Találkozások Leninnel

Tárca

Tarján Tamás
Találkozások Leninnel

Volt nem is egy.
A minap, a negyvenéves érettségi találkozó háromnapos osztálykirándulás-lázában felelevenítettük egyiket-másikat. Mi, az 1967-ben maturált IV. a piarista öregdiákjai.
Negyedikben nem ápoltam túl jó viszonyt orosztanárunkkal, a közepesen bogarasnak tudott H. F. tanár úrral. Valami csíny miatt megorrolt rám. Levegőnek nézett, soha fel nem szólított, a tanulásban nem segített, holott tudta: az egyetlen vagyok, aki oroszból felvételizik majd. Gondoltam, a budapesti középiskolai orosz verseny helyi, gimnáziumi első fordulójában eredeti ötlettel lepem meg, ha már nem épp eredeti tárgyat (Példaképeim) kell kidolgozni. Akikre felnézek: Lenin, továbbá a nagyapám (nem volt vöröskatona) – tudattam hosszasan, ékes orosz nyelven. Előre dörzsöltem a tenyerem: hogy hanyatt esik majd a vonalas zsűri a második (a kerületi) lépcsőnél!
Pár nap elteltével Domine H. bejött (ahogy mi mondtuk: jambikus lépteivel – mert némi korábbi megveretés miatt sántikálva) az osztályba, a három másik írásművet a nagy orosz mennybe, valamint a kerületi fordulóba menesztette, az enyémet viszont csak ujjai közé csippentve lengette a tanári asztal sarkáig, és vészjóslóan közölte: kuvirgájesszjá csérez aknom! (Ami nem hangzik a legtökéletesebb oroszossággal, de világosan értésre adja: kibukfencezel az ablakon, ha még egyszer ilyen ökörségeket követsz el!)
Az orosz érettségi a legnagyobb rendben lezajlott, H. tanár úr mosolygós volt és segítőkész (mintha értett volna az Édesanyám konyhája tételhez). Nagyrészt neki köszönhetően fel is vettek (magyar-)orosz szakra. Azaz nem, mivel a 19,5 pontomra (akkor 20 volt a maximum) az az értesítés érkezett: Helyhiány miatt elutasítva. (Így legalább belevethettem magam a vízfogyasztás-vizsgálói munkakörbe – erről talán majd egy másik folyóirat online-ján.) Illetve, mondom, felvettek. Egy esztendővel később, amikor javában vártam az újabb vizsgára szóló behívást, jött egy irat: előző évi pontszámom alapján tekintsem magam egyetemi polgárnak (mint kosárlabda-játékos pedig szíveskedjek a Csepel Autóból átigazolni a BEAC-ba). Már csak azt kellett kibekkelni (legalábbis polgaz oktatónk szerint), hogy – időpont: 1968. nyárvég, koraősz – ne vigyenek el (minket, gólya fiúkat) katonának. Csehszlovákiába.
Mi volt az első orosz stilisztikai olvasmányunk? A Jolka (a biztonság kedvéért: Fenyőfácska). S a második stílgyak? Lámpocski Uljánova (fordítom: Lenin lámpácskái. Ami az 1917 októbere után kigyulladó első falusi villanylámpákat jelentette, átvitt értelemben pedig a gyerekeket: Vlagyimir Iljics tanításának sugárzó kis letéteményeseit). Az első lecke is elágazott Leninig. Mint Lenin-szakértő, valamelyest felvettem a versenyt oroszul jobban tudó csoporttársaimmal.
S Leninnek nagy szerep jutott abban, hogy – életem legszerencsésebb döntéseinek egyikét hozva – az orosz szakról sietve átnyergeltem a néprajz szakra.
Példaképemhez mégsem lettem hűtlen. Amikor – születése centenáriumának évében – hozzávetőleg Lenin ábrázolása a filmművészetben címmel pályázatot hirdettek, a nevezetes lenini mondás („Az összes művészetek közül legfontosabb számunkra a film!”) szellemében nekiveselkedtem. Nem akadt filmklub, amelyikbe kora huszonévesen ne jártam volna, elég jól ismertem az orosz és a szovjet mozgóképet is. Mondhatni Romm-mal, Jutkeviccsel keltem, Scsukinnal tértem nyugovóra. (Kell-e dekódolnom, hogy az egykor leghíresebb Lenin-filmek rendezőiről és a Lenin-alakítás legsikeresebb hajdani színészéről van szó?) Az anyag bőségétől hajtva nem is egy pályaművet készítettem…
