Dragomán György
Varicella Zoster

       „Búcsúzz el az arcodtól”, gondolod, ahogy a tükörbe nézel. Ezt viccesen mondod, igazából nem hiszel benne, jó, persze, láttad a fényképeket, olvastad a betegség lefolyásának leírásait, elvileg tudod, hogy mi vár rád, de egyelőre még csak egy kis pötty van a mutatóujjad belső oldalán, egyetlen kis fehér közepű pöttyöcske, semmiség.
       Még nem érzed, de már tudod, hogy beteg leszel. Legalább tizenöt napja benned van már a vírus, hordod magadban, sőt meg is fertőzöl vele másokat. Vagy fertőznél, ha emberek közé mennél, de nem mész. Amúgy is fél tőled mindenki. Sorban lemondják a tervezett látogatásaikat. Az orvosok se akarnak fogadni, elég ha elmondod nekik telefonon, hogy mi bajod, máris arra kérnek, maradj otthon.
       Otthon maradsz. Az arcodat nézed a szép, új, nagy tükörben. Minden rendben van, nem lesz itt semmi baj, gondolod. Elalszol. Még tudsz aludni. Másnap aztán elkezdődik. Sokasodni kezdenek rajtad a pöttyök, harmadnapra elborítanak, hólyagokká nőnek. Negyednapra tényleg eltűnt az arcod. A tükör előtt állsz, nézed, ez nem te vagy.
       A bőröd feszül és fáj. Úgy, mintha tűkkel szurkálnának. Nem, nem is tűkkel, kötőtűkkel. Nem, nem is kötőtűkkel, csontszilánkokkal, kihegyezett csontszilánkokkal. Meztelenül állsz a tükör előtt, a testedet nézed, érzed, ahogy beléd hatolnak a csontszilánkok, néha csak egy, néha tíz, néha száz. A víruson gondolkozol, megpróbálod elképzelni, hogy az idegdúcokból indulva végighalad az idegpályák mentén, behatol a sejtjeidbe, osztódni kezd. Láttad a képét, elektromikroszkóppal készült felvétel, egymásba ékelődött félgömbök vagy valami ilyesmi, pontosan nem emlékszel, de nem is fontos, igazából úgyse hiszed el.
        Állsz a tükör előtt, lázas vagy, harminckilenc hat a lázad, a testedet nézed, éjfél elmúlt, de nem tudsz aludni, már negyvennyolc órája nem tudsz aludni, a tested csillog a verítéktől. A víruson gondolkozol, végighúzod az arcodon a kezed, az ujjbegyeid alatt keményen lüktetnek a pöttyök, és akkor egyszerre csak megérted, hogy ez nem vírus, hogy ez nem egy betegség, nem, ezt valaki csinálja veled, valaki direkt csinálja veled, igen, ott ül valaki, egy lesötétített szobában, körülötte vörös gyertyák lobognak, előtte az asztalon egy kenyérbélből, sárból és vérből gyúrt bábu fekszik, tisztán látod, a bábu arca a te arcod. A bábu derekára kötve egy ágyékkötő, megismered azt is, a kedvenc pulóveredből van, hetek óta nem találod, nem emlékszel, hol hagytad el, most ott van, szétszabdalva és mocskosan.
        A bábu körül hegyes csontszilánkok, látod, ahogy megfog és felemel egyet, látod, ahogy a bábuba döfi, érzed a testedbe nyilalló fájdalmat.  – Megöllek! – gondolod -, akárhol is vagy, akárki is vagy, megkereslek és megöllek! – ezt gondolod, és a kedvenc szakácskésed jut eszedbe, érzed is a tenyeredben az ergonomikusan kialakított fémnyelet, hideg, jólesően hideg a forró tenyeredben, tudod, hogy oda fogsz menni, tényleg oda fogsz menni, megkeresed és megölöd, megint beléd hasít a fájdalom, mindenhol egyszerre érzed, megrázod magad, a bábura gondolsz, a csontszilánkokra. Bárhol lehet, nem fogod megtalálni, hogy találhatnád meg.
        Megint a tükröt nézed, az arcodat, a kiütéseket. Van egy módszer, pontosan tudod már, hogy mit kell tenned, úgy tudod, mintha mindig tudtad volna. Van egy módszer. Az arcodat nézed, a kiütéseket, tudod, ha elkaparsz egyet, kráter marad a helyén, mély himlőhely, ott lesz örökre. Pedig ezt kell tenned, ha bosszút akarsz állni, ha meg akarod találni, akkor ezt kell tenned, várnod kell a fájdalomra, aztán abban a pillanatban, ahogy megérzed, oda kell nyúlnod, és el kell kapnod a tű hegyét, két ujjal meg kell fognod, és ki kell rántanod magadból, át kell húznod a testeden, nem törődhetsz a fájdalommal, ezt kell megtenned egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, hétszer, hetvenhétszer, aztán a hetvenhét tű, a hetvenhét csontszilánk majd segít. Majd elvezetnek oda, a bábuhoz, és a varázslóhoz. Eszedbe jut a szerszámosládád, benne a harapófogó, igen, azzal könnyebb lenne, azzal sokkal könnyebb lenne, azzal kell odakapni, azzal kell megfogni a tű végét.
         A szerszámosláda a műhelyben van, a munkapadon. A tükör előtt állsz, a testedet nézed, mélyet lélegzel. - Elkaplak – gondolod, ki kell menni az ajtón, végig a folyosón, le a lépcsőn, át a konyhán, ki a házból, át az udvaron. – Megtalállak! – gondolod. – Megtalállak és elvágom a torkod.