigbömböl az atmoszférán:
Európa, ó, jaj, Európa!
Az európai kultúrát védő gondolati erők s a poétai figyelmeztetés elve működteti a kötet egyik – az értékóvás kötelessége gondolatkörében meghatározó szerepű – művét, a Szellembeszéd című alkotást is. A küzdés gesztusa az Európát átalakító, más szemléletű és kultúrájú erők ellen itt a szigetvári Zrínyi Miklós arcképét, várvédő cselekedetének drámai sorsvállalását s annak képi megformálását ölti magára. A mű a maga meghatározó vonulatában olyan szerepvers, amelyen át a szigeti hős lelke, országvédő tudata szólal meg küzdelme értelméről, s küld üzenetet ennek felhajtóerőin a jelen időnek. A költemény – miközben a Szigeti veszedelem harci jeleneteinek mozgalmas, erős lírikusi ecsetvonásokkal, színekkel festett nagy barokk képeit és Ady Krónikás ének 1918-ból című versének emlékét is fölidézi – a drámai küzdelem 450. évfordulóján állít a hősnek emléket. S erre a tartalomra koncentrálva, egyszersmind az egész történeti küzdelmet egyetemes mitopoétikai és kronológiai hálózatba emeli. Ennek meghatározó bipoláris pozíciója, ahogyan a valóságban megvívott harcnak is, a két különböző vallási és hiedelmi világ, s a hozzájuk csatlakozó moralitások szembesítése. A látomásokba fogott ütköztetés logikai végeredménye az egykori harc jelen időre is kiterjedő történelmi folytonosságának a 2016. évben megtett tudatosítása, s ennek alkalmával a kortárs európai események instrukcióin elvégzett aktualizálása is. Szigetvár elestének ötödfélszázadik évében a más, az itt születettet nem elfogadó kultúrák Európába vonulásának idejében szólal meg így Zrínyi szelleme: „Magyarjaim, ha felemlegettek / úgy négyszázötven esztendő múltán, / legyetek résen. Új áfiummal: / kolduló haddal vonul fel a szultán.” S ugyanezt a félelmet ismétli meg, szintén az ellenállásra hívás gesztusával a Rimay János árnyéka is. „Egy metaforányi felhőt küld a szél, / a lélek arra átszáll könnyeden, / s láthatja: kelet felől mint hömpölyög / a soron álló iszlám veszedelem.”
A szerelem, a barátság, az emberi kapcsolatok javarészt a politika, a történelem fölött álló körei ugyanakkor éppolyan fontos tartalmi terepeit adják ennek a könyvnek, mint a helytállás és a létküzdelem keményebb témái. A szerelmes vagy erotikus érzéshullámokat közvetítő versekben az idő múlásával szemben álló férfi általában a női nemet dicsérő, de különösen a feleséget becsülő mozdulatai válnak elevenné, az öregedés veszélyeiből kimentett aktualitássá (Egy vérből). A szaladó időben egyre értéktelítettebbé válik ezeknek az érzéseknek a tartománya, e nagyszerű emberi minőségek átmenetiségének, illetve időtől csorbulásának tudata pedig nagymértékben felragyogtatja a tőlük átitatott pillanatokat. A berekfürdői, immár korosodó barátok a fürdőmedencéből, ahol körülöttük az egykori „női bájok romokban hevernek”, ugyan kezdetben még a nosztalgia hanyatló napsugaraiban tekintenek egy tangát viselő leányra (A kupák töltekeznek), de a látvány, a „melltartótlanul viháncoló” „vadmellek ragyogása” a „visszajáró emlékeket nyelő” „volt daliákat” – képzeletben – az egyre vidámabb múltjukra éleszti: „Forró lázzal nyitom rájuk számat, / napom így tán mégis felderül.” A S bár még nem akartam… népdalszerű versképletében az elillant évekkel sújtott ősz férfi – Weöres Sándor Psyché-alakjára is emlékezve – a mágikus-mitikus-mesei tájon egy serdülő leány, a „tündér buba” testébe öltözve mondja el lelki és fizikai vonásaival is a maga szexuális érését, és vágyait a „szellő-srác” képében megjelenő férfitest iránt.
