Kovács Újszászy Péter
Fellegvár
Az állomás egére csillagokat tetovál az éjfél.
Sínek, zónázók között szaladsz felé,
sötét hajában a reggel álmodik.
Együtt mentek tovább.
Az autók most nem kergetőznek az idővel,
csak a semmi hallgat a Kárpát utca aszfaltján.
A függönyön lámpafény tör át,
liliomszirmokként ölelnek a falak.
Fölé hajolsz. Őriz az ágy,
mint kimerült molnárfecskét a fészek.
Testéről lecsókolod az izgalom forró gyöngyszemeit.
Összefonódva talál rátok a hajnal.
Júliusi sanzon
Átöleltél csendben, menned kellett.
Bámult ránk a Szamos és a színház.
Felzavartál bennem minden rendet,
Kicsírázott titkon bánat, méreg, kín, láz.
Július volt? Alig emlékszem már.
Forró tenyeredben őrizted a nyarat.
Picit én voltam te, aztán elfutottál.
Utánad vízözön, kánikula maradt.
Távolodtunk egyre. Az otthon idegen lett.
Messze repített a huncut, fürge alkony.
Valaki engem a betonon felejtett.
Kedves, messze jársz már. Lény a folyóparton.
Késő esti jegyzet
Az éjszaka fáradt border collie.
Hozzád lép, elalszik lábaidnál.
Mezővárosokról álmodik,
járdák bőrén tátongó fekélyekről.
Látja az esőverte kisutcákat,
a sok elhagyott, szürkülő teret.
A gyár mögötti erdőben rád talál,
hanyatt fekve az öledbe dől.
Gondolatban megeteted,
szénen sütöd a frissen fogott halat,
ami nem emlékszik már
a folyó tisztaságára.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
