Kovács Dominik − Kovács Viktor
Hideg falak
Föltétlen a szándékomba áll, hogy őtet legalább megszabott időre kihozzam, írta a papírra az öreg, majd még egyszer átolvasta az egészet, aztán a félkész levelet a tűzre dobta. Minek irkáljon többet, inkább nekiindul. A padlásról lehozta az egyik véndőt, újságpapírba csomagolt papírpénzt vett elő belőle, hatvan pengőt hagyott csak az edény aljában. Inget vasalt, a szekrényből elővette az évek óta használatlan kimenő öltönyét, vizes ronggyal végigdörzsölte a bakancsát. Aztán elgyújtotta az utcára néző szoba kályháját, a szotyolaszár mellé néhány darab akácot is hozott. Így tovább tart a meleg, s ha még hajnalban is tesz rá egy rakatot, talán a hosszú ideje hűvös falak is engednek valamennyit, mire megérkeznek. Lefekvés előtt türelmetlenül húzta végig az arcán a borotvakést, apró vörös sebek nyíltak a nyomában. Éjszaka nemigen bírt aludni, ha egy-két percre sikerült is neki, rögtön az unokáját látta maga előtt: ahogy a Terike hat-hétévesen szőlőt böngészik a csupaszodó sorok közt. Novemberhez képest szokatlanul fagyos az idő, a gyerek a kezét dörzsöli, hogy ne fázzon.
A negyed ötös vonat, amin utazott, néhány perccel hét óra előtt érkezett a városba. Az égnek már világosodnia kellett volna, de a mozdonyok fekete füsttel köpték tele a pályaudvart. Az öregember próbálta kérdezgetni a járókelőket, merre van az intézet, amit keres, hogy jut innen el a legkönnyebben oda, de nem nagyon igazodott ki azon, amit feleltek neki. Kénytelen volt arra az eligazításra támaszkodni, amit még otthon a járásorvostól hallott. Jegyet váltott, villamosra szállt, a több mint fél órás út alatt az épületek ritkulni kezdtek, széles telkek meg villák között haladt el, a megállótól gyalogolnia kellett még valamennyit. Az épületbe lépve a dolga tovább bonyolódott: a gondnok el akarta küldeni, kikötötte, az igazgató úr biztosan nem tudja fogadni, meglehet, nincs is a klinikán. Ha beszélni szeretne vele, írjon előtte kérvényt. Erre az öreg elmondta, hogy korábban négyet is írt, de egyre se jött válasz, mit csinálhatott volna mást, minthogy személyesen eltörekszik ide. Különben az egy szem unokájáról volna szó, akit, ahogy ő tudja, itt kezelnek. Mialatt beszélt, a hiányzó kabátgomb helyéről kilógó szálakat pödörte. A kalapja a szemébe lógott, az őr a száját látta csak, meg ahogy az álla egy-egy mondat végén megremeg.
− A másodorvoshoz be tudom vinni - ajánlotta végül a gondnok, s fölgyalogoltak a harmadik emeletig. A lépcsőház ablakai az udvarra néztek, négy alak mászkált a kertben, vörös csíkos vászonkabát volt rajtuk és széles karimájú kalap, a kezük lánccal összekötve, mintha csak börtönben volnának. A lánc végét a felügyelő tartotta, ő irányította a lépéseket. A második szint folyosójának kettős ajtói mögül hangok hallatszódtak, jajkiáltás, egy összefüggéstelen szónoklat töredékei, röhej, énekszó. A másodorvos, dr. Felber Géza szobája viszont néma volt és tágas, ide nem szűrődött át a távoli helyiségek zaja. A professzor csak felerészben nézett ki úgy, ahogy az öreg az orvosféle embereket elképzelte. Az óra lánca kilógott ugyan a mellényzsebéből, az arca alján pedig mohaforma szakáll nőtt, se szipka, se pipa nem volt a kezében, merthogy rágta a dohánylevelet, a csöndet néha megszakították az ínyszívogatás lassú ütemei. Az öreg igyekezett egybefüggő mondatokban beszélni, értse meg a kegyelmes doktor úr, ő gondját viselné ennek a leánynak, csak engedjék haza, akármilyen orvosság kéne, beszerzi. Ha kell, ide Pestre is fölhozza majd időnként, akkor megnézhetik a doktor urak.