A nagy költőelődök szerepe, a rájuk tekintés, az örökségvállalás és üzenet-aktualizálás a kötetnek különösen a második felében erősödik fel. Az előző századokban a szerző előtt járók nem csupán nevük szerint, hanem alkotásaik egy-egy villanásával is kilátókat jelölnek meg egy-egy vers térképén. Vörösmarty híres sora A vén cigányból: „Háború van most a nagyvilágban” szervesen ágyazódik így a Petőfi Dardzsilingben szerkezetébe, a mű utolsó versszakának kezdősorát adva, noha maga a vers Petőfi-élményből fogan. Az Egy vérből a Babitsra hangolva alcímet viselve a klasszicizáló előd hangütésével követeli vissza az elmenekülni látszó erotikus élményt. A Szöknek már számból sorai pedig akár válaszként is hangozhatnának Babits Mihály Szökevény szerelem című versére. Másutt József Attila-átemelés vagy -parafrazeálás merül fel (Árnyékodban itt). Gyakran nem csupán egy-egy sornyi vagy bekezdésnyi vendégszöveget vesz át a szerző elődeitől, hanem teljes művet szán hatásuk megörökítésére. A beszélő lírai én ezért – szerepverseket teremtve – gyakran az előd-példák egykori, eleven vagy halálon túli alakjaiba öltözik. A Rimay Jánosnak (Rimay János árnyéka), Radnótinak (Látod-e, drága…) és a Petőfinek (emlékezésként és aktualitások kifejezésére is) szánt költemények egyaránt kettős időélményt – a régi alkotóét és a szerzőét – tükrözve ütköztetnek vagy párhuzamosítanak korokat, rögzítik a szerző sorsazonosságait és küldetésének rokon céljait.
Az egy verstérbe vont kontrasztív vagy paralelizált idők és személyiségek sorából e kötetben a – születési bicentenáriummal összefüggésben is – Petőfi alakja emelkedik ki legmarkánsabban. Emlékének és jelenlétének négy verset szentel a könyvben a költő („Szeptember végén”, Petőfi Dardzsilingben, Petőfi Győrbe készül, Árnyékodban itt). Több, Petőfit föltámasztó művébe a teljes vállalás részeként a Nemzeti dal szerzőjétől vett idézeteket is beépít a szerző. A „Szeptember végén” időszerűsített, a nagy járványra figyelő „átirata” a „Már rínak a völgyben a kerti virágok” modulációval kezdődik, a Petőfi Dardzsilingben első sorának dőlt betűvel kiemelt szava a segesvári csatában a sereg felbomlását szemlélő költő (egyik) utolsónak tulajdonított szavát izzítja fel: „Kétszázezer kozák? Csak potomság.” A Petőfi Győrbe készül „A Szabadság, szerelem ikercsillagára” esküdött alkotónak mai koordináták közé került alakját és eszméit felidézve jut el a költőre zúduló torzítások kiemelése során „Az ember terve így megy füstbe” megállapításig. Az Árnyékodban itt szintén egy világhírű Petőfi-mondat átfogalmazásával, sőt részleges megfordításával indul: „Te, gondolat, ne bánts engemet, / nem készülök még a jobb létre. / Ágyban, párnák közt mégis jobb, / mint egy harckocsiban elégve.” Ám mindezeknél a rész-utalásoknál jóval fontosabb, hogy Vári Fábián László e műveivel a kétszázadik születési évfordulóján is – s több helyről – cinikusan átértékelni akart, a költőt ravasz módon a jelen torz értékrendszereihez idomítók aspektusaival szemben alkotja meg a maga Petőfi-verseit. Míg a kor egyes megnyilatkozói a küzdő emberképet modelláló és a nemzetéhez elkötelezett Petőfi arcát egyre deformáltabbá kívánják pingálni – avagy e vonásait a leghalványabbra radírozni –, addig e versek írója a nagyszerű forradalmár és zseniális költő, a bátor nemzeti hős vonásait hangsúlyozza. S e művekben az ő centrumába vonzza más nagy magyar tehetségek arcát is, szoros egységben, szinte társult szellemi frontban mutatva őket: a Petőfi Dardzsilingben Kőrösi Csoma Sándor mellett Vörösmarty Mihályt, az Árnyékodban itt pedig József Attilát állítja a szövetségesek közé.
