Kiss Judit Ágnes
Kapcsolat hat lábon
Tipikus modern, internetes ismerkedés volt, nincs rajta mit tagadni. Szerelem első látásra. Minden nap felmentem a szájtra megnézni a fotóját, ott van-e még. Minden nap szebbnek és vonzóbbnak tűnt. És milyen lehet akkor élőben? Tudtam, ha meglátogatom, elvesztem. „Szerezd meg!” – buzdított Gy, későbbi mesterem. – „Ilyet az ember tíz évben egyszer érez.” Rászántam magam, leutaztam a kis balatoni faluba az első személyes találkozásra.
„Lédának hívják” – mutatta be a srác. – „Tudod, mint az Adynak a csaja.” Igen, hallottam valami nagy költő nagy szerelméről, és éreztem, Léda az enyém lesz akkor is, ha nem értek hozzá, ha csak időt és pénzt dobok ki rá, ha csak nehézséget okoz. Városi patkányként, aki nem tudja megkülönböztetni a zabtól az árpát, így vettem meg egy két és féléves, pejderes kancát tavaly novemberben.
Minek valakinek ló, aki egy hetedik kerületi bérházban él, és két órát utazik, hogy kijusson hozzá, aki magát is hónapról napra tartja fenn, és még egy jámbor, belovagolt állat hátáról is könnyen leesik, nem még egy nyers, belovagolatlan csikóról? Azt hiszem, tanulni tőle. Tanulni csak a jelenben élni, mert a lónak csak az a pillanat létezik, amiben éppen él, tanulni határozottnak lenni, mert a ló csak akkor érzi magát biztonságban, ha van mellette egy erős irányító. Aki én nem vagyok egyelőre.
„A lovad a tükröd” – mondja Gy, a mesterem. Hát szép kis tükör. Léda finnyás, mint egy királylány, még véletlenül se lépne sárba, ha mellette megyek és vezetem, előbb lök bele, minthogy összevizezze a patáit. Utálja a vizet, ha megfürdetem, még vizesen meghempereg a homokban, panírozott lóhús, már csak ki kéne sütni. A kapcsolatokat mindennél többre becsüli, ha egyedül van, inkább nem is eszik, csak nyihog kétségbeesve a többiek után. Nagyon kíváncsi, mindent meg akar szaglászni, legyen az a fényképezőgép lencséje vagy egy esernyő.
Ártatlan lányka ugyan, de imádja a csődöröket, még a heréltek is izgalomba jönnek a közelében, és ha termékeny időszaka van (átlag kéthetente, illetve bármikor, amikor hím van a közelben), nem lehet elvonszolni egy nemzőképes mén közeléből. Szétterpeszti a négy lábát, farka félrecsapva, és néz hátra, hogy na, jön-e már valami vonzó lópasi. Nem jön, nem hagyom, az kéne még, egy zabicsikó! Egyelőre a tanulás ideje van. Amit Léda annyira nem szeret, pedig könnyen megy neki. Nekem nehezebben.
„Adj hálát térden állva” – mondja Gy, a mesterem – „hogy ilyen agya van a lovadnak. Százból egy ilyen, hogy nem ijed meg semmitől.” Ez persze csak az elején volt így. Én olyan ijedős vagyok, hogy rendszeresen felsikítok és összerezzenek a piros lámpánál, ha egy motoros hirtelen elindul. Ezt aztán Léda is eltanulta. Na, nem a sikítást. Eleinte, ha a lovardában dolgozó kaszkadőr pisztollyal lőtt egyet, én megugrottan, Léda odanézett. Aztán már ő is megugrott. Tényleg tanulékony.
Szerencsére azt már tudja, hogy tőlem nem kell semmi rosszra számítania. Még nem merem mondani, hogy szeret, de talán már elkezdett bízni bennem. Persze ennek a bizalomnak még bőven vannak felfelé lépcsői. Azért azt már megérti, ha hívom, néha persze oda se bagózik, de kevés jobb érzés van annál, mint mikor vágtában fut felém a legelőn. Olyankor azt érzem, tényleg van köztünk valami kapcsolat. Akkor is, ha végigszaglász, vagy ha kibontja a fogával a cipőfűzőmet, mikor a hátán ülök. De még akkor is, ha lerepülök róla, nyekkenek a földön, ő meg rémülten visszanéz, hogy nem történt-e valami bajom.