− Akárkinek nem adhatom ki − felelte a másodorvos.
− A nagyapja vagyok.
− De nem maga hozta be ide − dr. Felber próbálta rövidre zárni a dolgot. Az öreg mondatai is rövidebbek lettek. Akármilyen orvosság, akármilyen költség, akármilyen időnként.
− Egy hónapba is beletelik, mire kiállítják a végzést.
Erre az öreg a kabátja belső zsebébe nyúlt, és dr. Felber asztalára rakott kilencszáz pengőt. Ilyesmi összeget soha életében nem adott ki egyszerre a kezéből, még a Meskó János szűcsmester műhelyében hagyott pénz sem volt ennyi, azt a költekezést pedig a családja a legnagyobb tévedésének tartotta.
A feleségével mindketten a napszámosvilágba születtek bele, és sokáig úgy tűnt, abban is maradnak. Pedig irgalmatlanul sokat dolgoztak: nemcsak az urasági répaföld hosszú sorait kapálták, egyelték, forgatták ki gombos villával, hordták be a vagonokra, de az uradalom bérbe is átengedett nekik egy-két holdat. Olyan lapályos részen azonban, ahol a fölszedés idejére mindig megállt a víz, a termés java meg alatta maradt. Volt év, hogy csónakon kellett kihordaniuk a néhány kupacnyi répát, amit nagy nehezen betakarítottak. Hogy a faluban telket tudjanak venni, nemegyszer a kommencióba kapott korpát, kenyérlisztet, cukrot is pénzzé tették, s éltek helyettük prószán meg babon. Végeredményben két elgondolásuk volt, ami némileg előmozdította a gazdaságukat. Először is, hogy a nászukból nem született, csak egy gyerek, aki a keresztségben az anyja után a Zsuzsanna nevet kapta, a másik pedig, hogy az öreg valamelyik sógorán vagy nagybátyján, vagy akárkijén keresztül kiközvetíttette magát a helyi vasúthoz fűtőnek. Ez az állás a néhány koronányi fizetésen túl egy a korábbinál kedvezőbb földbérleti jogot is biztosított, két és fél holdat a nyulasi rész alján.
Az idő tájt több egymást követő télen is rettentő hideg volt, nemcsak a faluvégi tó, de sokszor a konyhában várakozó moslék meg a lavórban hagyott víz teteje is befagyott. A szobát nem bírta fölmelegíteni a kukoricaszár tüze, a vágott akácot pedig sajnálták behordani, hátha rosszabb idők is jönnek. Ezért aztán sokszor napközben is a vastag dunyhák alá kényszerültek, a szülők maguk közé vették a kislányt, két oldalról melegítették. A veszedelemtől való tartás valami furcsa jókedvet ébresztett bennük, régi történetek éledtek föl a szájukon, adomák, egy-egy nóta. A hideg aztán mindig elmúlt valahogy, kiolvadt a tófedél, a lavórbeli jégkarika mind, az öreg félelme azonban még évek múltán sem akart kiengedni. Mikor az egyik ősszel meglett a szotyola ára, haza sem vitte, rögtön a Meskó szűcshöz ment, hogy két meleg bundakabátot varrasson, egyet a leánya, egyet meg a felesége számára.
− Erre ennyit költeni! − harsant föl az öregebbik Zsuzsanna, miközben a bundakabátját forgatta a kezében. - Nagyasszonyok vagyunk mink?
− Azok vagytok.
− A fenéket vagyunk!