E költőiség egyik nagy ereje, hogy az átfogott mindenség-terepek mindegyikét annak nyelvi sajátosságaiban is képes megjeleníteni, azaz nyelvi szempontból is sokszorosan rétegelt, szintetizáló a kötet. A jellegzetes, olykor epikus futamokban összekapcsolódó Vári Fábián László-i képalkotást a megjelenített idők, terek, történeti és szellemi szférák egyedi szókincsei is sugarazzák. A biblikus és más mitikus vonásokról és e rétegek szereplőiről, gesztusairól, rituális elemeiről korábban már többször történt említés, de ugyanilyen jelentőségű az idegen eredetű szavak, szemléleti-stiláris dimenziók és a tájszavak izotopikus jelenléte is a versszövetekben. A távoli külföld Európába áramlását, az egyetemes technikai fejlődést és annak egyes veszélyeit hordozó, vagy a betegségekkel kapcsolatos idegen forrású lexémákat igen sok vers idézi meg. A költő „kalibrált szájú prófétákat” lát maga körül, „döner-kebabos utat”, „maszájokat”, s egykor majd „csadorban” kelő napot jósol (Képeslapok Genovából). „Hibernálódó” értelmet talál a szerelem „felséges fájdalmában” (Szöknek már számból), a „génekbe” pillant Az üvegasszony egy versszakában, a szörnyek pedig „genetikus izomépítőkkel” válnak hatalmassá a kötetet nyitó alkotásban. A számtalan, a háború következtében aktuálisan is a létre törő fegyverek között az alattomosan gyilkoló „drón”, „javelin és termobárikus bomba” kerül megnevezésre (Látod-e, drága…), másutt is „dróntámadás” fenyeget (Petőfi Győrbe készül), s ennek előérzetével épül egybe a József Attila-reminiszcencia is: „Jön a drón, körbejár, megszagol, / majd töltődni tömegsírra száll” az Árnyékodban itt záró versszakában. A személyes sérülékenységet, betegséget a Fogyó hold harmadik versszakában az „éjszakáim dúlt szívét / gyötri az aritmia” sor utolsó szava jelzi, s miközben a balsejtelmek démonai „proteindús csecseken” lógnak (Látod-e, drága…), „a reménynek beint a diagnózis” az Egy vérből töprengéseiben. A szerzőtől alkalmazott tájszavak többségükben a gyermek- és ifjúkorból felszakadó folklór- és népnyelvemlékekből származnak. Az „emberarcú tél” így – Az ukrajnai változásokra záró szakaszában – „a sarat csapázza”, a „gödrös arcú leányka” a S bár még nem akartam kezdetén „tündér buba” alakjában mozdul az olvasó elé. „Ribanc idő” közelít A szitakötőben, az este pedig „friss kutyatejben” áztatja lábát a Kialvó glória nyitányában. A Szellembeszéd szerkezeti ívében a régi, mára a köznyelvből kiveszett szavak bősége szerepel: „boncsokos zászló”, „damaszt penge”, „szerecsen”, „áfium” jegyzik nyelvtörténeti síkon is az adott történelmi kort, ahogyan a „dalia”, az „obsit” szó is az öregedést és a múltat A kupák töltekeznek menetében. A keresztény szókincsréteg, amely a kaotikus erők példatárának özönével szegül szembe, szintén nyomatékosan kifejezett a kötetben, s ezt a belső tartást nem csupán a versek rituális, az Urat szólító kiáltásai, az ima-korpuszkulák integrálása jelzi, hanem e szakrális mező fogalmai is (Illés próféta, manna, kereszt, glória, angyalok stb.). A nyelvi összetettség és a változatos poétikai eszközök tovább most nem részletezhető halmazából mindenképpen ki kell emelni még, túl a képalkotások komplexitásának említésén, a bravúros alliterációkat, amelyek egyetlen 32 soros versen belül is (Fogyó hold) igen sűrű szépségeket tudnak alkotni: „Ma még csak hadd rakódjanak / lépteimre a levelek”; „A pásztorlány is elindult / s szépsége szerteszét szaladt”; „a penna papirosba mar”; s közülük is talán a legartisztikusabb: „Biztosan áll, még nem ropog / bánatom barna boltive”.