A vége az lett, hogy mind az egyéneknek, mint a „kollektíváknak” hirdetett vetélkedésben első lettem. Egyéniben („álnéven”) elcsíptem egy harmadik helyet is. A tél legmélyén – decemberben, vagy inkább már januárban – hívattak is a KISZ Központi Bizottságába, eredményhirdetésre. Kártyáimat ugyan nem tártam fel, de nem is árultam zsákbamacskát: noha egyetemi csoportunkat egy cimborám képviselte, látnivaló volt, hogy az én nevem mellett ugyanaz a tanulókör áll, mint amelyik „csapatban” győzött. Mindez a vendéglátókat nem nagyon izgatta. (Egyikükből napjaink közismert, vezető politikusa lett, másikukból hamarosan már külföldön egzisztáló képzőművész. A harmadikra, negyedikre nem emlékszem.) Nyílt, elvtársi légkörben meggyőztek arról, hogy Lenin nevéhez méltatlan lenne a pályadíj(ak) egészét pénz formájában venni át. Viszont az időpont roppantul kedvez a művészi kivitelű naptárak kézhezvételének. A képzőművész ifjúkommunista vitte a szót, s hamarosan azon vettem észre magam: mint egyéni és közösségi Leninpályázat-győztes, legalább tíz szebbnél szebb spirálos képes naptárral gyarapodtam. Csak a rossznyelvek állíthatták a pazar kollekcióról (értéke forintba átszámolva, a díjak összegéből levonva), hogy a KISZ KB-hoz befutott ajándék naptárak átcsoportosítása révén kerültek birtokomba. (Bármilyen hatásos csattanó lenne, egyikben sem volt Lenin-ábrázolás.)
A kettős diadal jó hírét megvittem H. tanár úrnak, aki mindössze az orosz szókincsében jelentős helyet elfoglaló Nu, gaszpagyin…! szintagmával nyugtázta a sikert, majd vesszőparipájára, az osztályok, iskolafolyosók szellőzetlen, bacilusos voltára, a sűrű ablaknyitás fontosságára terelte a beszélgetést. Ha nem is tegeződtünk össze (mint felnőtt korunkban több volt tanárunkkal), szeretetben és atyai keresztvetéssel bocsátott el.
H. úr iránti hálámat csak azzal róhatom le, hogy igyekszem nem teljesen elfelejteni a nekem mindig valóban kedves orosz nyelvet. Lenin pedig velem tartott. Az 1972-es, számomra – és szinte a fél ország számára – reveláló tihanyi Varga Imre-szoborkiállítás után két évvel a Varga alkotásaiba szerelmesedett volt csoporttársam (ama „nyertes kollektíva” egyik tagja) megajándékozott a művész elhíresült mohácsi Lenin-szobrának (a nem lobogó érczászló alatt leszegett fejjel, zsebre dugott kézzel baktató Leninnek) a fényképével. Az íróasztalom előtti fal alaptapétáját egy részletes Magyarország-térkép alkotta. Erre gombostűztem a ballagó Lenint. Egy gyűrűfűi, elhagyott parasztház fotójának, egy Coca-Cola kitűzőnek, aktuális cetliknek és ki tudja, még mi mindennek a társaságába. Ott is volt sokáig, míg el nem lépdelt a vele (is) benépesített szoborparkba. (Ha oda. Nem tudom.)
Mivel elhagytam az orosz nyelvet és irodalmat, e szakon természetesen nem államvizsgáztam, s nyelvvizsgát is csak sokkal később tettem.
Nem ért meglepetésként, hogy – literátornak literátus témát! – vizsgáztatóm elsőül azt firtatta: miben állt a vita Gorkij és Lenin között…?