Az ifjabbik Zsuzsanna szívesebben belebújt volna az sajátjába, legalább egy próba erejéig, de az anyja véleményével nem mert ellenkezni. Téli öltözetnek maradt a mellény meg a vastag gyapjúkendő, a bundák pedig a naftalinszagú szekrénybe kerültek, néhányszor vették csak elő az évben, hogy átfésüljék, megtisztogassák. A pazarlás vétke fölött lassan járt az idő, annál is inkább, mert a pénznek mindig szükségét látták. A huszonegy éves leányuknak udvarlója lett néhány faluval odébbról, s a szülők két-három évig várakoztatták még őket, gyűjteniük kellett a lakodalomra, a staférungra, s közben még a házukat is megtoldották egy szobával. Nem szerették volna, ha a leányuk elmegy mellőlük, a fiatalember pedig, akit Dávid Palinak hívtak, könnyen beletörődött ebbe, elvégre ők öten voltak odahaza. Kezdetben úgy tűnt, szépen alakul majd a dolguk, nemhogy harag, de hangos szó sem támadt köztük. A Terike, aki a szülei esküvője után másfél évvel jött a világra, valósággal megbolondította a véneket, az apró hátát simogatták, az öreg a vállára ültette, úgy barangoltak a szőlősorok meg a veteményes közt. Mikor nagyobb lett, többen firtatták, hogyhogy nem beszél a kislány, a nagyszülei ilyenkor a Terike réveteg szeméből próbálták megtudni, hol vannak az ő szavai.
Aztán a család is megnémult, a nők örökre, a férfiak meg majdnem örökre. Januárban, miközben ismét jeges szelek rángatták a kisajtót, a zsalugátereket, a két Zsuzsanna köhögni kezdett, percek alatt a láz is felgyulladt bennük, vacogtak-remegtek. Hiába adta rájuk az öreg a bundakabátot, ledobták magukról. A betegség egy hét múltán sem csillapodott, s bár a járásorvos megjelent náluk, porokat meg szérumokat erőltetett le az asszonyok torkán, mindkettejüket legyőzte a kór. Az öreg sosem haragudott még ennyire a sorsra, amely a legnagyobb nyomorában is gúnyolódik vele. Most aztán öltöztetheti az övéit, ahogy akarja, nem húzódik egyik váll sem, nem lendülnek tagadólag a karok. A temetést követő hetekben a két férfi némán kerülgette egymást a házban, az öreg csak néha törte meg a csendet. Mikor főzni kezdett, egyszer-kétszer a sparhelthez hívta a vejét, nem tudná-e megmondani, mennyi liszttel rántson alá a bablevesnek. A vő szótlanul rázta a fejét, éppen úgy, mint mikor a Terike szoknyájának a vasalásáról, vagy a mellénygombja fölvarrásáról volt szó. A leány gondja egyre inkább az öregapjára maradt, ő indította el az iskolába, s ment be kis idő múlva a tanító hívására, végighallgatni, hogy a Terike alkalmatlannak látszik bármiféle oktatásra. A gyerek a saját világában él, ahonnét semmilyen tanári szó nem bírja kimozdítani. Odahaza pedig hallgatott az öregapjára, segített kosárba szedni a lehullott őszi almákat, a szüretkor is ügyesen vagdosta a fürtöket a kezébe adott kiskéssel. Hosszú évekig éltek így, aztán egyszer a Dávid Pali némasága is megtört. Az öreg épp a kertből fölszedett krumplit tisztogatta, dobálta ládákba.
− Megnősülők − mondta a férfi az apósának. Az öreg ingje a hátához tapadt. A veje folytatta: − Van egy asszony Pusztaszentjánoson, az is özvegy. Azt mondta, mehetek hozzá.
A krumpli nagyot koppant a láda alján.
− Ahogy gondolod − felelte az öreg. − A leány marad, ugye?
− Azt is viszem.
− Nem viszed!