Furcsa érzés, ahogy felelős lettem érte. Tőle nem sajnálok semmit, büszke vagyok rá, hogy már mennyi mindent tud, és könnyekig meg vagyok hatódva, ha odafigyel rám, ha utánam jön, ha velem akar lenni, vagy ha leguggolok előtte, ő pedig beleszuszog az arcomba. Szeretek odabújni hozzá, és bármi történik, mindig azt nézem, én miben hibáztam. Hiszen ő azzá válik, akivé én teszem. Talán hasonló érzés lehet, ha az embernek gyereke van.
Rengeteget tanult ez alatt a lassan egy év alatt, én még többet. Például azt, ha valaki nem akar velem lenni, akkor még messzebb zavarjam. Ha jönni akar, hátrálni kell, hogy legyen tere közeledni. Ha nem teszi meg, amit kérek, nehezebbet és kellemetlenebbet kell felajánlani, hogy rájöjjön, akkor jár a legjobban, ha rögtön teljesíti az első kérést. Hogy a legnagyobb jutalom a semmittevés. Hogy tudni kell nemet mondani és távolságot tartani is, de a közeledésre mindig simogatás a válasz. Hogy kettőnk közül az egyik mindig domináns. És mindig az a főnök, aki a másikat mozgatja.
Azt hiszem, ez az iskola az emberi kapcsolatokban is hatásos. Persze a párkapcsolatokban nem feltétlenül. Ott azért célravezetőbb az egyenrangúság.
Kiss Judit Ágnes blogja
Kiss Judit Ágnes és Léda
Kapcsolódó:
A Vendég-oldal rovat írásai
Esze Dóra: As Times goes by
Serfőző Simon: A Tokaji Írótábor elé
Szilágyi Zsófia: EB után, olimpia előtt
Oravecz Imre: Emlékezés egy régi könyvre
Király Levente: Testvérgyilkosság
Méhes Károly: A kimondott igen porfelhője
Bódis Kriszta: Nő a kifutópályán
Háy János: Nevemre veszlek
Tőzsér Árpád: Nyugat népe, 2008
Csehy Zoltán: Madame Sosostris tekintete
Poós Zoltán: Terézvárosi identitás
Lackfi János: Digitális Gutenberg?
Gömöri György: Varsóban jártam
Bogdán László: Az ördög
Rapai Ágnes: Ne lopj!
Békés Pál: NÁBORÚ ÉS BÉKE
Bánki Éva: Pablo, a pingvin
Zalán Tibor: Egy apa euróúniós megvilágosodása
Kőrössi P. József: Mit gyűjtünk
Márton László: A város, amely eltemette önmagát
Vass Tibor: Szent a béka
Garaczi László: Az olaszokról
Turczi István: Csindambaram
Balogh Robert: Hajnaltájt csendesen úsznak a fókák
Benedek Szabolcs: Öcsi, hány óra van?
Jónás Tamás E-MAIL
Fehér Béla: Mozi
Podmaniczky Szilárd: A végtelen példázat
Onagy Zoltán: Kaland Pesten
Szőcs Géza: "Regényeinket és verseinket kézben tartva"
Cserna-Szabó András: Rozsdás szögek
Tarján Tamás: Találkozások Leninnel
Pécsi Györgyi: Liberté vagy amit akartok
Méhes Károly: A búsulás mikéntje
Esterházy Péter: Onnét így
Bányai János: Tájkép háború után
Tőzsér Árpád: Istennők a meszesgödörben
Berniczky Éva: Emlékszem olyanokra is, akiket sohasem láttam
Szepesi Attila: Kőasztal
Fekete Vince - Uniós kocsmadumák
Zalán Tibor - Pál esete az erdővel