(Utóirat – hangváltással)

Mostanában többször is előfordult, hogy a legutóbbi bő félszázad magyar irodalmának háttérhorizontját kellett felvázolnom, mielőtt néhány kiemelkedő életmű kismonografikus szeminarizálását végeztük volna el egyetemi tanítványaimmal. Pár évvel ezelőtt a diákok még felkapták a fejüket, ha élő klasszikusunk egyik közismert című versében (mind a mai napig, az újabb gyűjteményekben is) ezt olvassák (majdnem hatvan éve íródott a vers): „Egy házba kopogtam. Az asszony dalolva / altatta kövér gyermekét, / s a szekrényen megláttam Marxnak, Leninnek / minden kötetét”. A maiak (1986 körül születettek) átsiklanak a strófa kérdéses (esztétikai) hitelén, meg sem próbálják rávetíteni a szavakat költőjük önéletrajzi visszatekintéseire, más műveire. A hatvanas-hetvenes évek költészetéről – számos forrásban még: „a lírai forradalomról” – dialogizálva nem izgatja őket, hogy a vagabund kisproletár költő „Szavaidat gyűrt sapkaként / itt forgatom a kezemben, Lenin!” felütéssel kezdte fohászát. Miért is izgatná: a lírikus Che Guevara-himnuszaival sem tudnak mit kezdeni; jó, ha Che pólóról ismerős. Melyik fiatal huszonévest moccantaná ma a Lenin, Október – akár a színházi változat, a Fejezetek Leninről összefüggésében, közel a Szerelmem, Elektra időálló dramaturgiájához és problematikájához, akár a szerző 1956-könyveinek vagy Kádár János-pályarajzának súlyos konzekvenciájú kérdéskötegében? S ha közelebb lépünk a jelenhez, s egy ma igencsak olvasott és kedvelt író munkájára térünk, a Kis Magyar Pornográfia sem azzal a szöveghellyel csigázza fel a diákot, hogy „(Milyen kevés helyre emlékezhetik, ahová a köteles tisztelet okán izgatottan kellett volna belépnie… Rónay György, igen. Ott izgult az előszobájában, a hó olvadt a cipőjéről, próbálta a tócsát eltüntetni. »Mit maszatolsz, fiam«, kérdezte Rónay aztán. Ez sokszor eszébe jutott, hogy tényleg, mit is maszatol. Persze Rónay, ahogy a vicc mondaná: még látta Lenint, vagyis hogy Babitsot…)” Egy immár 3. évezredbeli könyv, az Igazságos Kádár János kapcsán a Mátyás király-anekdotákhoz sem könnyű visszalépni, nemhogy a „még látta Lenint” vicckontextusához: magához a történelemhez.
Nem vagyok híve a „bezzeg a mi időnkben…!” felfogásnak, „a diáknemzedékek évről évre tudatlanabbak” kesergő kritikájának. De jobb-rosszabb művek mennek semmibe, korukkal és történetükkel együtt, ha a minimálisan kívánatos ismeretek – mindegy, hogy lustaság, ellenszenv, előítélet, időhiány, más ok miatt – még foszlányokban sincsenek meg.
Azt hiszem, ha H. tanár úr kezébe kerülne a tesztlap, melynek kitöltője Lenin nevéhez azt írta: „A Huszadikkkszázad nevű rockzenekar dobosa egy dunántúli kisvárosban”, az esetleges kaján humort méltányolva is odaírná pirossal: kuvirgájesszjá!