Az öreg próbált ellenkezni, titokban a jegyzőhöz, még a járásbíróhoz is elment, de mindenütt azt mondták neki, hogy a Terike törvényes gyámja az apja, nincs mód rá, hogy az akaratával szembeszegüljön. Így mikor a Dávid Pali az új rokonságával szekérre ültette a leányt, nem tehetett mást, minthogy néhány szem diót adott a kezébe, és hosszasan nézett a kocsi után. Visszaérve a házba egy órát is ült az ágya szélén, aztán dolgot keresett magának. Vizet öntött a malacok vályújába, fölszedte a veteményből hátramaradt fél sor répát, beszántotta az egész kertet. Később a fészerben időzött, megtisztította a kapáit, megfényesítette a kaszát, a szárvágót, a villákat. Ha zajt vagy kutyaugatást hallott, egyből a kiskapu felé nézett. Egy hétig bírta csak így, majd gyalog elindult Pusztaszentjánosra. Ismert egy-két embert a faluban, azokat kifaggatta, merre lakik az egykori veje. A házat a túlsó kertrész felől közelítette meg, amelyet nem szegélyezett deszkakerítés, a szürkületi ködben is jól látta, amint a Terike a tyúkudvarban mászkál. Az a ruha volt rajta, amit még ő készített ki neki, a bakancs azonban lekerült róla, mezítláb járkált a hideg sárban, a szoknyája vége a talpa alá gyűrődött. Mikor összetalálkozott a tekintetük, a leány elmosolyodott, a kutya ugatni kezdett, csörgött utána a lánc. Az öreg alighogy odaért a Terikéhez, a Dávid Pali is kijött a házból, s hazafelé utasította a volt apósát, most már semmi köze nincs hozzájuk, ne háborgassa őket. A Terike arca vörös lett, érthetetlen fuldokló hangok törtek elő belőle, aztán az apja elkapta a könyökét, s bevitte a házba.
Az öregben felötlött, hogy utánuk megy, jól odavág a Dávid Palinak, a gyereket meg visszaveszi magához, de megint eszébe jutottak a járásbíró szavai, a törvény nem mellette áll, az egésznek a Terike inná meg a levét. Ezért inkább úgy döntött, nem megy a tájukra, noha egyre rosszabb híreket hallott Pusztaszentjánosról, a végén, hogy a leányt elirtották a háztól, mert állítólag megütötte a nevelőanyját, s a szülők nem akarják megvárni, hogy kegyetlenebb dolog is kiteljen tőle. Intézetbe csukatták, úgy van, valahová Pestre, a többi bolond közé. Ott mégiscsak tudják, hogy kell bánni az ilyenekkel. Az öreg rossz fogai összekoccantak, éppen, mint most, mikor a Felber doktor utasítására kinyitották előtte az ajtót, ő pedig újra láthatta az unokáját. Idegen kép fogadta: az ablakpárkányról a kövezett padló fele lógó sovány, kékes lábszár, az öregasszonyoké ilyen. A Terike a rácsozott ablak előtt ült, és kifelé nézett rajta, a felügyelőknek többször szólni kellett neki, mire a látogató felé fordult.
− Hazamegyünk, Terikém − az öregember közelebb lépett hozzá, óvatosan megsimogatta a vállát.
Sokáig kellett még várakozniuk, míg a kiadási végzés megjárta a főorvos szobáját. A folyosón a Terikéből nevetésfoszlányok törtek elő, mászkálni akart, az öreg csitította, a kiskorát emlegette, emlékszik-e az őszi almaszedésre, a szüretre. Épp elérték a két órai vonatot, a meleg fülkében az öreg érezni kezdte a gyomrát, sejtette, hogy az unokája is éhes. Kolbászt meg kukoricalepényt vett elő, kisebb darabokra törte, úgy adta a Terike kezébe. A leány nagy harapásokkal, hangosan evett, a délutáni fényben a nyál és a kolbászzsír megcsillant az állán, a nagyapja odahajolt hozzá, letörölte. Már sötétedett, mire gyalog a házhoz értek, az öreg újra elgyújtotta az utcafronti szoba kályháját, a forró vasalóval végigsimított a dunyhákon. Csak azután hagyta magára a Terikét, hogy az ütemesen szuszogni kezdett. A saját szobáját nem fűtötte be ismét, erő híján inkább az ágyra feküdt, félálomban mégis valami meleg vette körül. Mintha a felesége meg a leánya hevert volna mellé, forgolódás közben úgy érezte, a két bundakabát hozzásimul a testéhez.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