S a barátságok, a szövetségek, az egymás rokon erőibe kapaszkodás mintázatai éppúgy részei az alkotó verseinek, mint az Istennel és a keresztény transzcendenciával kötött megtartó, életre szóló kapcsolata. A költemények alá írt ajánlások, a baráti viszonyok emlegetése hűen tükrözi műveinek ezt a jelentős szociális erőteret képző jellegét. (A kupák töltekeznek, Európa-sirató, Két madármítosz stb.) Ám a mai világok negatív tartalmainak dere a művekben visszamenőleg is rácsapódik az elődök, az egykori küzdők alakjára. A félresiklatott eszmék, a nemzeti célok irodalmi vállalásának tegnapi s mai fogyatékosságai, s a gyakorta nem az emberi erőfeszítések, a hősi örökségek, hanem más, könnyedébb létirányok felé tájékozódó jelenkori folyamatok miatt a haza-hiány, a hazátlanság motívuma több az elődöket emlegető költeményen is átsajog. Ezért válik – a lélekben a Bodrog-partra manapság visszatérő – Rimay János „gazdátlan árnyékká”, aki „hazátlanul bódorog, vakon” (Rimay János árnyéka), lesz Petőfi „gólyalelke” is „hontalanná” (Petőfi Dardzsilingben), s ugyanilyen otthontalanná a Nemzeti dal költőjének szelleme a Petőfi Győrbe készül első sorában is („Ha hívtok, felkapom hajléktalan lelkem”); az Európa-siratóban pedig maga az Európé alakjában ábrázolt Európa fekszik immár „száz év magányra készülve”, „kifosztott lélekkel, zilált hajjal.”
A küzdelem és benne ennek a történelmi időkön átnyúló szövetségnek az azonos eszmékkel, elvekkel rendelkező, továbbélő s újrateremtődő rendszere mégis az a fő gondolati vezérvonal, amely minden fontosabb járulékos történést, képet, ritmust, szemléleti és poétikai elemet bázisként magához magnetizál, azaz megszab – és a jövő igényét is jelenti – e lírában és kifelé fókuszált gondolati tartalmaiban. Akkor is, ha a könyv utolsó verse, az Árnyékodban itt a törzsében vasmagot nevelt tölgy fűrészekkel szembeni példázata mellett a „Sándor, Attila, láthatjátok, / mivé züllött a büszke halál” zárósoraival az időben kisarjadt kétségeket is szóvá teszi a hősi lét, a nemesebb célok és az értük adott élet, s az ilyen élet jelenkori megítéléseinek helyzetéről, a korábban eleminek tudott értékrend átalakulásáról. Az összegzett poétai üzenet, a könyv végkicsengése – mindezek ellenére – egyértelműen a folytatni akart létküzdelemé. Mert – Ady régi, szép szavát idézve – az első betűjétől az utolsóig „életes” költészet ez: szól mindazokhoz, akik nem csupán a felszíni vizeken hajózva, avagy szörfözve, hanem mélységében akarják érteni történelmüket, korukat és önmagukat. Hozzájuk a költő nemcsak a Kárpát-medence távoli, ma legárvább sarkából: kárpátaljai szűkebb hazájából, hanem Európé teremtő tenyeréből is beszél.
Nap Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
